Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-11-24 / 24. szám

A BÉCSI PÉLDA

Jegyzőkönyv helyett, egy fontos tanácskozásról

Mint arról lapunk más helyén hírt adunk, az ausztriai magyar kulturális egyesületek vezetői közös tanácskozáson egyeztették a jövő évi kulturális terveiket. A hasznos és tanulságos megbeszélésen, amelyet Rossmy Rudolf, a Bécsi Magyar Munkásegyesületnek és az Ausztriai Intéző Bizottságnak az elnöke vezetett, részt vett és felszólalt a Munkásegyesület részéről Szabó László ügyvezető elnök, Schlupek Frigyes titkár, Kreutzer László kultúrfelelős, Eibenstein Ferenc pénztáros, Zsoldos Sva ifjúsági kulturális felelős; az Iskolaegyesület részéről Vadon Rudolf né kulturális felelős; a Kulturális és Sportegyesület részéről Vajda Sándor elnök, Máté János alelnök, Ritter Frigyes titkár, Steip Ferenc ifjúsági vezető; a Grázi Magyar Egyesületet Frankó Antal megbízott elnök és Rottenbächer Gyula kulturális felelős képviselte; a Burgenlandi Magyar Egyesületet pedig Moór János elnök és Lányai László. Meghívták az értekezletre Faragó Ferencet, a Magyar Népköztársaság főkonzulját, Czidor Jánost, a Magyarok Világszövetségének főtitkárhelyettesét és Bogáti Pétert, a Magyar Hírek szerkesztőségének főmunkatársát.

*

Szerkesztőségünk nagy örömmel vett részt a bécsi Collegium Hungaricumban tartott megbeszélésen, mert egy olyan tanácskozásról számolhat be olvasóinak, amelynek tárgya és tanulsága nemcsak az ausztriai magyar egyesületek számára nyilvánvaló: hasznos és követendő példát jelent a világon minden olyan magyar egyesület számára, amely szívén viseli a magyar nyelv és kultúra megőrzésének és ápolásának ügyét. A „követendő példa” természetesen nem formálisan értendő, hiszen a feltételek és körülményék mindenütt mások; de értendő a tartalomra, és értendő a jelenségre: az azonos célért dolgozó egyesületek összefogásának, egymást támogató munkájának megvalósítására. A tanácskozás létrejöttében és sikerében nem csekély szerepe van a két ország közötti jó viszonynak, s annak a megértésnek, amellyel az illetékes osztrák hatóságok kísérik az ausztriai magyar kulturális egyesületek munkáját.

A megbeszélésen, a program szerint az egyesületek jövő évi kulturális terveinek egyeztetéséről volt szó. Olyan esztendőéről, amelyben két fontos eseményre is sor kerül: ekkor ünnepük mindazok, akik szeretik és tisztelik, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját, s ebben az esztendőben ül össze tanácskozásra a II. Anyanyelvi Konferencia.

Mielőtt azonban az írásban előkészített terveik, dátumok, rendezvények egybevetésére került volna sor, az elnök javaslatára, a részvevők áttekintették az előző év munkájának eredményeit, tapasztalatait, őszinte és becsületes önvizsgálatot tartottak, amelyben, míg egyfelől megállapították, hogy rendezvényeik zöme iránt akkora volt az érdeklődés, hogy sokan kiszorultak a teremből, más összejövetelekre kevesebben mentek el, mint amennyire a rendezők számítottak. A vitában először a könnyebben megközelíthető, tárgyi körülmények merültek fel: a nyaralási szezonhoz szükséges alkalmazkodás, az ünnepek és az időjárás befolyása, az előzetes propaganda és értesítés fontossága stb., stb.

A vita előrehaladtával azonban az egyesületi munka módszertanának jelentősebb tapasztalatai is rendre felmerültek. Mindenki elismerte és hangoztatta a rendezvények rendszerességének fontosságát. Ha az egyesületek tagsága megszokja, hogy például a filmvetítéseket mindig egy visszatérően meghatározott napon tartják,

jobban tudja idejét beosztani, és szívesebben látogatja a programot. Nem mellékesen, többre is becsüli a rendszeres munkát. De a rögzített napok segítik az egyesületek munkájának összehangolását is, kiküszöbölik az időpont- és programütközéseket. Mindez pedig együtt, lehetőséget nyújt arra, hogy az egyik egyesület tagjai látogathassák a másik egyesület rendezvényeit! Ennek érdekében felmerült egy közös értesítő kiadásának haszna, amely egybegyűjtve hívja fel az egyesületek tagságának figyelmét a különböző kulturális programokra. A javaslatot a részvevők egyaránt helyeselték.

A látogatottság gondja azonban nem csupán szervezési gond: a programok tartalmával, vagy ha úgy tetszik, „műfajával” is összefügg. Elhangzott az aggodalom, hogy egyes, komoly tárgyú, vagy tudományos-ismeretterjesztő előadáson kevesen vettek részt. Többen azonban úgy vélték, hogy ez a „kevés” csak viszonylagos, hiszen nincsen abban semmi meglepő, hogy egy vidám műsor, különösen, ha népszerű művészek is fellépnek rajta, több látogatót vonz, mint egy nyelvművelő előadás. A tanácskozó egyesületi vezetők felelősségtudatát mi sem bizonyltja jobban, mint az, hogy nem elégedtek meg e kézenfekvőnek tűnő, mentségnek is felfogható magyarázattal. Mint valaki megjegyezte: „Eddig csak mulattunk, most már Ideje, hogy valami komolyabbat is csináljunk... ” Amiben persze volt túlzás, hiszen az elmúlt esztendő, és esztendők programja sem csupán bálok, mulatságok és kirándulások sorozatából állott, volt abban magvas és komoly téma is. Hanem az igény, amelyet az egyesületek önmagukkal szemben támasztanak, az elismerésre és tiszteletre méltó: a jó szórakozás mellett nívóhoz szoktatni tagságukat, fokozatosan rávezetni arra, hogy a kulturális munka egyszerre nyaralásszervezés és nyelvművelés, nótaest és költészet, szüreti mulatság és magyar művelődéstörténet. A vezetőségek feladata és felelőssége, hogy a családiasságból továbblépjenek a kulturális igények mélyebb rétegeibe is... Senki sem tagadja, hogy ez bizonyos kockázatokkal jár, s kudarcokon, vagy félsikereken át vezet. De ha a színvonalas programot rendszeresen és következetesen valósítják meg, akkor a tagság előbb megszokja, majd mind fokozottabban elvárja — s ez már siker. Alighanem ösztönző lehet ebben az a nézet, hogy az egyesületek e tekintetben is bátrabban fordulhatnak a fiatalokhoz, akiknek érdeklődése és befogadóképessége egyaránt mozgékonyabb még.

Íme, vázlatosan ezek a gondok és feladatok, amelyek a tanácskozáson felmerültek, mielőtt a részvevők hozzáláttak volna a programok konkrét egyeztetéséhez. S míg ők a dátumok és műsorok hálójában igyekeztek naptárral és ceruzával közös rendet teremteni, mi, magunkban, megkíséreltük olvasóink számára, összegezni a vita távolabbra is ható tanulságait.

Jól tudjuk, hogy az a sok magyar kulturális egyesület, amely áldozatos munkával igyekszik szerte a világon, megőrizni és ápolni nyelvünket, hagyományainkat, nem egyforma körülmények között dolgozik, ki kedvezőbb, ki nehezebb feltételekkel néz nap mint nap szembe. Nem soroljuk el a feltételeket, más alkalommal már többször esett szó róluk. A nehézségek azonban, ha nem is kivétel nélkül, de áthidalhatók, mint ahogyan oly sokan és sokszor át is hidalják őket. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mekkora szerepe van ebben az összefogásnak, a közösen végzett, jól megosztott munkának. Ezt ismerték fel az ausztriai magyar kulturális egyesületek, amikor, immár második alkalommal, együtt készülnek fel a következő esztendei munkára. A „vesz-Tanácskozott a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága november 14—15- én kibővített ülést tartott. Kádár Jánosnak, a KB első titkárának előterjesztése alapján megvitatta és elfogadta a Politikai Bizottság jelentését a X. kongresszus határozatainak végrehajtásáról és a tennivalókról, Nyers Rezsőnek, a KB titkárának előterjesztése alapján megvitatta, elfogadta az 1973. évi népgazdasági terv és állami költségvetés irányelveit.

A Központi Bizottságnak a X. kongresszus határozatai végrehajtásáról, az új esztendő népgazdasági tervéről, költségvetéséről szóló állásfoglalása, határozata körültekintően megrajzolja a jelen nemzetközi terepét, a világpolitika kedvező tendenciáit, a gondot okozó problémákat is, s megjelöli a béke megőrzéséért folytatott küzdelem mindama feladatait, melyeknek megoldásáért a szocialista közösség népeivel együtt vállvetve munkálkodunk. Az állásfoglalás a népek erejére, munkánkra, eredményeinkből fakadó optimizmusra alapozva objektiv, sokoldalú és mélyreható analízisét adja a X. kongreszszus óta eltelt esztendőknek. Megállapítja, hogy a kijelölt külpolitikai irányvonal, a gazdaságpolitikai, szociálpolitikai és művelődéspolitikai határozatok helyesnek bizonyultak, és pontosan megjelöli azokat a szektorokat, ahol hibák történtek, megmutatva egyben a megoldás útját, irányát, eszközeit is.

Az állásfoglalás és a határozat a bizalom és a biztonság érzését tükrözi, az életszínvonal, a gazdasági és kulturális nívó erőnkhöz méretezett fejlődésének lehetőségeit, és a meggyőződést is, hogy a nyílt, az ország népével együtt kialakított politika, a szocialista államközösség összefogása nemcsak a nyugodt, békés építőmunka légkörét teremti meg, hanem valamennyi gondunk megoldásához hozzájárul.

szőnyaláb elv” — mondotta az egyik felszólaló, s helyesen, mert a kötegbe összefogott gyenge szálak együtt erőt adnak a munkához, az akadályok leküzdéséhez. Ha elzárkózás, és haszontalan, meddő rivalizálás helyett az azonos, vagy szomszédos területeken dolgozó egyesületek tanulni igyekeznek egymástól, egymás módszereiből, tapasztalataiból, hagyományaiból, abból nem csupán a közvetlen egyesületi munka lát hasznot, hanem a közös, de nem mindig közösen megközelített cél: a magyar nyelv és kultúra fenntartása!

A debreceni atommagkutató Intézet 800 kUowattos Kaszkád típusú részecskegyorsító berendezése (Esztergály Keve felv.)

jgjr +

1966-ban már ott tartott a magyar komponista, hogy egy nyilvános vitára Yehudi Menuhin, Jacques Luder és Armstrong, a Királyi Zeneakadémia akkori igazgatója mellé negyediknek őt kérték fel. „Hogy a dzsessz-szempontot képviseljem" — magyarázta nekem Pesten, szakszerűen s szerényen. Azt, hogy befutott.

Azt, hogy azóta szaktekintély Angliában, ami a dzsesszt s annak zenei rangját illeti. Nem vallott szégyent a pesti s debreceni zongóratanszak, ahol tanult, meg a pesti s debreceni eszpresszó sem, ahol zongorázott közben. Ha majd világjáró úton, idehaza is felhangzónak művei, mégis akkor lesz, azt hiszem, a legboldogabb. Nem mondta, de láttam az orrán. Már csak így van ez.

S most, hogy leadtam vázlatosan a külföldi magyar karriertörténetet s hősétől elköszöntem — utána nézek annak a nyári piros autónak és magamban ezt gondolom:

Lehetne annak az autónak a farán GB helyett H is. Megvolna azóta itt is már a kocsija, ha itthonmarad a fiú. De épp ez az: hogy nem maradt. Dühös vagyok.

Nem is őreá, magamra vagyok dühös. Nem tettem-e fel magamban, hogy ezek közül a fiúk közül azokra, akikre már ötvenhatban is dühös voltam, dühös maradok? Sok mindenkire nem, de rájuk igen. Megértek én sok mindent, szubjektív kiszaladási okok akkora tömegét, hogy úrrá lenni rajta ama lélekpróbáló napokban sokaknak volt könnyű ugyan, de mégsem mindenkinek. Egyebet sem teszek rég, csak megértek. De mérges voltam, s szerettem volna mérges is maradni ilyen fiúkra, mint ez a ma már híres Péter is. ötvenegyben érettségizett, s attól fogva sem bántak vele rosszul, bárcsak velem bántak volna úgy. Amit akart, elérhette, ahová pályázott, oda felvették, tanulhatott, dolgozhatott, 6 volt a jövő. Mi lelte hát?

Világot akart persze látni, mint én is annyi idős koromban, s még ma is, el sem ment volna tán, ha körülnézhet odakünn már korábban, ha nem lett volna az az érthetetlen tilalom — így csitítom most már magamat. Kivált ha olyan fiúról van szó, aki azóta odakünn bebizonyította magát, nemzetközi érvényesülésére való jogához, érdemességéhez megszerezte utólag az aranyfedezetet. Ma már nem is utólag kellene tennie, ösztöndíjat kapna, úgy küldenék. Sokaktól viszolygok ma is, mindenféle Unkádtól, aki külföldön nemegyszer utamba akad, s aki odakünn önmagának kétes szerencsét, szülőföldjének kétes hírnevet szerez. De itt van ez a meredek pálya, ez a mind feljebb emelkedő angliai muzsikus, az ő orkesztrális müveivel, kvintettjeivel és rapszódiáival — s nem lehetek többé rá dühös. Legfeljebb magamra, hogy dühösnek lennem nem sikerül — de magam elé idézem a muzsikust megint,

hosszan idézem, gondolkodom, s vele zsongitom magamat, enyésző dühömet magam iránt is: azt az indulatot, mely inkább már fájdalom.

Csakhogy meg kell firtatnom még ezt a fájdalmat is, mögéje néznem egy kicsit, s feltennem egy kérdést, mely mégsem kerülhető meg, hisz’ nem is csupán erre az egy fiúra, erre a muzsikusra vonatkozik:

Miért írtam róla? Mi közünk van ezekhez a fiúkhoz, ehhez a fiúhoz is?

Hadd lám csak a tényeket. Elszaladt, kiszaladt, odakünn elváltoztatta még a nevét is, idegen tengerben elmerülendő. Miért tette, miért nem: a friss indulat, még ha személyileg tán alaptalan volt is, sok mindent magyarázhat. Eldobbant egy szomorú történelmi trambulinról, fejest ugrott, kész. Mire felmerült, más volt még a neve is. Aztán eltelt vagy másfél évtized, s most már második éve ideküldi a gyerekeit magyar szóra.

'agyar vagy magyar származású? Most talán csak enynyit. Ennyit is csak épp hogy. Van része, amely könynyü. Nekimegy valaki Rómában, Szent Péter bazilikájában a világ remekének, kalapácsától majdnem tönkremegy a michelangeiói tökély, a Pietá. Kiderül a gazemberről vagy bolondról, hogy Tóthnak hívják, hogy „magyar származású", hogy pláne „magyar". Csak mert Tóth, mint Árpád, a költő. Hát aztán? S ha százszor Tóth is? Macskakörmök közé való, hogy „magyar származású”, vagy pláne „magyar". Hiszen embernek sem ember igazán. S hogy ne rajtunk állna, kit vállalunk el, kit nem? Már hogyne állna rajtunk! Az amerikai gengsztereknek, az ottani alvilágnak akkora hányada származott ki Olaszországból, hogy rágondolni is rossz. De nem is gondol rájuk olaszokként senki. Kinek jutott eszébe Olaszországban Al Caponét elvállalni olasznak? Akit elvállaltak, vállalnak ma is, az Sacco és Vanzetti volt, meg Fermi, a Nobel-dljas fizikus, Toscanini, a nagy dirigens. Joggal válogattak: nemzetet sosem szemetje, mindig csak java képvisel.

Ez mondom, könnyű. A neheze csak jóval eztán következik. Egyúttal sokszor a komikuma is: hogy eltölt valaki pár évet külországban, aztán megjelenik itthon, s legott „magyar származásúnak" aposztrofáltatik, miszter és möszjő lesz belőle, valami vélt rangemelésben részesül. Mert hogy miért volna rangemelés, meg nem foghatom. Az illetőnek lelke rajta, ha májának jólesik. De hogy „magyar származású" volna? Majd a fia, az ivadéka: annak már csakugyan a származása lesz magyar. A szavak jelentése szabatos. S 6 maga eszerint még magyar születésű, sőt még rövidebben: magyar — ha miszteri titulusa neki vagy a nénikéjének még úgy tetszik is. Nem mintha igényt jelentenénk be őreá, nem mintha nem tartanánk honpolgárság, útlevél és új hazához való, igen helyes hűség szerint külföldinek. Csak éppen a szavak jelentésén, a fogalmak tisztaságán — s magatartásunk komolyságán — őrködünk.

Komolyan pedig arról kell beszélni, hogy magyarságára ki mennyire tart — ami bizony összefügg azzal, hogy hol végződik a magyar, s hol kezdődik a magyar származás. Mert a folyamatot a magyar születésű ember is siettetheti, a magyar származású is késleltetheti — aszerint, mondom, hogy magyarságára ki mennyire tart.

TTút Mikes Kelemen nem töltött-e egész emberöltőt Rodos_fZ tóban? Mégsem lett belőle Mikes effendi, noha igen kedvelte az emberséges törököt. „Ügy megszerette Rodostót, hofjy Zágont immár nem feledheté" — s ezzel megadta, a tökély fokán adta meg tartalmát és mértékét a lelkiállapotnak, s magatartásnak, mely az elszármazott magyarban eszményinek — tehát kívánatosnak is — mondható. Emberöltőnyi idő után halt meg Batsányi is Linzben — magyar költőként és Batsányiként. Messzire se nézzek: Barta Lajos, Hatvány Lajos, Bölöni György, Balázs Béla, Gábor Andor, az írók, a költők, kik Nyugat és Kelet-Európábán töltöttek el negyedszázadot, a felszabadulás után mind változatlan státussal, magyar írók, s költők gyanánt rajzottak haza. Mert — Balázs Béla szép definíciója szerint — „nem földönfutók, hanem gondolaton állók" voltak ők: a hazának s a haza felemelésének gondolatán. S íróink közül, kik haza sem kerültek: Molnár Ferenc még anynyit sem engedett meg, hogy nevében a Ferencből Francis legyen, csakis Ferenc Molnár néven engedte játszani darabjait, kiadni könyveit, Bíró Lajos is Bíró Lajosként, rriagyar íróként halt meg, s akként él már vagy negyven éve a maholnap kilencvenhárom éves Lengyel Menyhért is odakünn, nem is tudva, s nem is kívánva egy kukkot sem másként, mint magyarul. Mondhatná persze valaki, hogy Mikestől máig mind csak csupa írót emlegettem, s írónak már maga a nyelv is, mely művészetének anyaga, megtartó erejét teszi. Csakhogy a hajdankori, a legelső magyar költő, Csezmiczei János latinul írt, nem maradt fenn egyetlen magyar verssora sem — s épp odakünn, épp Itáliában vette fel azt a nevet, mellyel magyarságát megjelölni kívánta, s melyet halhatatlanná tett: a Janus Pannoniust.

Ellentétben az egykori k. u. k. katonakarmesterrel, aki épp a legrosszabbkor döntött úgy, hogy ha rágondol az ember, a legszebb Lehár-melódiába is belezökkenti gikszerét a Franz.

Semmi sem egyszerű persze. A kiválók sem lehetnek tán mérték — de példa igen. Pláne az akkorák, mint egy Kossuth Lajos vagy egy Károlyi Mihály, akik külföldön töltött emberöltőknek még állampolgárság-váltásnyi koncessziót sem tettek. Ennyi senkitől sem kívánható. Újságcikktől sem kívánható sok, a felületen maradtam.

S békétlenül, de valami konfúzus szeretettel néztem az Angliába visszastartoló piros kis sportkocsi után, melynek farán GB volt, holott H betű is lehetne.