Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
um» ^ fa K 7 k 7 K 7 V >• V >* V -4 SOIRÉE COMMEMORATIVE DE LA NAISSANCE DE SÁNDOR PETÖR »3849 POETE RÉVOLUTIONNAIRE PATRIOTE RECITAL DE G.CZFFRA ET LECTURE OES POÉMES MAISON DE LA CHIMIE LE M AVRIL 1973 20H30 A Vasarely készítette plakát TÁRGYSZERŰEN Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából a Magyar Népköztársaság nagykövetsége Párizsban, a Francia—Magyar Kulturális Egylet pedig Tourcoing-ban ünnepséget rendezett. Az április 14-i párizsi irodalmi est színhelye a Kémia Házának (Maison de la Chimie) színházterme volt. amelyben mintegy 650 főnyi közönség gyűlt össze. A megnyitó beszédet Jean Marcenac költő mondotta, ezután Marianne Auricoste, Catherine Réthy és Jean-Noéi Sissia színművészek Jean Rousselot, illetve Paul Chaulot fordításában Petőfi-verseket szavaltak, többek között A négyökrös székért, A Tiszát, a Szeptember végént, Jean-Noel Sissia ezenkívül még az Europe különszámában megjelent Naplórészletet és Illyés Gyula Petőfi élete című művének bevezetőjét is fölolvasta. A magyar művészek közül Csernus Mariann és Major Tamás, kétszeres Kossuth-díjas Petőfi-költeményeket mondott, Simándi József Kossuth-díjas operaénekes megzenésített Petőfi-verseket mutatott be, előadta a Bánk bán nagyáriáját, és Csengery Adrienn énekesnővel — aki mintegy Petőfi előzményeként, régi magyar virágénekeket dalolt — Kodály Zoltán Székelyfonójából, A csitári hegyek alatt című duettet énekelte. A műsor második részében Georges Cziffra zongoraművész Chopin három etűdjét és Fantaisie impromptu-jét, Raveltől a Jeux d’eau-t, Paganini Campanelláját és Liszt Ferenc Magyar rapszódiáját játszotta. A nagy sikerű esten képviseltette magát a Magyar Népköztársaság párizsi nagykövetsége, a Magyarok Világszövetsége, Kárpáti József főtitkár személyében, a Francia—Magyar Baráti Társaság és a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet. A Tourcoing-ban rendezett április 15-i ünepségen — ahol ugyancsak képviseltette magát a Magyar Népköztársaság párizsi nagykövetsége, s amelyen szintén részt vett Kárpáti József, az MVSZ főtitkára — a magyarországi művészek szerepeltek, kiegészítve műsorukat Párizsban be nem mutatott Petőfi-versekkel és a János vitéz legszebb áriáival. A program után — ráadásként, a magyar vendégek tiszteletére — a Tourcoing-beli Francia—Magyar Kulturális Egylet tánccsoportja népviseletbe öltözve, magyar táncot mutatott be. BUSZKEN - MEGHATOTTAN Már a Kémia Házának előcsarnokában feszítette valami a mellemet. Este fél kilencre hirdették az előadást, még több, mint egy óránk van addig, de a közönség már gyülekezik. És Ok a tourcoing-i magyar tánccsoport nemcsak honfitársaink, hanem franciák is jönnek. És nemcsak Párizsból, hanem — például — Lille-ből is. Petőfi, a mi Petőfink, költője egy olyan kicsiny országnak, amelynek fővárosát, Budapestet — ahogyan, kissé megbántva, a kinn élők mesélik — gyakorta összetévesztik Bukaresttel, születése után 150 esztendővel is ennyi szépre szomjas embert vonz —, lehet-e ezzel nem büszkélkedni, lehet-e nem meghatódni?! Az előcsarnokban hosszú asztalsor, rajta könyvek Petőfitől és Petőfiről, újságok és folyóiratok hazánkból és hazánkról. Franciául és magyarul. Alig-alig lehet hozzájuk férni; viszik, olvassák, öregek, középkorúak és fiatalok. Aztán igyekeznek a másik sarokba, mert ott áll az MVSZ által küldött fotókiállítás, és annak a tablóit is meg szeretnék nézni. Két nappal az ünnepi est után a Magyar Házban valaki azt mondta: — Erre a Petőfi-estne háromnegyed részben azok jöttek, akik semmiféle más rendezvényen nem vesznek részt. Nem is ismerem őket. Attól tartok, őket nem a magyarságuk hozta, hanem csak a pesti művészek és Cziffra szereplése vonzotta. Nem értettem, s mindmáig nem értem, miért e keserűség. Az igények sokfélék. És Párizs, amelyet valaha a világ közepének neveztek, egy-egy este ezernyi programmal csábít. Akadhat olyan rendezvény, amely, még ha magyar, is, bizonyos rétegekben nem versenyképes mindazzal, amit e város franciául kínál. De ez az est versenyképes volt: 050—700 embert vonzott. Azért is, mert budapesti művészek szerepeltek, azért is, mert Cziffra zongorázott, de azért is, mert itt Petőfi szólalt meg. Bizony, a magyarságuk — vagy a francia vendégekről szólva: érdeklődésük hazánk, kultúránk iránt — hozta ide őket, az, hogy egy nagy magyar költőt és magyar művészeket hallhassanak meg. A magyarság szeretete vonzotta a közönséget is, a szereplő művészeket is. Hiszen a közreműködők — a franciák és a magyarok, Jean-Noel Sissiától Cziffra Györgyig — nem fölléptidíjért produkálták magukat, Vasarely nem tiszteletdíjért készített plakátot, és Michel Gyarmathy sem anyagi ellenszolgáltatásért komponálta meg az egyszerűségében is kifejező színpadképet; ők valamennyien — ahogyan idehaza mondanánk — társadalmi munkában fáradoztak. Meghatóan szép est volt. És nemcsak azért, mert ennyien gyűltek össze Petőfiért; s nem is csak azért, mert érzékelhettem a Petőfi körül kitágult világot, amikor Jean-Noöl Sissia franciául, Major Tamás pedig magyarul mondta el a Respublicát vagy Marianne Auricoste és Csernus Mariann a Tiszát; még csak nem is azért, mert a „Hazám, hazám, te mindenem” hallatán elfátyolozódott honfitársaink szeme. Hogy mit jelentett ez áz est ennek a közönségnek, azt igazán csak akkor értettem meg, amikor észrevettem, hogy az ügyelő szerepkörére — a művészek ki-bebocsátására — nem más, mint Michel Gyarmathy, a Folies-Bergére igazgatója vállalkozott. És amikor megemlítettem neki, hogy ez nem éppen igazgatóra szabott feladat, ő csak ennyit mondott: — A magyaroknak most erre volt szükségük, és én először magyar vagyok, csak azután a Folies-Bergére igazgatója. STÍLUSOK Könnyű az énekeseknek! Major Tamás ugyanazt vallja, hogy a színész (a jó, az igazi színész természetesen) minden föllépése előtt lámpalázas, de mintha két operaénekesünk kevésbé „drukkolt” volna a szereplés előtt. A dallam áttöri a nyelvi korlátokat: a „De már nem tudom, mit csináljak? / Meginnám borát az országnak” szilaj vidámságát kihallotta Simándy előadásából az is, aki egy kukkot se beszél magyarul; mindenki „megértette” a virágénekek naiv báját, s senki sem akadt, aki ne fogta volna föl Bánk iszonyú tragédiáját a nagyáriát hallván: „Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, s vad förgetegben nem leié vezérlő csillagát, az emberszív is úgy bolyong, oly egyes-egyedül...” De a versmondók — ők a szóhoz, a magyarhoz vagy a franciához, vannak bilincselve. És ha a közönség kétharmadában magyar, egyh armadában francia — mint Párizsban —, vagy felében magyar és felében már csak törve beszélő — mint Tourcoingban —, akkor az egészséges lámpalázhoz félelem is társul: megértenek-e, fölfogják-e a versnek azokat a rejtett szépségeit, azokat a mélyen megbúvó jelentéseit, amelyek csak a nyelv, mégpedig a 130 évvel ezelőtti magyar! nyelv (amely például még gyakran használja az elbeszélő múltat) ismeretében tárulkozhatnak ki. Simándi József ezt mondta a föllépés előtti estén: — Szeretem Petőfit és szeretem Párizst. Kétszeres öröm tehát Petőfi megzenésített verseivel Párizsban szerepelnem. Csernus Mariann nyugtalankodott: — Amíg a franciák szerepelnek, nincs baj, mert az itteni magyarok kétnyelvűek. De ha mi kerülünk sorra, akkor eljut-e a szavunk mindenkihez? Az előcsarnokban hosszú asztalsor, rajta könyvek Petőfitől és Petőfiről ...
