Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-01-20 / 2. szám
lUMPIST irzsébetváros színház Buda építészei akkoriban mérhetetlenül sok épületfát használtak fel, s talán a bécsi ellenállás leküzdésénél is nehezebb volt rábírni a nagyhatalmú Crassalkovich herceget, hogy ingyen telket ajándékozzon a színház számára. 1908-ban az 1875-ben átépített s némiképpen korszerűsített színházra többé nem adtak ki a hatóságok játszási engedélyt, a Nemzeti Színház bérleti alapon átköltözött a Blaha Lujza téri Népszínházba, ismét a VII. kerület peremvidékére, a főváros két legfontosabb és legforgalmasabb útvonalának metszőpontjára. (A régi Pesti Magyar Színházat, a Múzeum körút sarkán, 1913-ban lebontották, de a két világháború között^ a harmincas évek végén épült a telken egy kis nyári színház, amely Márkus Parkszínpad néven habkönnyű nyári bohó-Színház feliratot viselő régi Népszínház, a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében a nép színháza. 1952—53-ban nem kevesebb mint félmillió néző élvezte előadásait. De 1904-ben elhangzott a megfellebbezhetetlen ítélet a Blaha Lujza téri épület lebontásáról. A színház azonban nem tűnt el nyomtalanul. Tagjai meg- • szerezték, lakásaikba és nyaralóikba beépítették a régi Népszínház néhány darabját. Talán nincs a Nemzeti Színháznak olyan tagja, aki ne őrizne egy kályhacserepet, egy páholykönyöklőt, egy horpadt zsöllyét a szeretett színházból. Mielőtt az Erzsébetvárosba költözött volna a Nemzeti Színház, a volt Magyar Színház épületét nagy gonddal és költséggel átépítették. A látványos és ünnepélyes hangulatú előcsarnok, a kényelmes és szépvonalú nézőtér méltó keremmt rnmm i íY'-'í'/ ♦{.* K i ]j-J| Ia T k lS«*Mlfe* A * Ságokat játszott — olyan jeles színészekkel, mint Mezey Mária és Várkonyi Zoltán.) A régi Népszínház épületében megtelepedett Nemzeti Színház a felszabadulás után, sérülten, nem tudott otthont nyújtani megtépázott társulatának, egy időre a Nagymező utcai Fővárosi Operettszínház fogadta be, ezúttal tehát a VI. kerületben kötött ki egy kis időre a nemzeti színjátszás „anyahajója”, majd visszaköltözött a Blaha Lujza téri népszínházi épületbe. E kapunyitás a régi épületben nem egyszerű aktus volt, nem csupán a nemzéti színjátszás hagyományainak folytatása, tulajdonképpen ekkor lett a Nemzeti tét ad az ország első színházának előadásaihoz, de a szűkösségen nem lehet segíteni. A kis háromszögletű Hevesi Sándor tér megnemesedett a színház jelenlététől, a kopottas Erzsébetváros valamelyes fényt kapott a művészettől és a művészektől, de az évszázados vándorlásra késztetett Nemzeti Színház már a Liget felé tekint, ahol majd felépül végleges otthona. Ki tudja, melyik — éppen átépítésre kerülő — színház költözik akkor majd az Erzsébetváros szívébe, mert hiszen Budapesten napjainkban minden változik és megújhódik, mint az a százéves ifjú városhoz illő. Baráti Géza Itt, ebben az utcában még divat nyári estéken kiülni a sámlira a kapuk elé, és a gyérlombú fák hűvösében — túlkiabálva a troli dübörgését — elsuttogni holmi titkokat és pletykákat, hogy hol, kivel mi történt azon a napon. Itt szinte minden ház pincéjében kisipari műhely működik, címfestő, műbútorasztalos, kárpitos és vízvezetékszerelő, az utca végén egy valóságos műköszörűs köszörüli a késpengéket és ollókat, szikraeső zúdul a járdára a léggömb-, virág- és bóvliárusok nagy örömére, akik szeretik a csillogást. Sehol másutt nem találni ennyi léggömböt, pattogatott kukoricát, tökmagot, gesztenyét és nyalánkságot árusító standot, mint a Nefelejcs utca kockakövein, talán csak a Liget, a cirkusz, a Vidámpark és az Állatkert környéke vetekedhet eme bőséggel. Igazi nyári utca ez, olyankor kitárulnak a földszinti ablakok, a lebbenő függönyök árnyékában két cserép virág között majd mindenütt macska vagy apró kutya ül, tacskó, esetleg puli, barátságos, egyetértő tekintettel bámulván a járókelőket, hátsó felével még a házhoz tartozván, elülső felével azonban már a külvilághoz. És gyakorta láthatók idősecske hölgyek is, amint az ablakból derékig kicsüngve szemlélik az utca eseményeit, pillanatra sem lankadó érdeklődéssel mindig találnak látnivalót, jellemzőt és kifejezőt — őket kellene megkérdezni, milyen is a Nefelejcs utca, nem engem, aki ugyan hoszszú éveken majd mindennap végigmentem rajta, de csak afféle felszínes, sietős érdeklődéssel. Most tél van. A Nefelejcs utca csendes — az élet belül zajlik, a falak mögött. Aprói műhelyek nyílnak az utcára, Néhol az ajtó felett csengő csilingel, ezüstös gyönge hang pendül, s minthd a távolból érkezne e parányi nesz, elmúlt idők üzenetét hozva magával. Rendszerint öregember siet a látogató elé, s ilyen szavakat használ: „méltóztassék”, vagy „szíves engedelmével", eközben az öreg kezek a test előtt mozognak, a tenyér pillanatonként összeér, s mintha a szavak, a mozdulatok is a múltból bukkannának elő; negyven, ötven év távolából. A homályos műhelyiekben vén szerszámok állnak, megbámult bútorok fölött gubbaszt a gyors idő, a csengettyű pendülése vibrál a csendben, hírül adva és rögzítve a látogató belépésének pillanatát, s ilyenkor úgy érezni, örvendetes pillanat ez. A bejáratnál felül vagy oldalt tábla áll, egy név és a mesterség megjelölése, s valahogy úgy tűnik, a két fogalom egymástól elválaszthatatlan. Sok évet élt együtt a mesterség a névvel, s legtöbbször ugyanazon a helyen, a tér meghatározott rezdületlen pontján. Szabók, lakatosok, kalaposok, cipészek létezését hirdetik a kopott névtáblák, s a munkát, amelynek félbeszakíthatatlan története van. Ezek az idős mesterek legtöbbnyire már csak javítással foglalkoznak, jövedelmük szerény életvitelhez elegendő, tevékenységük parányi rész a dolgok hatalmas rendjében, de munkájuk, mesterségszeretetük, szakértelmük az örökös emberi képességeket, jó tulajdonságokat hirdeti. A cégtáblán a következők olvashatók: Binzberger Ferenc kalaposmester. Három lépcsőfok fölfelé, a dolgok megszokott rendje szerint: négyszögletes, magas mennyezetű helyiség tárulkozik ki, a fal mellett megbámult deszkapolcok, jobbra munkaasztal, támlás szék, hátul valamely furcsa szerkezetből vaskar nyúlik elő, odébb félbevágott görögdinnye formák, szemmel láthatólag különböző méretű koponyák makettjei. Balra a fali polcon gondosan fehér selyempapírba bugyolált csomagok, négy egymás mellett, a munka befejezett termékei. A kibontakozó látvány nem sejtet gazdagságot, még elvont értelemben vett gazdagságot sem, ütött-kopott itt minden, csak a szép fehér csomagok hirdetnek valamifajta folytonos újjászületést. Binzberger Ferenc 79 éves. 1909-ben tanulta ki a szakmát Osztermann Géza kalaposmesternél, immár 64 esztendeje, hogy — régi szóval élve — megszerezte a szabaduló levelet. — Osztermann Géza jó mesterem volt, de az idő tájt mindenki óvakodott Kalapok attól, hogy különleges szakmai tudását másokra ruházza. A kenyénharc egyik jelzése volt ez. Inaséveim alatt megtanultam mindazt, ami szükséges, hogy bármely javítást, rutinmunkát rámbízhassanak, de annál többet nem. Pedig ahhoz, hogy önálló lehessek, a mesterség teljes ismerete kellett. Mint segéd, egészen ifjú koromtól szervezett munkás voltam, írtam hát a bécsi szakszervezetnek, ők aztán levélben elküldték a „szakma titkait” tanácsaik alapján kísérleteztem, és így közeledtem az áhított tökéletesedés felé. De így is tizenöt év telt el, amíg önálló műhelyhez jutottam. Közbejött az első világháború, és az is állandóan közbejött, hogy egy fillérem sem volt. 1925-ben aztán 50 pengő alaptőkével megnyitottam az üzletemet. — Hol? — Hát itt, ahol most ülünk. Azóta nem mozdultam innen. Előttem egy mészárosé volt ez a műhely. Amikor beköltöztem, mondták is az emberek, micsoda dolog ez, hiszen a tehén nem visel kalapot; az idő tájt ugyanis a Nefelejcs utca még külvárosi környéknek számított. Meg jól menő nyilvános házak működtek itt. Attól nemigen kellett tartanom, hogy valaki cilindert rendel nálam, hiszen az egész vagyonba került. De megcsináltam én minden fejrevalót, a sapkán kívül, amit akkoriban ember viselt. És itt a közelben a Damjanich utca már gazdag vidéknek számított. Onnan is voltak kuncsaftjaim. Megtörtént. hogy gróf Pejacsevich együtt rendelt nálam kalapot a sarki fűszeres segéddel. Ugyanolyan kalap volt mind a kettő, csak annyi különbség adódott, hogy a grófnak valamennyivel többet számítottam. Segédet, inast sohasem tartottam. Fiaimat taníttattam, de érettségi után rábírtam őket, hogy a kalapos mesterséget is elsajátítsák. Jó hírű mestereknél tanonckodtak, persze berzenkedtek, de nem volt kímélet. Az egyik aztán nemrégiben véglegesen beismerte, hogy nekem volt igazam. — Mivel foglalkozik most az a fia? A kalaposmester — Kalapgyáros Montrealban — mondja szelíden az öreg. — öt éve vendégségben jártunk nála. Nagy, modern üzeme van, de azért egy-két tanácsot tudtam adni neki. — Mit érzett, amikor a fia gazdagságát látta? — Én melósnak tekintettem magamat egész életemben, ha jól ment a bolt, akkor sem ittam két kisfröccsnél többet, szerettem a munkámat. Mit szólhattam volna a fiam gazdagságához? Örülök, hogy jómódban él, de nem kívánnám magamnak azt a távoli életet. — Hogyan készült egy igazi jó kalap? — Montrealban? — Nem. A Nefelejcs utcában. — Kilencven gramm tiszta gyapjúhoz tíz gramm kártolt hulladékot keverünk. Egy dolgot meg kell jegyezni: a jó kalap csak vadnyúl szőréből készülhet. A másmilyen már akkor csáléra áll a Körúton, ha Csepelen csöpögni kezd a eső. A mi munkánk komisz, nehéz. Nézze a tenyeremet. Itt, oldalt, valamikor olyan érdes volt, hogy a gyufát meg tudtam rajta gyújtani. De szerettem ezt a komiszságot is. A mester elhallgat, az ajtón apró öregember lép be. — Üdvözlöm, Pintér úr — mondja Binzberger Ferenc, aztán a riporter felé fordul. — Ha megengedi, ezt a kuncsaftot kiszolgálom.., — Régi kuncsaft? — Tegnapelőtti — szólalt meg hunyorogva Pintér úr. — Vagy negyven éve csináltattam meg itt az első kalapomat. De az a kalap, amit legutóbb csinált egy kis javításra szorul. — Mikor csinálta? — kérdi a riporter. — Lehet annak vagy harmincöt éve. Most aztán festeni kellett. Nem állja az időt Binzi úr munkája. Ilyen mester ez... Kristóf Attila
