Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 13. szám
A romin kor építészetéből kevés emlékünk maradt. A lébényi romin kori templom Napözis a virudvaron 1PWpTj mlk K Csendes a Duna A régmúlt A lipóti mezőgazdasági termelőszövetkezet gyógyfürd iifsa5asasH5asasHSHSESéisasMas?sa5Esa5a525HS?5asasa5a5S£rE5E52sasE5íSH5a5Z52sa5HS2sssE5asass V i L J^eggel óta szorongatom, búsan s moso-G G G G G G G G G g G G G G G G D G G G G Gs ej G G G G G G G G G G G G G G G G G9 G G G G G G G G G G G G lyogva, az újságot a kezemben. Csatár Imre kollégám Londonban járt, útjáról a Magyar Nemzetben számolt be, egész sorozatra való cikket írt. Ezek közül szorongatom a legújabbat reggel óta, búsan s mosolyogva, forgatom a szívemben, gyürögetem kezemben. Hogyne, hisz az ifjúságomról is szól, egy jókora darabjáról legalább: az ifjúságomról, mely — egész nemzedékemével együtt — úgy robbant fel, hogy darabjai, szilánkjai öt kontinensen hevernek szanaszét. Minden barátom kivitt belőle magával valamit. Azt hittem, soha többé nem fog egésszé összeállni újra — legalábbis, ami összeállhatna még, a maradék. A telő idő kezdi mégis összerakosgatni most. Seregszemlét — élők, holtak felett — hamarjában dehogyis tarthatok. Könyv kellene ahhoz, egész életregény, ha megérem, ha megírom, ha sikerül. Ifjúságomnak egyegy darabját szemlélem csak most, egy-egy szilánkját, ahogy elém dobta a ma reggeli cikk, s ahogy annak fényében egy pillanatra az egész felragyog. Buday Györgyről olvasok a cikkben, a nagy grafikusról, akinek kemény, fekete-fehér ábráiban egy egész és új magyar világ termett előttünk valamikor. „Nagyon beteg vagyok” — idézi levelét Csatár, s úgy kezd a szívem fájni, mint a rossz fog, ha belesajdul hirtelen. Nagyon beteg, így él a háború előtt óta Angliában, betegen. És nem tudtam a címét, nem kereshettem fel, amikor jártam pedig Londonban jó pár esztendeje. Negyvenkét éve, hogy megismertem, az ifjúság elsülylyedt Atlantiszának egyik legpislákolóbb fényjelekkel üzenő tartományában, a szegedi egyetemen. Már csak őérte is érdemes volt oda lekerülnöm: egész embert s tiszta művészt megismerni benne. A művészettörténet csak a nagy alkotót tartja számon, csak műveit: maradandó, dicső leltár az, de hűvös. Az ember, a bölcs, a szelíd, a kedves, a talpig férfi — ami a nagy művészet örök alapanyaga — menthetetlenül hiányzik abból. A kortársakkal együtt veszett el Leonardo egy-egy mosolya is. — A Louvre-ban már csak Mona Lisa mosolyog; pedig varázsa a Leonardo mosolyáé, mely annak ércfedezete volt. Igaz, hogy a Buday György művészetékája éles kontúrú, nagy erőket fegyelmezett együvé. Maga is arra termett, a maga generációjában az volt, akit Ignotus „vezérnyi embernek" tipizált valamikor. Annak minden erejével s minden bájával is. — De kikényszerült, mielőtt még szerepét igazán játszani kezdhette volna. Előbb emigráns volt, azután fogoly. A háború alatt, sőt már előtte is antifasiszta emigráns, Károlyi Mihály londoni Magyar Tanácsának tagja, azóta meg odakünn a betegsége foglya. Harminchét éve, hogy utoljára láttam, közös fedél alatt, Rómában: ott barátkoztunk jobban, nem is Szegeden. Mikor elutazott, nálam is ragadt kölcsönbe pár könyve; most már örülök is annak, amit akkor szégyelltem, hogy nem siettem eléggé visszaadni. Így legalább őrzöm még levelezőlapját, melyen visszakérte. „Vágy erőt magadon s elfoglaltságaidon”: így írta, s benne volt az egész ember csendes eleganciája, férfias kelleme. Szálkás fekete betűit pedig mintha egy Buday-metszetből faragta volna ki: ugyanegy anyagból ember és műve. A mester Angliában él. Művészete a magyar műtörténetben, s immár több nemzedék alkotóinak vérkeringésében is. A barát — hadd írom le végre-valahára — a szívemben. Filág Miklós londoni kis régiséggalériájában tett látogatást Csatár: ej, de sajnálom, hogy nem lehettem köztük harmadikul. Világ Miklós egy közös ifjúság maga. A legsűrűbbjéből, 1932 és 1939 közül, a Pesti Napló szerkesztőségéből. Fotoriporter volt ő ottan minálunk. Egy emelettel följebb lakozott, a szerkesztőségből hátsó-belső lépcső vezetett fel oda, abba a külön birodalomba, amelynek képosztály volt a neve. Láthatatlanul, távolról, inkább csak „közjogilag” Mihályfi Ernő uralkodott abban, legalábbis szelleme: a Magyarország szerkesztőjéé, aki azonban a Pesti Napló vasárnapi képes mellékletének alkotója is volt, s egyáltalán, ennek a képosztálynak segítségével a magyar illusztrált napisajtó úttörésének munkáját végezte el. Maga ez a képosztály, falakat beborító, kartotékolt, roppant képanyagával, amelyhez csak fel kellett mászni a létrákon, s amelyből úgy lehetett kihúzni bármely cikkhez az illusztrációs anyagot, mint ahogy a papagáj húzza ki a planétát ni nek izomzata inkább michelangelós: grafi- (az ember lenn a szerkesztőségben csak be- E5H£raKSHSESHSH5H5H52SESHSHSHSS5HSH5H5H5a5H5E5E5a5í5H5HSHSaSE5HSiÍ jele is v álló mir Pes kép volt dás téru L ura a s: mu géz bus Esc kor — t seb vitt sze főtt F ont ajá Mis bát Cső fojt ten am Vil cím kés vét Ma nek hao vol seit nők aht t geh mik relt tájt Lói ÍNde vili szó a s; A tan ;SH5H5H5H52SESE5S5E5H5H5E;
