Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-11-11 / 23. szám
POZSONY: PETŐFI SZOBOR Aki átmegy Pozsonyban a városból a Duna túlsó oldalán fekvő Ligetbe, séta közben a fák között megtalálja Petőfi Sándor fehér márványszobrát, a dicsőségét, nagyságát jelképező szépséges nemtővel a bal oldalán. Hogyan került ide, Szlovákia fővárosába, a nagy magyar költő emlékét őrző szobor? Pozsony mindig hires iskolaváros is volt, s Pázmány Péter kora óta a magyar irodalmi élet egyik központja. Iskolái közül alighanem a leghíresebb az evangélikus líceum volt, amelynek a XVIII. század elején Bél Mátyás a nagy történettudós és földrajzíró sajátos magyar felvilágosodott légkört biztosított, mely a város szellemi életében is érződött. Petőfi aszódi és Selmecbányái gimnazista társai a pozsonyi líceumban folytatták tanulmányaikat a felsőbb osztályokban. Petőfi tehát duplán is gondolt Pozsonyra, mint nevezetes ősi városra s mint pajtásainak székhelyére. A diák-pajtások pontosan tudták, mi történik hajlithatallan jellemű társukkal, akit elsőként ők tartottak lángésznek. Így történt, hogy 1839-ben ősszel, a pozsonyi szüreti napokon, amikor a líceumban szünet volt, mert az intézetei a gazdag pozsonyi lutheránus szőlősgazdák tartották fenn, elgyalogoltak Sopronba, felkeresték a kaszárnyában Sándorkát, aki ugyanis olt katonáskodott. Petőfi ennek a váratlan látogatásnak nagyon megörült s ezt viszonozta nagyon talpraesetten. 1840 januárjában beosztatta magát egy Sopronból szolgálatilag Pozsonyba irányított katonacsapatba. Neki, a híres magyar gyalogolónak nem számított a téli hideg, a hó, semmi fáradság. Boldog volt, amikor szakaszával pozsonyi kockaköveken masírozott. Engedélyt kért és kapott a vezénylő káplártól, hogy meglátogathasa diák-pajtásait. Szeberényi Lajos lakásán zajlott le a nevezetes találkozó. Minden jel szerint Petőfi ezt a pozsonyi kirándulást megismételte. Az 1840-es dátumú nevezetes pozsonyi verse, a Búcsú című, ugyanis „ismételt" búcsúról szól. Szép ez a vers, első tájfestő poémája Petőfinek, üdén rajzolja benne Pozsonyt, s „mennyországban töltött óráknak" nevezi az időzést a víg cimborák körében a meleg, fűtött szobában, melyet mindig annyira kedvelt. Országos vándor, amikor egy év múltán, 1841 márciusának végén, immár egy iskolarendszert s egy hadsereget faképnél hagyva, újra felkeresi pozsonyi híveit. Ezúttal Pápáról gyalogol fel Pozsonyba, ahol egy diáktanyán szorítanak neki helyet s mert éppen áthülve, lázasan érkezik, orvost is kerítenek s gyógyszert is szereznek a fiúk, hogy megmentsék Sándorkát a nemzetnek. Ezt a tartózkodást egyetlen kis vers őrzi, melyet Petőfi egyik pajtása emlékkönyvébe írt. Még ugyanabban az évben, 1841 szeptember közepén újra Pozsonyban látható a vándordiák, ezúttal egy másik diákszálláson vendégeskedik, szíves és szolgálatkész baráti szeretettel körülvéve és ajnároztatva. Ekkor két népdalszerű verset ír, melyeket a líceum önképzőkörében mutatnak be, érthető sikerrel. Feljegyezték, hogy Petőfi ekkor meglátogatta a líceum ifjúsági könyvtárát. Legfontosabb s leghosszabb pozsonyi látogatása 1843 tavaszára esik. 1843 május 12-én érkezik a városba, ismét Pápáról jövet, gyalog, vásárra igyekvő kereskedők szekerére kapaszkodva fel, madárijesztő külsővel, sápadtan. pénztelenül. Két napra rá V. Ferdinánd király tartja ünnepies bevonulását Pozsonyba, megnyitja az országgyűlést, ott áll mellette Metternich s a bécsi udvar. A vándordiák befurakodik az országgyűlés karzatára, látnia kell mindent. Hallgatja a követek beszédét. Ott szívja magába azokat a jeleneteket, amelyeket majd az Apostolban örökít meg démoni erővel, a királybuktató strófákban. Keserű ízű, szomorú utolsó tapasztalatokat tartogat a költő számára ez a pozsonyi tavasz. Színészként szeretne érvényesülni s pénzhez jutni, előbb a magyar színházban, utána a németben: nem sikerül. Végül a kézzel írott Országgyűlési Tudósításokat körmöli a Várba kanyargó szűk kaptatón, s Kalmár Józseffel lakik együtt a Duna-parton, egy Hajó utcai szobácskábán, ágyuk és párnájuk Kolmár kabátja. De ezt megelőzően a tavaszi éjszakákat sorra a pozsonyi Ligetben töltötte valamelyik pádon, mint a csavargók. Ekkor írja korai versei egyik megrendítő darabját, a Távolból címűt, mely így kezdődik: „Kis lak áll a nagy Duna menté Den..." Már tudta idegenül nézni önmagát, döbbenetes tárgyilagossággal. >1 verset azonnal Bajzának küldte el, az Athenaeumba, ahol meg is jelent. Irt még Pozsonyban három népdalszerű verset, de ezek derűs, hetyke hangú stilizálások. A Távolból az anyai szív védőszárnya után vágyakozó fiú sikolya, Az én mátkám, s főként a Ki vagyok én? Nem mondom meg, valamint a Lánggal égő teremtette című versek — mintha kacajjal szárítaná a könynyéi — oldó dalok, betyárnóta és szerelmi fogadkozás, a lakáslalan pozsonyi fiú szikrázó jókedve, gúny és dac, szívkönnyítő felülkerekedés. Pozsony nem törte meg, felrázta a költőt. Megismerkedett egy sor emberrel, új versei felhívták rá a magyar irodalmi világ figyelmét, szerződést kap s Vörösmartyék asztaltársaságától jelentős pénzbeli segélyt. Az utolsó három hétben az Apácapálya 25. számú házban lakott, rendes külsőre tett szert, 3 június 27-én hajójegyet vált, így utazik, dunai látványokban gyönyörködve, Pestre. A Távolból később szép dallamot kapott, a pozsonyi diákok évtizedeken át március 15-én ezt énekelték iskolai ünnepségeken s csoportokban a pozsonyi Sétatéren. Háromnegyed századon át mintaszerűen ápolta Pozsony Petőfi Sándor emlékét. Erről elsősorban Petőfi barátja, Kolmár József gondoskodott, aki ott ragadt Pozsonyban, tanár lett az egyik gimnáziumban. De a Petőfi-kultusz tengelye a Toldy Kör volt, amely emléktáblával jelölte meg az Apácapálya utcai házat, éveken át Petöfl-estéket rendezett. Elnöke, Vutkovich Sándor jogakadémiai tanár kutatásaival hitelesítette Petőfi pozsonyi napjait. A legnagyobb ünnepséget a költőnek akkor rendezték, amikor 1911 szeptember 8-án leleplezték a Városi Színház előtti téren szobrát, amelyet Fadrusz János kitűnő tanítványa, Radnai Béla fehér márványból faragott. Radnai, aki a budapesti Képzőművészeti főiskola tanára volt, Fadrusz realista stílusát követte dekoratív felfogással. Ilyen jellegű a Petőfi-szobor is. Eszményített figura, Kolmár József azt mondta a szoborleleplezésen, hogy Petőfi nem volt ilyen szép, de ilyen széppé avatta költészete. A pozsonyi Petőfi-szobrot nem az állam adta, nem is a város pénztárából fizették, a pozsonyiak adták össze, gyűjtöttek rá. Jórészt munkások, diákok, értelmiségiek koronái gyűltek össze. Megható feljegyzéseket találni erről az egykorú sajtóbeszámolókban. Hogyan álltak fel az utcán a líceumi diákok, és sapkájukba gyűjtötték a Petőfi-pénzt. Ahogyan egykor is, líceumi diákok adtak Össze egy kis összeget szemérmesen az érzékeny költőnek, hogy fogadja el vándorpénz gyanánt. A felavatáson ott volt az egész város, vagyis Petőfit magáévá fogadta mindenki. Március 15-ét aztán itt ünnepelték a fiatalok, a legilletékesebb helyen. 1921-ben Petőfi szobrát előbb fával beburkolták, utóbb pedig szétszedték s elszállították ismeretlen helyre. Még a városi tanács tagjai sem tudták, hová rejtették. De 1931 szeptember 29-én a szlovákiai magyar szocialista diákok szervezete, a Sarló, bizalmas értesülés révén, a városi marhaistállóban megtalálta s feltörte a Petőfi-szobor faburkolatát, s babérkoszorút helyezett a költő márvány-kezére. A koszorúra nemcsak magyar szalagot kötöttek, hanem szlovák, cseh, román, horvát, szerb szalagot is, vagyis a dunai népekét, amelyeknek közös szabadságát jelképezi Petőfi költészete. Ekkor indult meg az akció Petőfi pozsonyi szobrának visszahelyezésére. Csak a mai Csehszlovákia állította vissza a szobrot. A ligetben áll, fák között friss Miiemének jeleként. S pár éve megjelentek a remek szlovák Petőfi-fordítások is, hogy a mai szlovák irodalmi nyelven hirdessék Petőfi változatlan emberségét és szabadság-szereiét. Szalatnai Rezső MAKÓN, JÓZSEF ATTILA UTÓÉLETE UTÄN KUTATVA 1920 szeptember elején érkezett Makóra József Attila. Hogy aztán a helyi gimnáziumban — amely ma nevét viseli — két tanévet töltsön. Száméra az ittlét azonban a vártnál és reméltnél tartalmasabbnak, gazdagabbnak bizonyult. Makó nem csupán menedék, időleges megnyugvást hozó bázis lett számára, hanem a költészetét új motívumokkal gazdagító élmények gazdag forrása, gyűjtőhelye. Mint Szabolcsi Miklós kitűnő könyvéből — a Fiától életek indulójából — tudjuk, szegény, eléggé kilátástalan sorsú, a rokonok, elsősorban Makai Ödön segedelmére számitó, abból táplálkozó kisdiákként érkezett ide, ahol részint zavaros, részint a kisvárosi körülményekre oly jellemző fényt vető viszonyok fogadták. Belőlük következtetve nem jósolhattunk volna nagy jövőt a város és a kisdiák-költő találkozásának. Ám a valóság rácáfolt a formális logika hiedelmeire. Makó — mint ma már jól tudjuk — fontos hellyé vált a költészet magaslatainak meghódítására készülő, az akadályoknak tehát épp nekirugaszkodó költő életében. Igaz, nehézségekkel, nélkülözésekkel is megküzdött itt. Kiállta tehát az élet viszontagságainak próbáját. Ám élményeket, sőt barátokat is szerzett e helyen. S az élmények, a barátok maradandó hatással voltak pályája későbbeni alakulására. A korabeli kisváros légköre a vidéki alföldi helység minden jellegzetességét magában sűrítő típusát elevenítette meg a benyomásokra éhesen érkező költő előtt. Diáktársai között vetélytársakra lelt, miközben a felnőttek világát a korabeli viszonyok határozták meg. S mégis: az utóbbi szférákban támogatókra, segítőkre, patrónusokra, sőt barátokra is talált. Itt kapja az első költői elismerést, a gimnáziumi önképzőkörben díjjal jutalmazzák egyik munkáját. Eperjessy Kálmán segíti, Falábú Jenő rokonszenvét megszerzi, Galamb Ödönben igaz barátra, Tettamanti Bélában megértő pedagógusra és a jótékonysággal nem fukarkodó támogatóra lel. Később a város néhány polgári otthonának kapuja is megnyílik előtte. Sok mindent lát, tapasztal itt a Világra rácsodálkozó költő. Intellektuális élményt, érzelmi többletet kap. Értelmét, érzelemvilágát egyaránt dúsítják az itt töltött napok, amelyek nyomvonalát végig lehet kísérni egész költészetében. Indíttatás, eredendő élmény, pallérozó szándékú ráhatások, érzelmi megrázkódtatások. Egy sokfelé ágazó, hatásaiban mégis egységet alkotó világ, amit így is nevezhetünk: ifjúság. Ezt jelentette a költő számára Makó. Amit kapott, azért — jó költői szokás szerint verssel fizetett. Szárnypróbálgatásaiban, de később munkássága során is nyomon lehet követni az élményeket, amelyek itt kerültek birtokába, és amelyeket végül — lírává oldott az emlékezés. Ám a város sem bizonyult háládatlannak. őrzi, ápolja emlékét. Iskola, termelőszövetkezet, művelődési ház — és még sok minden egyéb — viseli nevét. Szobra Makó centrumában áll. Űj, szép házak között. A róla elnevezett gimnáziumnak két éven át volt diákja. Egykori tanárai, iskolatársai visszaemlékezései, vallomásai alapján határozták meg pontosan a helyet ahol valaha ült. A modern csővázas pádon, mindjárt az ajtó mellett, az első sorban, szerényen elrejtett réztábla — így illik ez a költőhöz — jelzi itt-tartózkodása emlékét a következő szöveggel: „Ezen a helyen ült József Attila. 1920-1922." A helyiség az első emeleten van, ma szaktanterem. Az irodalom, a történelem és a világnézetünk alapjai órákat tartják itt. És az évek során kialakult hagyomány szerint — mint a gimnázium igazgatója OI- lexlk Viktor érdeklődésünkre elmondja — az adandó alkalmakkor az éppen órarenden szereplő tantárgyakból legjobb teljesítményt nyújtó tanulók ülhetnek ezen a helyen, amely egykor József Attiláé volt. — A megtiszteltetés nem egyszer és mindenkorra szól — mondja az igazgató. Fél-, egyévenként újra meg kell érte harcolni. Az erre érdemeseket a tanári kar választja ki. Aki itt ül, az tantárgyának nemcsak legjobbja, hanem emberséges, jellemszilárd, a világ dolgai iránt szenvedélyesen érdeklődő fiatal is. Azon a szombat délutánon Bodzsár Erzsébet, a IV./a osztály tanulója ült a költő egykori helyén. Irodalomóra volt soron. Gonda Júlia fiatal tanárnő Kassák Lajos Mesteremberek című versét elemezte. — Akkor is amikor verset olvastok, merjetek önállóan gondolkodni, érezni — mondta. S hogy mindezt komolyan gondolja, arról tanúskodott a meghallgatott irodalomóra. Bodzsár Erzsiké ebben a tanévben érettségizik. Édesapja mentősofőr, anyja kórházi takarítónő a fertőző osztályon. A Teleki Blanka utcában laknak, közvetlenül a régi temető mellett. Oda néznek most épített új házuk ablakai is. Sok nélkülözés, takarékoskodás után jutottak el odáig, hogy ezt a szép családi otthont felépíthessék. Hiszen a szülei fizetése alig haladja meg a három és fél ezer forintot. nyebb lesz — mondja az édesanya, és vele Erzsiké is, aki még nem döntötte el, milyen pályára akar menni. A legkedvesebb költője persze József Attila. — És Juhász Ferenc — teszi hozzá. örül annak, hogy időnként jó filmeket, színházi előadásokat láthat, 3Őt újabban hangversenyeket is hallgathat. De végül mégiscsak kevesli az itteni kulturális, szórakozási lehetőségeket. Azt szeretné — és ezt hévvel, elszántan bizonygatja —, ha igényben Is, lehetőségekben is előrébb járnának itt, Makón is. Amikor elválunk tőle, a költő szobrához^, vezet az utunk. A Lenin téren találunk rá, két út szétágazásánál, egy kaviccsal felszórt gondozott térségen. Körötte árvácskák virítanak. — Azokat mi ültettük összedobtuk rá a pénzt, megvettük a palántákat, aztán, amikor ráértünk, megcsináltuk. Ezt Pados József mondja. A szobor melletti úgynevezett „csipkeházban” levő 105. sz. Delta villamossági és rádió boltnak, egyben az üzletben működő József Attila szocialista brigádnak a vezetője. ök vállalták el névadójuk szobrának ápolását, gondozását. Kilencen vannak. Ketten negyvenen fölüllek, a többiek huszonévesek. A kirakaton át ellátni a szoborig. Mindig akad közülük valaki, aki megnézi, hogy rendben van-e minden az emlékmű körül. * A költő csak két éven át élt itt. Emléke viszont fél évszázad nyomán is mindenütt föllelhető. Mindazzal együtt, amit az utókorra örökül hagyott. Ahol egykor a költő ült. Aki felel: Bodzsár Erzsébet — De ezután már köny-Papp Zoltán Munkában a szobrot gondozó bolti szocialista brigád (Enyedl Zoltán felv.) <t
