Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-09-30 / 20. szám

Sz. Lukács Imre:

NYÁR A MEZON

A régi nyarak odavannak.

Hajnalonként cihelődtünk a szekérre, derékba a család, mentünk aratni. Kicsi volt a föld, az aratási szalonna arasznyi. Kasza, sarló, tok, kalapács, kaszakő, korsó víz, ennivaló. Délben két tégla között tüzet raktam, ebédet főzött anyám.

A Porcsiny közben laktunk. Harminc ház, tömérdek gyerek, szegényember. Kocsi állt meg Kasza Imre, Lévai Gábor házánál, hozta a részt. Szaladtunk bámészkodni. Esemény volt. Gangra hordták a zsákokat, tele piros szemekkel.

Hónapokig húzódott a cséplés. Harmadéve járt utoljára cséplő a határban. Kombájnok takarítják be a termést.

A szérűskert helyére fürdő épült.

Mostohaapám ritkán jár a határba. Nagy út. Keresnivalója sincs sok. Nyugdíjas napjai szerényen telnek.

Június második vasárnapján kimozdul. Gyalogol a gazdag földekre, számba vesz mindent. Délután megjön, porosán, fáradtan, nyűtt kalapjánál három szőke kalász.

A kaszáját nem találom. Nincs meg? élete volt.

— Mikor aratott utoljára?

— Nem emlékszem már pontosan, több esztendeje. Kombájnok legelik a földet, kopasz marad utánuk a tarló. A kaszák múzeumban, mi meg nyugdíjban. 1949-ben tizenöt hold búzát vágtam le az enyémen kívül. Nekünk másfél köblös termett. Nappal vágtuk, éjjel kévébe kötöttük. Kereszteztünk. Két órahossza maradt alvásra, pihenésre. Nagy-nagy erőfeszítésbe került akkoriban az élet.

— A téeszben könnyebb sorsunk lett, az aratógép, a kombájn kivette kezünkből a nehezét. Nem fogadtuk szívesen. Csesznye munkát csinált eleinte. Térdig ért a tarló, a kalászokat éppen csak leverte. Sok szem pergett a földre. Vetni se kellett, ősszel mégis nőtt a búza. Rengeteg pocsék lett. Káromkodtunk és marékkai szedtük törzs közül a szemet. Jó idő eltelt, mire a gép igazodott a tisztességes munkához. Megszerettük. Elvette tőlünk a szenvedést, az örömet meghagyta. A táblák sarkait vágtuk, meg a dőlt gabonát. Már azt sem kell. Az egész szövetkezetben tízen tudnak kaszálni.

Domaszék és Mórahalom között, az országúitól jobbra, aratnak. Szekér áll a keskeny parcella végében, derékból kosztol a ló.

Kaszáját feni a gazda. Kalapban, fehér ingben, seszínű nadrágban, nappal szemben. Csontos, konok. Keserű ráncok fittyednek arcáról. Csend van. Súrlódik a kaszakő. Egy rend van mögötte.

A fenés befejeződött. Tokba löki a követ. Nyálazza ujját, végighúzza a kasza élén. Elégedett. Hasáról hátra tolja a tokot, meghajlik derékban. Tizenkét perc telt el.

Nagy rendet visz. Suhint, lép, suhint. Nem tiszta a búza, fogja a kaszát. Az ügyes mozdulatokhoz erő társul. Eszi az embert.

Az asszony hajlított gally. Alacsony. Ropognak csontjai. Ötöt-hatot lép, lerakja a kévét. Kötélnekvalót csavar. Nem tud felegyenesedni. Színevesztett ruhája, kendője fekete. Dűlőhöz érnek, visszafordulnak. Pihenés semmi. Egy rend, ötven perc. Izzadnak.

Hajnal óta nem beszélnek.

Szétszórtan hevernek a kévék. Délig keveset haladnak. Itatják a lovat, a kocsi saroglyához ülnek, kopott táskából szedik az ebédet; kenyér, szalonna, vastag kolbász és savanyú alma. Fa közelben, árnyék se. Por száll.

Gőzfürdő a határ.

— Megéri?

■ — Csinálni kell. Nekünk ez jutott. Mindenki nem lehet miniszter, irodista, gyári munkás, még téesztag sem. Nem gazdulunk meg, nem éhezünk. Az isten megsegít.

Az ember a kaszáját kalapálja. Monoton mozdulatok. Két hold bánkúti búzája húsz mázsát ígér. Szűkös, fáradt föld, kimerült.

Este reflektorfényben látom a kocsit. Gyászmenet. Egy nap, egy emberöltő. Paraszti rekviem.

Forráskúton a Haladás Tsz tagjai 1971-ben napokig jártak az elnök nyakára. Aratnivalóért.

— Értsük meg egymást, tagtársak. Van elég kombájn, végzünk idejében, semmi szükség, hogy kézzel arassanak. Kiment már a divatból. Rajtunk nevetne az ország.

— Legalább a rozsföldekből jusson!

— Vezetőség nélkül nem dönthetek. A komplex energiagazdálkodásra, hévíz, földgáz hasznosításra törekszünk és akkor kaszákkal menjünk a nagyüzemi táblákra?

— Egész életünkben csináltuk. Hiányzik. Szemet is keresünk a jószágnak.

Arattak.

A szövetkezet tizenegyezer holdas, 1450 tagja van. Megbízható, jó homoki minta-modell. Idén hét kombájn falta fel a kalászost. Vasárnaponként is arattak. A posza homok aranybúzával fizetett, holdanként húsz és fél mázsa Bezosztája termett.

A falu éttermében téesztagoknak terítenek. Kiadós a menü, zöldbableves, sertéspörkölt burgonyával, savanyúsággal. Az asztaloknál traktorosok, kombájnosok, irodisták. Szódát, jaffát az ebédhez, egyikük feketekávét kér.

— Nem erősködtek aratásért? — kérdezem az elnököt.

— A fiatalokkal mit csináljak? Mindnek gép kell. Annak meg terület. Az idő sürget, tarlóba burgonyát, káposztát, vörös céklát vetünk. Kézi aratás? Passziónak drága, munkának értelmetlen. Te, Jóska, mit keresel itt? — fordul egy olajos ruhájú fiatalhoz.

— Visszük az ebédet. Defektes a terepjáró, az én Wartburgom meg kéznél van. Kéthárom perc, a többiek addig is haladnak.

— Jól van, igyekezzetek! A kombájnosunk érti a dolgát.

A többi szintén. Egymást kergetik a kombájnok. Morognak, lomhán járják a búzatáblákat. Csorgatják a szemet teherautókra, pótkocsikra. Tiszta, szép búzamezők.

Harmincnégy fok, árnyékban.

A váltótársak fák tövében.

— Korán kezdünk, ellátjuk a gépet, zsírzunk, csavarokat, ékszíjakat, láncokat meghúzunk. Az idő drága. Akinek a kombájnja lerobban, kevesebbet keres. Jól kell bánni vele.

Porba burkolóznak a nagyevő gépek. Nyelhetnek a pilóták. Nagy karimájú kalapot viselnek, árnyékot vet arcukra. Számolom az óriásokat, hét. Napi tizenöt vagon búzát csépelnek.

Szalmabálázók dolgoznak. Ügyesen téglalapokat préselnek a szalmakupacokból, vontatók viszik a majorba, ott kazlazzák. Műtrágyaszóiók kálisót, szuperfoszfátot terítenek a tarlón, dixtillerek járnak, sehol elmaradt szalma, kezdődhet a vetés.

A téeszben harmincöt ember dolga az aratás. Betakarítani a kétezer holdnál több kalászost, előkészíteni vetésre. Reggel gyönyörködhettek a búzatáblában, másnap már tarlót se találnak.

Bőtermő nyár.

A mórahalmi Haladás Szakszövetkezet cséplőgépe Nógrádi Szilveszter tanyájában van. Piros MTZ hajtja, jár a főszíj. Csépelnek.

Hűvösön, az olajsövény tövéhez terített pokrócon Daru István, tizenkilenc éves legény pihen. A szegedi konzervgyárban dolgozik, szabadságát tölti, mellékesen keres.

— Negyedik esztendeje csinálom. Kell a gabona. Július tizenhetedikén kezdtük, akkor mentem fel az első asztagra. Szüleim szakszövetkezeti tagok, tanyán élünk, a közelben. Nem sütünk odahaza, a jószágoknak jó takarmány a cséplőrész. Tavaly tizenhét mázsát kerestem. Nyolc osztályt jártam, segédmunkámért havonta ezernyolcszáz forintot számolnak kezembe. Negyedmarhát hordok a hátamon a hűtőházba, ötven métert gyalogolok vele, tiszta vér vagyok, könnyen megfázhatok. A cséplés jobb. Ha a banda összetart, hoz a konyhára.

A banda. Nem igazi, hiányos. Nincs meg a létszám. Huszonegy ember helyett dolgoznak tizenketten; két molnár, két etető, három kéverakó, négy polyvás és egy zsákoló. A gépész, akire a traktort, cséplőgépet bízták, állandó munkása a szakszövetkezetnek.

Dina Mihály bandagazda. Csorog verejtéke, por feketedik homlokán.

— Két éve tíz emberrel kezdtük a cséplést. Nem jönnek. Nincsenek rászorulva. Megélhetésük van. Huszonegyedik éve csinálom, régen stabilabb volt a banda, megtiszteltetés volt cséplőmunkásnak lenni, biztos kenyér. Abból élünk, amit nyáron keresünk, összeszedem a vállalkozókat, megyek mindhez, kérdezem; jössz-e csépléskor, számíthatok-e rád? Májusban kezdem, szerződést írunk, mire megindul a gép, nincs meg a létszám. Tizennyolcán írtuk alá, vagyunk tizenketten. Hatvanhat esztendős múltam, nem tudom, jövőre csépelek-e? Lesz-e- még erőm? Budapesten dolgoztam a vasútnál, onnan jár a nyugdíj. Kiegészítem.

Nógrádi Szilveszter tanyáján rozsot csépelnek. Sok a szalma, nem győzik rakni. Kevés a szem. A gazda fehér lóval, gumikerekű kocsival hordja a tömött zsákokat. Mezítláb van, fekete klottgatyában, elkoszolódott fehér ingben, kalapban. Nézi a termést. Kézzel aratta. Keresztenként huszonkét kévét hordott össze.

öt zsák a mázsán. Háromszázöt kiló tisztán. Battancs István főmolnár segít kocsira rakni. A ló lépeget. A kamránál áll meg. Aszszonyok várakoznak, mezítláb. Tárva a sötétpiros kamraajtó, jó hűvös van belül, tisztára söpörve, elrekesztve takarosán az új életnek. Zsákból öntik a szemeket.

Panaszkodnak; csupa szemét. Harmadik éve így megy, egyre nehezebb nótával. Pedig micsoda kenyér sül ebből, amióta élnek, tiszta rozskenyeret esznek, nincs párja, jobb az íze. Négy sül egyszerre a kemencében. Két hétre elég.

A bandának férfi tagjai vannak. Hajnal háromkor kezdenek, éjfélig dolgoznak. Megállás csak étkezéskor. Legidősebb Demeter György etető, közel a hetvenhez. Évek, nyarak mozaikja arcán. Harminchatodik alkalommal éri gépnél a nyár. Nyugdíjas, ez a háztáji jövedelme.

— Szükség van rám, nem is élnék meg nélküle.

A cséplőcsapat minden tanyában vendég. Ételre, italra. Reggel Takács Péter kínálta a tejeskávét, szalonnát, zöldpaprikát, főtt krumplit; vegyenek amennyi tetszik. A gép étvágyat csinál. Ebédre paprikás csirke, tarhonya, krumpli divatkozik és jó hideg kútvíz. Ritkán fröccs. Azt este szeretik.

Szégyen a gazdára, ha éhesen, szomjasan távoznak.

A teríték egyszerű. A nagyponyvát földre dobják és ebédelnek. Kanalat, porcelántányért hoznak a tanyákból és főtt ételt. Bicskája mindenkinek van. Gyorsan esznek, a leszopogatott csontokat halomba dobálják. Kannából, kannafedőből isznak. Sietős az élet.

Zúg a gép. Fogy az asztag. Fogy az ember.

Este kövidinkát, rizlinget is kínál a gazda. A gépesek száradtak, aszottak, mint nyári tarlók. Hűti őket a bor. Kedvet szívnak és bebújnak a szalmakazalba, gép alá, ki hova érkezik. Szombat, vasárnap kivételével minden este. Három órát szundítanak.

Délelőtt van, tizenegyre jár. Pörkölődik a mező, bámulnák kévék, asztagok. Ferkó Mihály hűvösre húzódik, a pokrócon olló, tű, cérna, fakult nadrágját varrja. Battancs István — Zákányszék alatti tanyáján, öt köblös földjén bajlódik — odalép hozzám. f

— Anyámmal ketten élünk, kukoricát és rozsot terhelünk. Negyvenegy éves vagyok, nőtlen. Rámdőlt a szalmakazal. Három esztendeje tettem cserepet a tanyára. Van rádióm. Kétszázezer forintot adjanak a földért, tanyáért — nem ár —, felszántom és sóval hintem helyét. Ilyen úriemberek vagyunk a gépnél. Autót, gazdát ne itt keressen!

Egyedül vágynak.

Esős július járt. Tömérdek csapadék jutott. Megcsúnyultak a táblák, szegényedtek. Sárba verte az idő a termést. A kalászok földre feküdtek. Engedelmesen.

Piszkos szürkévé lettek a búzamezők. Süppedőssé, tocsogóssá a táblák. Kombájnok készülődtek, tétlenül várakoztak, csúfoskodott velük az idő. Az ember nem várhatott. Előkereste kaszáját, ment a szomorú földekre, siralmas rendeket vágott. Küzdött. Eső verte, az öregebbek megfeszült erővel hajoltak a vizes gabonára. Mentették a termést.

Békésből, Szolnokból, Csongrádból, Bácsból és a Hajdúságból kombájnok, aratók indultak. Százával tűntek fel a segítségkombájnok Dunántúl földjein.

— Reggel elbúcsúztunk és másnap este Pápán voltunk. Átutaztuk az országot. Jó helyünk lett, gondoskodtak rólunk, azonnal munkába kezdtünk. Sokat esett az eső, nehezítette sorsunkat. Vigyázva dolgoztunk, vizes földön. Amit ember megtehet, megtettük. Két esztendeje segítségünkre siettek, hogy a Tiszát legyőzzük, dunántúliakkal is találkoztam. Viszonozhattam szívességüket, bár ne kellett volna. Nagy veszteség, erkölcsi siker — mondja Kiss János, a szegedi Felszabadulás Tsz kombájnosa.

Nagyreményű nyár volt. Vízözön verte. Zala, Baranya, Veszprém, Tolna, Vas, Győr, Komárom és Somogy megye segítséget kért az Alföldtől.

Székesfehérvár, Veszprém, Pápa, Pécs, Szombathely, olvastuk a teherautókon az árvízi napokban, míg homokkal telt zsákokat dobáltunk, s védekeztünk a gátakon, Marosnál, Tiszánál.

Július huszonötödikén messzi útra indultak a kombájnok. A székkutasi Űj Élet Tsz-ben akkor ért véget az aratás, négyezer hold termésének örülhettek, tizenöt kombájnjukat azonnal a távoli Vas megyébe küldték. A széles vágószerkezeteket leszerelték és külön vontatókkal vitték az arató-cséplők után.

Vonult a Tiszántúl.

A makói és a marcali termelőszövetkezetek kapcsolataként huszonkét kombájn került Somogyba. Szeged, Szolnok, Békéscsaba, Kecskemét, Debrecen, Karcag, Kisújszállás, Makó, Hódmezővásárhely vasútállomásairól ment segítség. És irányvonatok hozták a nedves gabonát az Alföldre, szárítani. A szegedi Felszabadulás Tsz két kombájnja a pápolcai Szabad Föld Tsz-be igyekezett, a forráskúti Haladás Tsz gépei tovább. Csongrád megyéből kilencvenkilenc kombájn segített, a Tiszántúlról több száz. Augusztus huszonharmadikán érkeztek vissza.

Egyedülálló példa. Üj kenyér ünnepére mégis learatott az ország.

(Megjelent az Elet és Irodalom 1972. szeptember 9-i számában.)

9

fI

T