Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
Aztán, Párizsban is, Tourcoing-ban is, kiderült, hogy van itt egyéb gond is. Honfitársaink is, a született franciák is többségükben más stílushoz szoktak, mint amelyet hazai versmondóink közül jó néhányan kedvelnek. Jean-Noél Sissia és Csernus Mariann például egymást követően előadták az Egy gondolat bánt engemet című költeményt. Sissia fölfogásában az egész vers egyetlen sodró érzelmi áfladás volt: tüzeltek a szavak, lázas-hevesek voltak a gesztusok. Csernus mintha más verset mondott volna. Ö nem a lángban égő, hanem a higgadt-gondolkodó Petőfit hozta. Tagolva, meditálva ejtegette az első sorok szavait, hosszú szünetekkel, „E g y gondolat — bánt — engemet — ágyban — párnák közt — halni — meg..úgy, mintha önmagának vagy egy nagyon-nagyon bizalmas jó barátjának súgná-mondaná legtitkosabb gondolatait. Aztán hirtelen fölgyorsult, a higgadt meditációt elsöpörték az érzelmek, valahol innen: „Legyek fa, melyen villám fut keresztül”, majd még sebesebben, még türelmetlenebbül: „Legyek kőszirt mit hegyről a völgybe eget-földet rázó mennydörgés dönt le..fgy, szünetek, tagolás, lélegzetvétel nélkül. Hogy melyik stílus, fölfogás volt a jobb? A párizsi közönségnek kétségen kívül Sissia tetszett jobban. Nekem Csernus, aki megmutatta, hogy milyen sokarcú — higgadt és heves, jég és tűz, filozofikus és kitörő érzelmű — a mi Petőfink, s nemcsak versei sokaságában, hanem akár egyetlen költeményében is. MEGLEPETÉSEK Az első: Szemerkélő esőben hajózik be autóbuszunk Tourcoing egyik utcájába. Sofőrünk és egy párizsi magyar, Zsiga bácsi, már néhány helyen érdeklődött: merre van az Ifjúság Háza; ahol a Petőfi-ünnepség lesz. Háromórás autósztrádai száguldás után most szinte lépésben megyünk, tapogatva, hol kell bekanyarodnunk. Jó ez a cammogás, legalább ismerkedhetek ezzel a Lille melletti munkásvárossal, ahol még sohasem jártam. Bámulom az embereket, a házakat, a földíszített-lobogózott utcákat (kiábrándultán megtudom: ez nem a Pet.'fi-ünnepség tiszteletére történt), s egyszerre fönnakad a szemem. Nem igaz! Magyar népviseletbe öltözött legény ugrik elő egy sarok mögül, kiabál, integet. Szólok a sofőrnek, persze magyarul. Nem érti, hajt tovább. Végre Zsiga bácsi fölfigyel rám, s lefordítja a pilótának, miről van szó. Lassítunk, megállunk. A fiú beér bennünket, fölkapaszkodik a buszba, őt küldték elibénk, afféle révkalauznak. Révkalauz — népviseletben. A második: A fiú magyar népviseletben — nem beszél magyarul. Mint ahogyan — néhány kivétellel — az Ifjúsági Ház kapujában sort álló tucatnyi leány sem, noha egytől egyig virághímes kalocsai ruhába öltözötten vártak ránk. S odabenn a házban fiúk fogadnak, dolmányban és csizmában, kék-magyar táncruhában, de közöttük is a francia szó járja. ők a tourcoing-i magyar tánccsoport. Tizennyolc törzstag és vagy húsz új belépő, magyar származásúak és francia szülőktől valók vegyesen. Hogyan kerülnek a magyar tánccsoportba a franciák? Csak úgy, hogy tetszik nekik a színes viselet, a temperamentumos tánc, vonzza őket a szereplési lehetőség, hívja őket a pajtásuk vagy az iskolatársuk. Sorra bemutatkoznak: Margit Kovács ... Annie Duriez ... Francoise Tosaki... Aztán egy fiatalemberrel parolázom. — Kovács Pista vagyok! — mondja, s elmagyarázza, tiszta, szép magyarsággal, hogy milyen „veszélyes” hely ez. Mert ő, például, 1970-ben lépett be, majd 1971-ben beállt közéjük egy kislány, 1972-ben pedig már össze is házasodtak. — Aztán itt van — mutatja — ez a fiú, a Jancsi (vagy ahogyan a fiú maga bemutatkozik: Jean), oz ő testvére és a feleségem testvére is itt ismerkedtek össze, s ennek az összeismerkedésnek szintén házasság lett a vége. Jancsi-Jean egyébként alig múlt húszesztendős, de már 13 éve táncol a csoportban. Ezt Tosaki honfitárs mondja, aki, úgy látom, lelkes patrónusa a fiataloknak. Meg azt is ő meséli, hogy a tavaszra már nincs egy szabad hétvégéjük, annyi helyre invitálják őket. Még Nyugat-Németországba is. — Ha a táncosok csizmájának elkopik a sarka — jegyzi meg valaki —, akkor nem a sétafikától kopik el. Szóval a tourcoing-i magyar tánccsoport nem egészen magyar, de nem is egészen tourcoing-i. Itt van például a „révkalauzunk”, Alain Ourdouillie... ö és felesége, Francoise Tosaki (igen, igen, leánya a fiatalok patrónusának, akinek másik lánya meg a fia is tagja az együttesnek) Brüsszelből jár át hetenként egyszer a próbákra. Két és fél órányi vonatozás ide, ugyanannyi vissza. (Friancoise 10 éve táncol. Mesélt a csoportról Alain-nek, és a folytatás: belépés, házasság, ahogyan ez már a tánccsoportban szokásos.) Alain nyomdász, felesége adminisztrátor. S amikor megkérdem — tolmács közbejöttével, persze —, hogy mit csinál egy franciául beszélő belgiumi nyomdász egy magyar tánccsoportban, akkor olyan egyszerűmagától értetődő a válasz: — Az elején csak azt éreztem, hogy jó itt, a csoportban. Azután elkezdtem olvasni Magyarországról, ismerkedtem a magyar zenével, az irodalommal, Petőfivel is, természetesen fordításban, de legfőképp a magyar mentalitást szerettem volna megismerni. Azt, hogy miért ilyen szívbeli a magyarok között a barátság, miért van az, hogy a fiatalok olyan sok szeretettel beszélnek a csoportról, a táncról, egymásról, az együttlétükről. Szóval meg szeretném ismerni a magyar kultúrát, a magyar szokásokat, s ha lehetne, akkor a magyar nyelvet is. A harmadik: A harmadik meglepetés az első kettőből egyenesen következik. Hát miért nem tanulnak magyarul ezek a fiatalok, akik évek óta már hétről hétre bizonyítják, hogy minden érdekli őket, ami magyar. Megtanulták a Háijomugróst, a Verbunkot, az Este a fonóbant, a Szakmán csárdást, a Marosbogáti gyertyás táncot. Nyolcszáz kilométert is utaznak egy-egy szereplésért, országhatárt lépnek át egy-egy próbáért. Ók bizonyosan rááldoznának heti néhány órát arra, hogy megismerjék (esetleg jobban megismerjék, mint jelenleg ismerik) azt a nyelvet, amelyen szüleik vagy házastársuk, esetleg barátjuk vagy barátnőjük beszél. Talán nem is lenne oly nehéz megszervezni egy kurzust. Hisz itt van a „szomszédban” Lille, Lille-ben pedig egyetem, ahol oktatják nyelvünket, ahol van magyar lektor és magyar nyelvtanár. Ahol ilyen remek táncegyüttest szerveztek, ott volna mire alapozni a magyar nyelvtanfolyamot is. Mert akármilyen szép volt is a fogadtatás, akármilyen lelkesek is a tourcoing-i fiatalok, akármilyen fergeteges is táncuk, azért igaza volt annak a művésznek, aki éjfél után, Párizs felé utazván a buszon, egyszercsak így sóhajtott föl: — Milyen szomorú, hogy ezekhez a magyar népviseletbe öltözött gyerekekhez mi nem, csak francia kollégáink tudták volna elhozni Petőfit! A SZfNÉSZDALRÓL Petőfi, aki költő és színész is volt, le merte írni azt, amit talán „csak” költőként soha le nem írt volna: „Csak árny, amit teremt A költőképzelet; Mi adjuk meg neki A lelket, életet. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk." Major Tamás Tourcoing-ban ráadásként mondta el a Színészdalt, s leikéből mondta. És most, hogy erre gondolok, a versre, és arra, ahogyan mondta Major, mégsem adok igazat annak a buszbeli művésznek. Elvitték a mi művészeink, bizony el, Petőfit, ha verseinek értelmét nem is, de a muzsikáját feltétlenül, azokhoz a fiatalokhoz, akik nem vagy aligalig beszélnek magyarul. Mert láttam én, s még most is látom, ha lehunyom szemem, és emlékezem, hogy nemcsak egy középkorú hölgy mondta Csernussal együtt, suttogva, könnybelábadt szemmel a sorokat „S a kis szobába toppanék ... Röpült felém anyám ... S én csüggtem ajkán . .. szótlanul. . . Mint a gyümölcs a fán." hanem az én Alain barátom is megérezte, mitől lett áhítattal teli a csönd a teremben, s ő is mosolyra húzta a száját, amikor, Majort hallgatván, az értők elmosolyodtak, érezve, menynyi derű szorult az Arany Jánoshoz intézett levél soraiba: Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgye lemondasz Róla, ha én kérlek? — Hah, máris látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát.. Igen, meggyőződésem, hogy megfogta őket, a fiatalokat, a magyarul alig beszélőket is Petőfi költeményeinek hangulata, a versek zenéjének varázsa ... De azért... Ha értették volna, ha értenék, többet vihettünk volna hozzájuk azon a szemerkélő esőben hajózó autóbuszon. Garami László Aztán igyekeznek a másik sarokba, mert ott áll a fotókiállítás . Kovács Pista és felesége Csengery Adrienn: ..Hej, páva, hej, páva. császárné pávája . . Csernus Mariann: „Legyek fa, melyen villám fut keresztül . . ." (Egy gondolat bánt engemet) Major Tamás: „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt ve' hét . . .” (A XIX. század költői) Jean-Noél Sissia: ,.Es addig? addig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködni kell ..(A XIX. század költői, franciéul); lent Simándi József: „Reszket a bokor, mert madárka szállott rá . . (Sugár Rezső megzenésítésében)
