Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-10-28 / 22. szám
1. Olaj mező, Olaj ország. Összeköti Algyői Szegeddel. Olajtartályok, olajkutak, égő fáklyák, tanyák, trafóállomások, tankállomások, köves utak, csövek, vezetékek, gépek, épületek, barakktábor, gázüzem és ipartelep. Bekerítve a géptelep, szerelőcsarnok, szociális épületek, zöld tetős ebédlő, konyha, vasúti rakodó. Víztorony magasodik föléjük. A betongóliát csendes. Monumentális látvány. Negyedszázada múlt, hogy hirdetjük: a vidék arculata megváltozik. Csak akkor vesszük észre, ha felbukunk benne. Gyorsan, pár év alatt született az olajvilág. Aki benne él, gondja van vele. Öröme. Az 5-ös tankállomásnál járok. Tanyák, fák. Tóth Mártonéké cseréptetős, jó, nagy épületekkel, góréval. Csővezeték a tanya sarkában. Kihajol a gazda, kézzel érheti a csőjelző táblákat. Halott tanyák. Lánctalpas poroszkál. Csöveket fektetnek a földbe. Tóth József, a szegedi Felszabadulás raktárosa. Reggel elindul a tanyából, a tankállomás mellől, nézi az olaj mezőt. Ha talmas, csillogó tartályok, sustorgó gázfáklyák. — Nekünk semmit sem adott, inkább vitt. A nyugalmunkat biztosan. Ki tudhatja, mi van alattunk, a föld gyomrában? Mentem egyszer haza, látom, az aknából kicsapódott az olaj. Mondom az embereknek, baj van. Dehogy, csak kifúvatnak. Aztán látták, nem tréfa, jézusmária, Jóska bácsi, kitört az olaj. Akkor nem gyújthattak lámpát, szivárgott a gáz. A család meglapult, Tóth József zseblámpával világított. A vacsorafőzés elmaradt. Szóltak az olajosok, menjenek a barakkba, kapnak hét személyre vacsorát. Nem mentek. Nem kellett az étel. — Más alkalommal Szegeden voltam, a tüdőgondozóban. Ismerős jött, kiabálta, tűz van nálatok. Igyekeztem, ahogy ésszel fölfogható. Füsttengert láttam. Felgyújtották a kiömlő olajat. A gyermekeim a negyedik szomszédba szaladtak. A tanya fekete lett, minden bekormozódott. Háromszázhúsz forintot adtak meszelésre. Nem bánom, jószágot tartok, abból pénzelünk. Algyőn nem lehetne ennyi jószággal vesződni. A pénzre szükség van, egyedül keresek a családban. Megélünk. Csak baj ne érjen bennünket. Amikor a nagy tűz volt, csúnya világ járt. Hetekig égett, villogott, fenyegetett a föld kincse. Eldőlt a torony, Gonda Jóska, az algyői szombatista kifakadt. — Elszabadult a pokol! — Majd megfogja valaki. Sikerült. 3. Másnap. Fázósan érkeztem a tápéi Tiszatáj téesz irodájába. Férfiak, asszonyok várakoznak. Kárt tett az olaj a háztáji földben. Az 1 20-as tábla az algyői 2-es kútnál. Az iszapgödör megtelt olajjal. Belvízkor kicsapott a területre. Kisebb lett a termés. Jóval. A kór hetvenezer forint. 84 ember osztozik rajta. Június óta naponként érdeklődnek; fizet-e már az olaj? Jegyzőkönyvhalmaz, három szakértői vélemény, óriási cirkusz, felhajtás. — Bármennyit fizet az olajipar, nem tudja megtéríteni a kórt. amit a nagyüzemi gazdálkodósban okoz. A térkép szeplős, olajkutakat mutat. Mindegy, milyen föld, épület, rizstábla, nem akadályozza őket. Van százholdas területünk, 11 kutat fúrtak rajta. Kártérítést fizetnek, milliókat. A szövetkezetben felhasználjuk a gázt, mégis több vele a gond, mint az öröm. Az öröm másoké. Speciális körülmények szabályozzák gazdálkodásunkat az első pillanattól — mondja Gáspár Gusztáv, a növénytermesztés vezetője. Az első pillanat. Félelmetes volt. Kutat fúrtak, meleg vizet kerestek. Hajnali harmat ült a paprikabokrokon. Iszapolták a kutat, hat óra múlt. A kertészet szomszédságában állt a berendezés. Barna színű gőz tört elő, toronymagasságig csapott. — Földbe gyökerezett a lábam. Nem hittem, hogy olaj lesz. A torony feldőlt. Mindenki szaladt, összevissza. Rendőrök terelgették az embereket. Megjöttek a bányászok. A kíváncsiskodók serege gyűlt, Szegedről is. A széi hordta az olajat majorra, kertészetre. Leszedtük hamar a paprikát, mentettük a marhákat, disznókat a legelőre. Az olajat végigfújta a szél, egész a gyepig. Vödrökkel, hordókkal vitték az emberek. Ijesztő volt. Olajeső hullott. Az istállótető, a karám évekig fekete maradt. Ha meggyullad az olaj, kész a katasztrófa. Másnap hajnalra fojtották el a kitörést. A tápéi Tiszatáj téeszben. a sertéstelepen, gépműhelyben, lucernaszárítóban, szarvasmarha-telepen, az irodaházban hasznosítják a földgázt. A faluban még nincs vezetékes gáz. A Tisza-töltésnél a 23-as kút. Fúrnak. Négy bódé sárba ragadva. Rádióadó antennája magaslik. Kissé odébb lemez W. C. Diesel-motorok zúgnak, a toronyóriásnál tart az üzem. Körül akkora a sár, lehúzza a csizmát. Délután két óra. Érkezik a váltás. A betonutakon zöld bódés teherautó hozza az új műszakot. És autóbusz. Utak, kutak. Fáklyák lobognak. Nagy erővel lökik ki a földgázt, hangos, sistergő a tűz. Messzire világít, Szeged szimbóluma. Csatornák, hidak, átjárók. Néhol szépen művelt táblák. A szövetkezet sertéskombinátjának komor sziluettje, fémesen villogó alumínium tartályok. Munkások caplatnak a sárban. Fektetik a csöveket. A fúrótornyokon égők csüngnek. Karácsonyi díszek. Skupeny Sándor a huszonhármas kútnál. Utos-traktorral hajtja a dinamókat. Díszkivilágítás. 4. Rét. Előbb átkelünk a Tiszán. A terepjáróval kompra ereszkedünk. Hajó húzza a túlpartra. Ver az idő. Csuklyában, esőköpenyben, csizmában. tanyabeliek igyekeznek. Kerékpárt tolnak. A csomagtartóra kötözve gázpalack. Barátkoznak vele. Nagy földek, zsírosán, feketén. Ritkák a tanyák, Marosleléig mehetünk, a szigorú táj nem változik. Maros-dűlő, Horváth Sándor lakja. — A Réten éltem mindig, innen temetnek. Árvízkor, 1970-ben. sem mentem máshová. Fölemelem kezemet, a Maros-töltéshez ár. Hagymával kínlódom. A jószágoktól se fosztom meg magam. Van négy marha, három magkoca, 11 süldő, aprójószág. A téesz által eladtam nyolc hízót, így élek. Vergődöm. Feleségem szíves. Hetek óta kórházban. Repedezett falak. A konyhában váltjuk a világot. Űj konyhaszekrény. Hímzett falvédők : „Fehér galamb száll a falu felett.. Az asztalon szál házikolbász, nyersen. Csendes, nyugalmas világ. — Fúrtak itt, zajongtak. Eleinte rosszul cselekedtek, gyalázatosságot. Megtanulják már a rendet. A fehércselédek jártak a Marospartra, legeltették a jószágokat, kikötötték, pányvázták, az olajosok ijesztgették a lányokat, asszonyokat. Az öreget megkeresik gyermekei. Fia, két lánya él a Réten, önállóak, családot alapitoltak, tanyájuk van. Kinek milyen. A fiú traktoros. Gépe pihen. Kicsi tanya az övé, tízezer forintért vette. Ólakat épített hozzá. A cimborákkal melegednek a gyufásskatulyányi épületben. Hol van már a munka? A szép szántás? Tavaszig nem marad más. csak a várakozás, az unalom. — Bekerít bennünket a sár. Tanyázunk, új ságot olvasunk, a telepes rádiót hallgatjuk. Ez megy tavaszig. Egyforma távolságra van Tápé és Maroslele. Tápéhoz tartozunk. A szövetkezetben harmincezer forintot keresek évente. Ha megérjük, a faluba költözünk, sok pénz kellene, lassan gyűlik. Időnk van, kivárjuk. A jószágtartás könnyít. A fiatalok traktorosok, fogatosok, tehenészek. Keveset fogott meg az olaj. Szükséges rossznak tekintik a tanyát. Átmenet a beteljesülésig. Felkészülés az öfömre. — Más kívánságom nincs, gépkocsira cserélni a traktort. A tél kegyetlen. Befagy a Tisza, mozdulatlanságba hal a vidék. A régi majorban, a lelakatolt ajtajú kastélynál és a modern szarvasmarha-telepen van élet. Az olajkutak lélegzenek, tördelik az egyhangúság kőtábláít. Bezárkóznak a tanyák. 5. Az aranynak is vannak gyötrelmei. Négyezer ember, olajbányászok. Nekik idegen ez a föld, a sérülések észrevétlenek. —- Mi van, ha az olaj felszínre jön? — Semmi — mondja Skupeny Sándor. — Viszik az autók, viszik a föld alatti csövek ezrei, és kész. A sár nagy ellenség. Fekete, mint a szén, az olaj. Sárba ragadt életek. Sárba települt milliárdok. Háromszáznál több kút hagyott utat a kőolaj- és földgáztelepeknek. Hat és fél milliárdos beruházás. Fekete mélységből, két-három kilométerről érkezik az öröm. Tizenkét hónap alatt egymillió tonna kőolaj. Kincsünk, aranyunk. Az egyik olajtöltő állomás Algyőn (MTI felv.)
