Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-08-05 / 16. szám
*-1/ H Á G A ség igénye — Ha a kötéstervhez, vagy a védőboritóhoz közöm van, akkor okvetlenül elolvasom a könyvet. Minden esetben jó, ha megérinti az embert az írás hangulata, mert csöppet sem mindegy, hogy érezve szerkeszti-e a könyvet vagy gépiesen. — Hány könyv megy át a kezén egy esztendő alatt? — Évi átlagban 30—45 könyvvel foglalkozom. — Az írók általában kíváncsiak-e milyen lesz a könyvük formája? — Az első-könyves írók mindig megkeresnek, kíváncsiak, dédelgetik a könyvüket, nekik egyáltalán nem közömbös a formája sem. Szeretem ezeket a kapcsolatokat. Ez a törődés persze nemcsak a kezdőkre jellemző, például Juhász Ferenc szinte előre megtervezi, milyennek képzeli megjelenő versesköteteit. Beleszól a munkánkba, de ez egyáltalán nem baj, végül mindig megegyezésre jutunk. Olyan író is van egynéhány, akinek több könyvét szerkesztettem, de őt magát még sohasem láttam. — Sokat olvas? — Be kell vallanom, azelőtt jóval többet olvastam. Most kevesebb az időm. Leköt a munkám, aztán meg, félig-meddig versenyszerűen, evezni járok ,.. — Mi az, hogy félig-meddig? — Hetente kétszer van edzés, szombat-vasárnap túrákon veszünk részt, és évenként egynéhányszor elindulunk kötelező versenyeken. Nemcsak a mozgás miatt nagyon jó dolog a sport, hanem az ott összeverődött társaság miatt is. Tíz-tizenöt lány és fiú van együtt, többnyire egyetemisták, télen az egész „csapat” együtt jár színházba, moziba, sítúrákra, házi összejövetelekre, nyáron pedig — majdnem minden hét végén — az egyik hajót sátrakkal, gumimatracokkal és ennivalóval megrakva, nekivágunk felfelé a Dunának. Most éppen egy hoszszabb túrára készülünk, hatan indulunk el péntek délután, egészen Leányfaluig megyünk. Sátorban alszunk, vasárnap aztán visszacsorgunk Pestre, addigra evezni általában már úgy sincs erőnk. Néha egy motoros is feljön utánunk a Dunán, olyankor vízisízni lehet, s ebben a hőségben van-e annál üdítőbb időtöltés. Ha nem is túlságosan komolyan sportolok, de így együtt ez az egész nagyon jó; szabaddá, frissé teszi az ember ifjúságát. A fiúk néha fogadkoznak, hogy ne vigyünk magunkkal sok ennivalót, majd ők horgásznak és fognak halat. Ezek a horgászatok eddig mindig balul ütöttek ki. Ha rájuk hagyatkoznánk, éhen halnánk. Minden esztendőben van egy nagy túra, hét napig tart az út végig a Dunán Bajáig, Mohácsig. Az idén nem megyek a többiekkel. — Hosszú talán az út? — Nem arról van szó. Az idén Bulgáriába megyek nyaralni a Napos Partra. — Ügy mondják, a mostani fiatalok nem mindenben értenek egyet a szüleikkel. Önöknél miképpen van ez? — Mi nagyon jól kijövünk egymással. Ez tulajdonképpen az édesapámnak köszönhető. A világ legnyugodtabb, legmegértőbb embere. A munkahelyén is imádják a fiatalok. Nekem ne volna hozzá bizalmam? — Mennyit ad haza a fizetéséből? — Kezdettől fogva hétszáz forintot. Azóta a fizetésem a duplájára nőtt, de a hétszáz forint csak annyi maradt. Ebédre édesanyám ad pénzt, vacsorát pedig otthon kapok. A többi pénzzel azt csinálok, amit akarok. Soha, senki sem szólt bele, mit veszek magamnak, mire költőm a fizetésemet. Már tizennyolc éves koromban önállóan bántam a pénzzel, rászoktattak erre a szüleim, és úgy látszik arra is, hogy ne nagyon rémüljek meg a világ dolgaitól... — Ez mit jelent? — Talán csak annyit, hogy néha úgy érzem, túl vidám is a természetem. Sohasem éltem át nagyobb bajt, nagyobb gondot. Talán attól van ez a korlátlan vidámság, hogy olyan a sorsom, mintha burokban élnék. A hozzám hasonló korú fiatalok jó részének már mélységes gondjai vannak, felnőtt problémái. Férjhez mennek, megnősülnek, gyermekük születik. Én úgy érzem, nem baj az, ha az ember független élete tovább tart a megszokottnál. Kicsit nyomasztónak érzem, hogy éppencsak felnő az ember, s máris rááll az ismétlődés ösvényére, a másokért való felelősség korlátái közé. Talán ezért nem gondoltam még arra, hogy férjhez menjek. Amúgy is túl sok a fiatalon kötött, meggondolatlan, válással végződő házasság. Én nem akarok ilyen helyzetbe kerülni, inkább találjam meg később a társamat, de az végleges legyen, egyszóval késleltetem a döntéseimet. — Ez is felelősség, ez a várakozás ... — Ügy is lehet nevezni. A véglegesség igénye a majd megszülető gyermekek érdekében felelősség. És én nagyon szerelem a gyerekeket. Ezért képzelem majd eljövendő családi élelemet nyugodtnák, biztosnak, véglegesnek. Szeretném megőrizni „felnőtt koromra” is a vidámságomat. — Mégis, mi az, ami vidámságra hajló természete ellenére dykor szomorúságot okoz. — Nagyon bánt, ha a munkámban elrontok valamit. De ez négsem bánat, mégsem szomorúság, hiszen az ember az ilyen ibákat jóvátéheti. És a jóvátett hiba, a szép munka az már imát csak öröm. Kristóf Attila Itt vagyunk. E két szót ki sem mondva, de jelentésére folyamatosan gondolva, e mondatot nem Is emlegetve, de szellemétől szomjasan és várakozóan, az élet hódító szándékától eltelve, vagy kissé szerényebben, nem vadonat-tiszta, mindenesetre vadonat-új nemzedék áll „ante portás”, vagy már a kapuk mögé bejutva. Illúziók törékeny felhőibe burkolva, vagy máris illúzlótlanul, nagy szándékokkal teljesen, vagy még várakozásaikat Is szerény méretre szabva, folytonosan jelentkezik, folytonosan mutatkozik az az új hajtás, amely a régi fát majd virágba borítja. Fiatalokról szólunk. Kétségeikről, magatartásukról, a régi nemzedéktől részben eltérő szemléletükről, egész világukról és a még fészekmelegben fogant terveikről. „Itt vagyunk.” Itt vannak. Mit akarnak? Hogyan akarják azt, amit akarnak? — Győző azt csinál a közönséggel, amit akar! Amikor először hallottam ezt a kijelentést fiataloktól, megértő és elnéző mosollyal nyugtáztam, mint a fiatalos A Várban hevület és rajongás korunkban épp oly természetes, mint nyílt és őszinte megnyilatkozását. Kiért hevüljön és lelkesedjék a tizenévesek rendje, a tizenévesek törzse, ha nem egy beat-muzsikusért, egy lobogó hajú, szakállat és nyűtt farmernadrágot viselő fiatalemberért, aki afrikai dobok és elektromos hangszerek segítségével minden valószínűség szerint maradéktalanul ki tudja fejezni e viharos korosztály viharos életérzéseit, vágyait és világszemléletét? De vajon viharos-e ez a korosztály, vulkáni erejű zenéje egy felfokozott, többnyire lefojtottan háborgó életigény, valamiféle ősi mohóság kifejezője? Nem lehet erre a kérdésre sem „kapásból”, sem az én korosztályom távolódó, szelídebb és megértőbb nézőpontjáról egyértelműen válaszolni, már csak azért sem, mert alapjában véve még azok sem ismerik teljes mélységében az ifjúság felszínesnek vélt életszemléletét, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy tizenéves gyermeket nevelnek, tehát a családi kör szőkébb és bizalmas közegében, közvetlenül szerezhetnek tudomást, megbízhtó értesülést a fiatalok szellemi és érzelmi viharairól. Amikor harmadszor-negyedszer hallottam ama bizonyos Győző dicséretét, ' aki „azt csinál a közönséggel, amit akar” óhatatlanul ébredezni kezdett a kíváncsisáSzakállas varázsló gom, éspedig a hivatásból eredő természetességgel és sürgető erővel. Ismerni s hallani akartam azt a bizonyos Győzőt s e kíváságom teljesedése nem ment végbe olyan könnyen, mint képzeltem. Nem azért mintha Győző, a varázsló valamiféle titkos elvonultségban élne és muzsikálna, pusztán a rajongók és kiválasztottak számára, mint egyfajta hangszeres igehirdető, aki a zene hangjaival tolmácsolja bölcseletét. Nem, Győzőt meglátni és hallani bizonyos formaságokat jelent, holmi bekéredzkedést vagy beosonást egy korosztály berkeibe. Valami olyasfélét képzeltem el, mint amikor a moziban a jegyszedők éberségét kijátszva besurrantunk egy tilalmas filmhez, amit merész erkölcstelensége miatt megtiltottak számunkra. Egyszerűen arról volt szó, hogy Győzőt és újonnan alakult zenekarát, amely az alakulás havának csillagképét — Taurus, a Bika csillagképét — választotta névadójának, megtoldva Győző telefonszámával, ami egyúttal azt is jelezte, hogy Taurusék működése a legteljesebb nyilvánosságot is elbírja. Ezek után már csak belépőjegyet kellett szereznem a Várban, az egykori pénzügyminisztérium épületében mű. ködő egyetemi kollégium esti hangversenyére, amelynek keretében Győző és legénysége bemutatkozott. Ez már önmagában véve bizonyos megpróbáltatást jelentett, természetesen nem a jegy megszerzése, hanem a megjelenés, az elvegyülés hatszáz diák között, egy új zenekar bemutatkozásának perceiben, mintegy betörve az ifjúság szentélyeibe, ami közel a hatvanhoz és őszülő és ritkuló hajzattal, másféle „szerelésben” — ahogy az ifjúság öltözködését nevezik —, módfelett kényes vállalkozás. Az ifjúság azonban tapintatos volt, egyszerűen nem vett rólam tudomást. Eközben Győző — teljes nevés Brunner Győző — és három társa elfoglalta helyét az emelvényen, az ijesztő méretű hangfalak mögött, szinte megbújva e monstrumok árnyékában. A közönség betódult a terembe, hogy állva hallgassa végig a műsort, részben tiszteletből, részben azért, mert utóbb táncot rendeztek s kényelmetlen lett volna kihordani a székeket. Megkísérlem leírni ezt a zenét, mint Győző, a beatdobos egyéniségének első számú kifejezési formáját. A számokat, mint azt a szőke szakállú, hosszú hajú, fáradt Krisztusra emlékeztető arcú fiatalember bejelentette, önmaguk szerezték s később meg kellett állapítanom, hogy a számok frissek és eredetiek voltak, nem bukkant fel bennük egyetlen „örökzöld” dallam foszlánya sem. Milyen volt a zene? Harsogó erővel szólt, ez a harsogás azonban nem a nyári villámcsapás és mennydörgés eget hasogató reccsenése vöt, inkább egy távoli gátszakadás félelmetes erejű hömpölygése, amelynek hallatára — okkal vagy ok nélkül — Petőfi „A Tiszánál” című verse jutott eszembe, szinte mondogatni kezdtem az árvíz leírásának bénító erejű sorait. Ez azonban csak néhány pillanatig tartott, a távolról hömpölygő, eleinte szétomló s mindent elborító zenei áradás tömörülni kezdett, mindinkább testet öltött, szívesen írnám azt is, hogy szilárd halmazállapotot vett fel, mint a cseppfolyós láva, amely a szabad levegőn megkérgesedik, később kővé válik. Rejtelmes erők mozgatására ez a szilárd halmazállapotú zene a magasba emelkedett, a fejünk felett lebegett, mint egy immár megtisztult kristálytömeg, amely az utolsó akkordoktól szétrobbant és kristályhasábokra, szilánkokra törve aláhullott a zsúfolt teremben. Ismerkedésünkben úgy érzem, ez volt a döntő s kissé kókadtan követtem kísérőimet a folyosóra, ahol Győző várt egy üveg jeges Cola mellett. Rendkívül hosszú, sovány, szelíd arcú és halkszavú fiúval fogtam kezet, akinek korszerű öltözékén is fel lehetett fedezni az igényességet. Hellyel és itallal kínált, bár láthatóan kimerült volt a zenei teljesítménytől. Életéről mindössze néhány szót jegyeztem fel. Építészcsaládból származik, édesapja templomok restaurálásával foglalkozik, ő maga kisfiú korétól kezdve muzsikál, a dobokon kívül még jó néhány hangszeren játszik, jelenleg dobolni tanít egy zeneiskolában. A beat-zene persze más. az a kifejezési forma, az a művészet, mert nem egyszerű tánczenéről van szó. Láthattam, s valóban láttam is, hogy zenéjére senki sem táncolt, úgy hallgatták, mint a hivők egy Rubinstein zongorajátékát, vagy Menuhin hegedűjét. — Mire tanít a beat? — kérdezem a dobostól, aki legnagyobb zenei varázslatát két afrikai tök-dobbal vitte véghez. Rövid időre elgondolkodott, hosszú haját időnként kisfiús mozdulattal elfésülte az arcából, nagyot szívott a cigarettájából. — A beat arra tanít, hogy mi fiatalok összetartozunk. Mint zenész gyakran járok külföldre, szerződésbe és vendégszereplésre, így tapasztalatból mondhatom, hogy ez a zene összefűz és barátokká tesz bennünket. Amikor zenélek és a hallgatóságot nézem, az az érzésem támad, hogy mi fiatalok mindnyájan szeretjük egymást, és ez talán furcsán hangzik, de a beat hangereje éppen ennek az egymáshoz fűződő érzésnek az erejét fejezi ki. Ne tessék nagyképűnek tartani, de amikor muzsikálunk, akkor valamiféle küldetést teljesítünk és akkor fejezzük be a zenét jó érzéssel és elégedetten, ha ugyanezt érezzük visszaáramlani a hallgatóságból, mintha falakról verődne vissza. Ezután engedelmet kért és visszatért a helyére, mert a közönség csöndes dobogással követelte a zene folytatását, ő pedig szerette volna legkésőbb este kilencre befejezni a zenét, mert otthon várta a kisfia, aki torokgyulladással bajlódott s addig nem tudott elaludni, amíg az apuka haza nem ért, hogy mesével al. tassa el. „arútl Géza (IfJ. Novotta Ferenc és Novotta Ferenc felvételei) Varázslat közben 1 mm. 1 <m , H' m: '1l ’ * ■ 11 ' f — i
