Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 13. szám

Valami különös dolog az, hogy az em­berek mennyire tudnak ragaszkodni egy tájhoz, egy kerthez, egy udvar­hoz. ahol életük egy részét töltötték. Még akkor is, ha az a táj időnként kitagadja környezetéből az embert, életveszélybe so­dorja. Mohácson, a Duna-parti városban beszé­lik, hogy van a városnak egy különös kis része, négy-ötezer lakossal, a Mohácsi szi­get, amit időről időre rendszeresen elönt az ár. Ügy elönt, hogy nem marad nyomá­ban szinte semmi jele az emberi életnek, az emberi munkának. Legutóbb a tizenhat évvel ezelőtti árvíz után a város úgy hatá­rozott, nem engedi visszatelepedni az em­bereket a szigetre. Építenek egy új lakóte­lepet, modern városrészt, sok-sok ked­vezménnyel megmentik a néhány ezer em­bert a lehetséges katasztrófától. És mi történt? Alig akadt ember, szi­getlakó, aki nem vissza, régi helyére, ha­nem a városba akart menni. Valami ért­hetetlen makacssággal törekedett vissza mindenki, idős, fiatal arra a helyre, arra a kis területre, ahol egykor háza állott. Ott is épített magának újra a legtöbb ember hajlékot. A Mohácsi szigetnek ma több lakója van, mint a nagy ár előtt. Különös ragaszkodás... Magyarázzák is sokféleképpen, a legtöbben azt mondják a parasztember együtt él, lélegzik a termé­szettel és ismeri a nagy igazságot: amit a természet elvett, pusztító munkával, azt visszaadja mindenképpen előbb vagy utóbb kamatosán. Azt is mondják, sehol Magyarországnak ezen a déli részén nin­csenek olyan virággal dúsan megrakott gyümölcsfák, olyan gazdagon burjánzó, olyan élettel teli növények, búzák, kukori­cák. kerti virágok, hasznukért, s szépségü­kért termesztett növények, mint a szige­ten. A víz, amelyik rombadönti a házakat, iszapot is hoz, sodor magával, beteríti a szántóföldeket, s ha elvonul az ár, s magot hintenek el az iszapra, ott kétszeresen fi­zet a föld. De csak ez, s ennyi lenne a ragaszko­dás magyarázata? A másik Duna menti szigetet, a Győr melletti Szigetközt két évvel korábban 1954-ben öntötte el az ár. Szigetközben hu­szonnégy emberi lakóhely van, település, kisebb-nagyobb községek, nagymjúltú, ódon hangulatú valamennyi. És mégis 1954-ben úgy kellett dönteni, hogy Ásványrárónál átrobbantották a gátat, s kiengedték a szennyes árt á szigetre. Elmenekítettek otthonából több mint húszezer embert. A tájtörténelemben is jeles szerepű lakóhe­lyek, építészeti emlékek omlottak össze az árban. De Győrt meg kellett menteni. Győrt, amely ennek a tájnak gazdasági, szellemi, kulturális központja, fénylő kin­cse. Akkor úgy tűnt, ez a vidék meghalt. Darnózseli, Lipót, Lébény, Arak, Héder­­vár nincs többé. És amint a Mohácsi szi­get, úgy a Szigetköz is az élniakarás, az újrakezdés csodálatos szép példája lett Magyarországon. Sok, kedves, régi hangu­latot idéző, nádfedeles ház valóban nincs többé. Otthonos, emberi méretű kis hajlé­kok, keskeny utcák nincsenek. De Sziget­köz elevenebb, életvidámabb, s népesebb, mint bármikor volt. Amit elvitt a víz, szinte az utolsó tégláig újraépült. Egyenes utcák, megnőtt, nagyablakos házak, kénye­lemmel járható utak, autóutak, és a ked­ves régi emberek: ez ma Szigetköz. Pedig itt azt sem lehet mondani, hogy a víz visz­­szaadta azt, amit elvitt. El sem fog vinni már több házat, gáttal, erős gáttal védik öje A mosonmagyaróvári vár Ite a kéziratba, hogy „kép”, s azzal meg olt) — ez a képosztály, mondom, amely ndó, éjjel-nappal üzemben volt, mert id a három lapot ellátta, Az Estet, a ti Naplót és a Magyarországot, ez a osztály a magyar sajtó egyik kincse :, olyan archívum, melynek szétszóró­­át a sajtó, a fotózás és az ország tör­eté megsínylette. ralkodni gyakorlatilag Tábor János Ikodott benne, oldalán Byssz Róberttal, •.erkesztőség kiszolgálásának permanens nkáját egy kedves, szorgalmas hölgy vé­­'íe, aki kénytelen volt a közvetlen Grim­­z névre hallgatni, a főfotóriporter maga her Károly volt. Világ Miklós egyéni uta- i járt, mint szakmájának önálló mestere is mint szinte valamennyiünknél rebelli­­b természet, aki a fotózásba tendenciát , s hű lapjaink hasábjain nagy meré­­n űzte a lehető legprogramosabb szocio­­it. ogy Londonban Világ mire vitte, hogy an is hazahúz, hazai gyűjteményeknek ndékozgat ritka darabokat, meg hogy íkolcon a fasisztákkal szemben mily ran viselkedett: ntindezt megírta most ■tár Imre sorban. De bennem annak a ott, bajos, veszélyes ifjúságnak teljes gerfenékflóráját azzal kaszálta meg, it arról, arról, a régi időről írt, amit íg neki arról elbeszélt. A Húsz riport ü könyvvel, melyet akkor Világ szer­etett, a kedves kis Halassy Juci „köny­­el”, amit Világ akkor irt, meg még rton Jánossal is, aki szerkesztőségünk­ön, a Rákóczi úti palotában, akkor — '.d igazítom ki — korántsem „főportása” t (ezt a tisztet a kitűnő Barna Pista vi­el, hanem igenis, nagy hatalmú gond­­:a, egy első emeleti üvegkalickában, >1 zsebből adott még előleget is. így kukkant be hozzám most e ma reg- i cikk, ahogy maga Világ Miklós vala­­:or, oldalán istentelen nagy fotófelsze­­issel, a szerkesztőségi „nagy szoba” aj­­in. Kivágódott az ajtó, ellátni belőle tdonig. T evét írtam címnek e cikk fölé. Egy cikk fölé, mely nemcsak róla szól, szól Buday Györgyről, szól egyszerre két ígról is. Egy elsüllyedt, meg egy világgá ródott világról. Együtt van mégis, együtt tivünkben, ott és idehaza, lem személynevet: egyszerű főnevet ir­­i, szimbolikus címnek, a cikk fölé. 5ESHSHSE5E5HSE5ESHSHSHS2SHSBSH5H5ESE5E5Ö aa a a aS a a aa a a a aa a a a aa a a a aa a a aa a aa a a aa a0 81a a aa 8) a a a a a a a a a a AZ ISMERETLEN KATÓ N A Égő szemmel olvasom a hírt, és nem hiszem el. Egy ember kalapáccsal nekiment a Piétának, hogy szétverje. Elolvasom még egyszer és még egyszer. Szerencsétlen agyam kénytelen rögzíteni a sok információt: hogy Tóth, hogy László, hogy — gonosz véletlen — magyar, hogy Sydney lakosa, hogy geoló­gus, hogy elmebeteg. És ahogy hitetlen magamat győzködve sokadszor olva­som, hirtelen rádöbbenek, hogy a híranyagban egy észrevétet­­lenné halványított és mégis nagy fontosságú másik hír is rejtő­zik: Valaki megmentette Michelangelo Piétáját! Valaki megmen­tette a szobor felületének körülbelül kilencven százalékát. Hi­szen az eszelős kalapács porrá zúzhatta volna a Madonna elő­­recsukló nyakát, jobb karját is, amellyel a csecsemőjüket fü­­rösztő anyák féltő-szakszerű mozdulatával tartja hóna alatt átkaroltan a Fiát, a halálban újra gyermekké simuló gyöngéd férfitestet is, s alatta az anyagát-legyőzött márvány „lágy böl­cső, erős sír, eleven ágy” száz puha redőnyét. Mindez megmenekült. A már majdnem teljességgel pótol­hatatlan kultúrtörténeti veszteséget plasztikázható balesetté zsugorította valaki. Kicsoda? „Egy olasz katona”. Egy neve­nincs olasz katona. A megmentének nem írják le a vezetékne­vét, nem a keresztnevét, nem tudjuk civilben geológus-e vagy sem, Rómában lakik-e vagy sem. Egyáltalán semmit sem tu­dunk róla, amit a gengszterekről tudnunk kell. Miért! Miért tudja a világ, hogy Herostratos volt, aki felgyújtotta az epheso­­si Artemis templomot s miért nem tudjuk teljes bizonyosság­gal, ki volt az, aki megálmodta, befejezte az ókor eme építé­szeti csodáját. Az újság megírja, hogy aki cserbenhagyta vérző áldozatát és továbhajtott, az Keszege Boldizsár 41 éves tudomisén­­micsoda, de aki az áldozatot fölvette, kocsijába rakta, beszállí­totta a legközelebbi kórházba, az már nem más, mint „egy Skoda”. Csak így egyszerűen, „egy Skoda”. Az életmentőnek nincs neve. A lapok megírják, hgoy Balambér Elek gondatla­nul eldobott egy csikket, minek következtében leégett egy raktár. Ám aki az égő ház düledező hetedik emeletéről, karjai­ban ment ki három fuldokló embert, az csupán „egy bátor tűz­oltó”. Neve nincs. Amíg nem dob el csikket egy gyúlékony raktárban, amíg nem hagyja cserben áldozatát, amíg nem esik neki műkincseknek kalapáccsal, addig nem is lesz neki? Miért? Sohasem fogom elhinni, hogy a szenzáció csak negatív pólu­sokon szikrázik. Ki akarom dobni agyam kompjuteréből a bű­nözők nevét Herostratostól Tóth Lászlóig, hogy helyet csinál­jak benne a heroizmus számtalan ismeretlen katonájának. Az ő nevüket akarom megtudni, megtanulni és terjeszteni. Kedves Ismeretlen Olasz Katona! Piétánk megmentő je! E lap sorain üzenem magának, hogy lelkemben Fietrónak ke­reszteltem el és mindig hálás szívvel fogok gondolni önre. Köszönjük a Piétát —Kedves Pietro. a tájat, a községeket; úgy visszatért ide minden ember, mint ahogyan visszatérnek fészkükre mindig a madarak. Mert nem­csak pénzben számol az ember. Nemcsak azt számolja, mit hozott a föld, a kert, ha­nem azt is: abban a tájban, abban a föld­ben munkájának java, életének egy része van. Élete értelmének egy része van ben­ne. Aki idegen erre jár, s ismeretlen e vidé­ken, nem is tud arról a tizennyolc évvel ezelőtti nagy áradásról, aligha hinné a históriát. A környékbeliek is, s főként a fia­talok csak akkor emlékeznek, ha a damó­­zseli toronyra pillantanak. A nagy víz ide­jén egy egészen kicsikét megdőlt. De csak annyira, hogy csupán azok veszik észre, akik a közelében élnek. Ibrányi Tóth Béla Hangverseny kezdődik a lébényi műemlék templomban Mosonmagyaróvár a Szigetköz kapuja. A vár öreg fala alatt turisták pihennek Mikes Lilla

Next

/
Oldalképek
Tartalom