Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-10-16 / 21. szám

DR. SZILAGYI FERENC;

Egy régi kép: Grósz Alfréd a Kistarpataki völgyben. Balról a Közép orom, mellette (a hegyes) a Markazlt-torony és a Jégvölgyi csúcs

Ez a firtató szemű hegymászó, aki a képen a Magas-Tátra egyik völgyében, a Kistarpataki völgyben, vándorlásai közben egykor megállt és ránk tekint, háttérben három csúccsal, ennek a híres hegységnek nem kevésbé híres krónikása, vagy inkább „éló lexikona”. Egész életét szeretett hegyei között töltötte, el nem ment egy tapodtat sem, amikor hívták és fenyegették a németek, 1945 januárjában. Nem mehetett el, mert szülőföldje nem engedte. Nem volt féltenivalója, állíthatták kényes mérlegre; ő volt az igazi hazafi, vagyis emberséges ember, akinek szerepe van a szülőföldön, akár árván is.

Grósz Alfréd a hegymászó neve, s a Tátra alatti Késmárkon, ahol 1906 óta Thököly Imre szabadsághős pihen az evangélikus templomban, minden gyerek tudja, hol lakik a tanár úr. Grósz Alfréd ugyanis a késmárki evangélikus líceumban tornatanár volt, s amikor ezt a magyar középiskolát az államfordulat után német reálgimnáziummá tették, ott maradt a helyén, mert nem akart a Magas- Tátrától elszakadni. Olyan régi szepesi családból származott, amilyen már alig él a mai Szepességen, ahol a lakosságot alaposan kicserélték. Apja is Tátra-kutató volt, lelkes turista, s fiából még nagyobb Tátra-lelket nevelt. Grósz tanár úr az igazi tornát a Tátra csúcsai között tanította, ahová fölvezette diákjait, megtanította őket a havasok élvezetére. szembeszegülve széllel és viharral azért a tiszta napfényért, amely sehol sem olyan édes és fölemelő, mint a csúcs tetején, ahol az ember az élet tetejét is átérzi.

De nemcsak egy gimnázium diákságát nevelte a hegyek szeretetére, vagyis a szülőföld átplántálására a lélekbe és szívbe, hanem erre nevelte mindazokat, akiket el tudott érni élő szava vagy betűje az egykori Felvidéken, vagyis a mai Szlovákiában. Nemzedékeket nevelt fel a felhőröpítő' hegyek tiszteletére és szeretetére. S maga is minden hegymászó útján javított és szépített egyet a Magas-Tátrában, folytatva apja és nemzedéktársai munkáját, a Magas- Tátra civilizálását. Csodálatos, mit tud tenni egyetlenegy férfi is egy darab földért, igazán nem könnyű terepen, nehezen megmászható hegyek között. Grósz Alfréd úgy ismeri a Magas-Tátrát, mint a tenyerét. Ismeri állat- és növényvilágát, időjárását, geológiáját, tudja, melyik évben készültek el a hegyi ösvények, ki kezdeményezte és ki építette fel a menedékházakat, ki jelölte meg egy hegyi túra útjelző szikláit piros-fehér színnel, így gyűjtötte össze a tárgyilagos adatokat kedvenc hegyvidékéről, ahol 1873-tól tervszerűen építettek és egyengették az utakat, klimatikus gyógyhellyé, üdülővidékké, természetjárók paradicsomává varázsolva a századokon át vad és hozzáférhetetlen Tátrát, amelyet még a XIX. század közepén is csak pásztorok, hegyi betyárok és vadászok mertek valahogy megközelíteni.

Ez a teljes ismeret és részre nem hajló tárgyilagosság jellemzi Grósz Alfréd tanár úr minden írását a Magas- Tátráról, főként azt a német nyelven néhány évvel ezelőtt megjelent nagy monográfiáját, amely a tátrai túrisztika és civilizáció ékesen szóló bizonyítéka. Késmárkon mindent látott, mindent megfigyelt, mindent összegyűjtött a méh szorgalmával és tervszerűségével. Adatai cáfolhatatlanok. Mire 1914-ben kitört az első világháború, a Magas-Tátra civilizálása

nagyjából már befejeződött. Ami azóta történt és történik ott, ennek a történelmi kezdeménynek kiszélesítése és folytatása csupán. Egy hegységről, amely olyan sajátságosán egyéni és teljes, mint a Magas-Tátra, íme, lehet úgy írni könyvet, mint egy városról vagy egy történelmi korszakról, A szlovákság megbecsüli a magyar Tátra-krónikást, nemcsak a turisztikai szaksajtó, hanem szélesebb körök is. Nemcsak a késmárki német fasizmussal meg nem alkuvó kemény jellemet becsülik Grósz Alfrédban, hanem az igazmondó szakembert. Ez magyarázza termékenyítő szellemi jelenlétét ma is, nyolcvanhatodik évében, Thököly Imre városában, ama napfényben csillogó gránitcsúcsok alatt, ahol patrióta szellemét tiszta emberséggel kifejezhette egy lelkes hegymászó. Gondoljunk rá, olyan öregember ő, aki fiatalok lelkét hordja és a sasokét, amelyek messze, merészen szállnak szembe az elemekkel.

Szalatnal Rezső

Tavasszal halt meg Párizsban Csáky József szobrászművész, aki az európai modern plasztika élvonalába tartozott. Legutolsó nagyobb műve egy amiens-i iskola reliefpárja volt, amelyet a francia kormány megbízásából készített. Szegedről indult Párizsba, ahol 1908 óta élt. Művészetét formai tisztaság, egyszerűség, derűs ihlet jellemezte. Mint Bölöni György írta róla, Csáky József ott volt „azok között a magyar tehetségek között, akik meg tudták hódítani a maguk számára csöndben és szerényen a nemzetközi művészi elismerést”.

Képünkön Ébredés című, 1950- ben készült alkotását mutatjuk be.

A MAGYAR Sl%^

V. cA hűles&t&L a kúp&v&áiq^

Törökök vezére hétlófarkú basa,

ötakós hordónak elég volna hasa ...

Valljuk be, ha a törökök nevét halljuk, legtöbbünknek a lófarkas zászlók alatt vonuló basák, bégek, janicsárok jutnak eszünkbe, ahogyan Petőfi elöljáróban idézett verse megrajzolta őket a János vitézben, vagy ahogyan Gárdonyi Géza megírta őket az Egri csillagokban. S bizony, a fosztogató, harácsoló kontyosokról, akiknek félholdja majd másfél évszázadig csillogott a budai tornyokon, nem a legbarátságosabb emlékeink vannak. Így hát bizonyára sokan meglepődnek olvasóink közül, ha most a baráti török népről, sőt török népekről lesz szó, mert hát nyelvüknek, szókincsüknek is oly sokat köszönhet anyanyelvűnk.

Hogy ezt megértsük, néhány szót kell szólnunk a török népekről. Akik félholdas zászlóik alatt a XV. századtól fogva fenyegették Magyarország déli határait s végül a mohácsi csata után meghódították az ország nagy részét, voltaképpen csak egyik ágát alkotják a törökségnek. A Magyarországra támadó törökök a mai Törökország vidékéről, Kis-Azsiából indították el hódító hadjárataikat. Birodalmuk megszervezője a XIII—XIV. század fordulóján élt I. Oszmán volt, akiről népét oszmán-törököknek nevezték. Ám a kisázsiai oszmán-törökök is csak jövevények mai lakóhelyükön: őseik a XI. század elején nyomultak oda Belső-Ázsiából, a török népek voltaképpeni bölcsőhelyéről. S ezzel el is jutottunk a kérdés megfejtéséhez. Ázsiában, az Urál és az Altáj hegység között volt valamikor a fekete szemű, fekete hajú, barnás színű török népek ősi hazája. A törökséghez számtalan egymással vérségileg, nyelvileg rokon nép, népcsoport tartozott s tartozik ma is. Az Attila vezetése alatt Európán végigsöprő hunok is föltehetőleg török eredetűek voltak, akárcsak az avarok, a besenyők, a kunok s a Szovjetunió ázsiai, illetőleg európai köztársaságaiban élő kazahok, kirgizek, türkmének, üzbégek, baskírok, csuvasok és tatárok, a Balkánon élő bolgárok, a Törökországban élő oszmán-törökök, sőt a Kínában élő ujgurok is. (Ma összesen mintegy 50 millió ember tartozik a különféle török népekhez). Az ázsiai eredetű törökség az időszámításunk szerinti V. évszázadban, a népvándorlás idején jelent meg az Urál nyugati oldalán, amikor a keletről szorongatott szabirok az onogurokat nyugat felé űzték. Az Urál vidéki őshazában élő magyarságot is közelről érintették ezek az események: 463 táján a török onogurokkal együtt ők is délebbre vonultak, a Fekete-tenger és a Kaukázus közelébe. Itt került hát először közeli, mégpedig igen szoros kapcsolatba a magyarság török néppel, illetőleg népekkel. A kapcsolat békés volt, törzs-szövetségen alapult, s hogy milyen szoros volt, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a magyarság a nyugati nyelvekben elterjedt nevét; a hungarus, Ungar, Hungarian alakot a szövetséges onogur törzsektől kapta (akiknek neve szó szerint annyit jelentett: ,tíz törzs’).

A török népekkel való érintkezés bizonyítéka az a mintegy kétszáz ótörök jövevényszó, amely mai szókincsünknek is eleven része.

De vegyük csak elő útikalauzunkat s lapozzunk egy kicsit benne! Itt van éppen a bor szó. A szótár szerint ótörök jövevényszó nyelvünkben; mivel pedig a szőlő csak melegebb éghajlaton fordul elő, bizonyosra vehető, hogy az Uráli őshazától délebbre, a Fekete-tenger vidékén ismerkedett meg népünk az új fogalommal, itt vette át a szót valamelyik török néptől. Továbblapozva a könyvben azt találjuk, hogy a bors meg a borsó is ótörök jövevényszavunk, akárcsak a borjú, a bűző, a dara, a gyümölcs. E szavak nemcsak arra mutatnak, hogy délibb vidékre költözött a magyarság, hanem arra is, hogy korábbi vándorló, nomád életmódjával szemben tartósabban megtelepedett s az állattenyésztésben, a növénytermesztésben, általában a műveltségben nagy lépést tett előre — éppen a fejlettebb gazdasági és szellemi életet folytató bolgártörökség hatására. A régebbi halászó-vadászó életmód is továbbfejlődött; erről vallanak ilyen ótörök eredetű halneveink, mint a süllő, a tok, a sőreg. A vadászás szókincséből ekkor került nyelvünkbe a hurok, a tőr, a borz, a görény, a bölény, az oroszlán, a keselyű, az

ölyv, a turul, a karvaly, a sólyom. Ez utóbbi vadászmadarak neve arra mutat, hogy a nyíllal való vadászás mellett a sólyomféle madarakkal való vadászás kedves mulatsága volt őseinknek. Ugyancsak ótörök eredetű jövevényszavunk a túzok és a gödény is.

Az állattenyésztés köréből ótörök eredetű szavunk a bika, (a kirgizben buqua, az oszmán-törökben boga), az ökör, a tinó, az ürü, a kos, a már említett borjú, a kecske, az ártány, a disznó, a serte, a vályú, a gyapjú, a sajt, a túró; ugyene fogalomkörbe tartozik még béklyó, ól, karám, gyeplő és tengely szavunk is.

A mezőgazdaság nagyobb fokú átalakulására'mutatnak idevágó ótörök eredetű szavaink: a már említett búzán kívül a tarló, az eke, a sarló, a boglya, a szérű, az őröl ige s a már szintén említett dara, továbbá a gyümölcs, az alma (a kipcsakban, a csagatájban, a kirgizben ma is éppen így hangzik), a körte, a som, a dió, a szőlő, a már említett bor, a komló, a kender, a borsó, a torma. A lakóhellyel kapcsolatos ótörök eredetű szavaink: a sátor (a kirgizben satyr), a kapu, a karó, a kút, a szék arra mutatnak, hogy az egyszerű gallykunyhót vagy nyírfakéregsátrat is fejlettebb szállás váltotta föl őseinknél. Az emberi élet kezdetét és végét jelentő bölcső és koporsó szavunk is ótörök eredetű — az utóbbi azonban akkor még csak egyszerű berendezési tárgyat jelölt, eredeti jelentése ugyanis a koporsónak ,láda’ volt, amilyen a sátrakban állt a szerszámok, ruhák tartására. (A csagatájban ma is ezt jelenti a qobur£aq.)

S e szerszámok s a velük kapcsolatos mesterségek is fejlődtek — erről tanúskodnak ilyen ótörök eredetű szavaink, mint a balta (az ujgurban baltu, az oszmán-törökben balta), a csákány, a gyűszű, a szűcs, az ács, a szatócs, továbbá a gyárt, teker, gyúr, gyűrű stb. ige.

A fényűzőbb öltözködésről vall a bársony, a gyöngy, a gyűrű, a csat, a saru, a kép, a tükör, a kincs, a ködmön és a köpönyeg; mindet valamelyik régi török nyelvből kölcsönöztük.

A társadalmi és erkölcsi élet köréből ótörök eredetű szavunk a béke, a bér, a barom (ennek eredeti jelentése ez volt .vagyon’, s mivel a vagyon az előkelőknél elsősorban lábasjószágot jelentett, innen kapta mai jelentését), a kölcsön, a törvény, a tanú, a tolmács (a magyarból került át aztán a németbe Dolmetsch alakban) az érdem, a gyalázat, a tor, a gyász, a bátor és a gyáva.

A vallásos élet, a hiedelmek köréből ótörök eredetű a .szent, kitűnő’ jelentésű régi üd szó, amelyből az üdvös és az ünnep szavunk keletkezett (az utóbbi a régi nyelvben így hangzott: üd-nap, azaz .szent nap’, ebből alakult mai ünnep szavunk), a táltos, a böZcs, a boszorkány, a sárkány. A fejlettebb szellemi élet szavai közül ótörök eredetű nyelvünkben az ész, az Írni, a betű, a szám, az ok, az idő, a kor meg a dél szó.

De több más fogalomkör is tovább bővült török jövevényszavakkal; így testrészeink közül ótörök eredetű a boka (a csagatajban, a bakay azt jelenti ,a birka sípcsontja’), a nyak, a térd, a kar, a gyomor, a szakáll; sok növény és állat neve: a gyertyán, a kőris, a bükk, a gyopár, a gyékény, a béka, a szúnyog szintén ekkor, valamelyik török nyelv révén került szókincsünkbe.

Jó ezer évnek kellett eltelnie, míg elválva az ótörököktől új hazájában ismét kapcsolatba került a magyarság a törökséggel. Ez a találkozás, amely a mohácsi vész utáni másfélévszázados török hódoltság alatt történt meg, már korántsem volt olyan barátságos, mint a Fekete-tenger melléki. A harács, a harácsol, a a kancsuka, a handzsár, a dzsida, nyelvünknek ebből az időszakból fennmaradt oszmántörök elemei erre a nem éppen békés kapcsolatra utalnak. Bár ugyanakkor a békés iparosélet, a konyhaművészet, a sokat emlegetetett kéleti kényelem is itt feledte néhány szavát szókincsünkben. E fogalomkörökből oszmántörök eredetű a dolmány, a kalpag, a csizma, a papucs, a mamusz szavunk, a bogrács (az oszmán-törökben bakrac), a pite, a tarhonya, s az ebéd utáni pihenéshez nélkülözhetetlen dívány, a csibuk, meg a kávé s a kávéhoz való ibrik.

(Folytatjuk)

Új tantárgy: SZÁMÍTÁSTECHNIKA

Az idei tanévben megkezdik a számítástechnika alapvető ismereteinek, valamint a kttlönféle tudományágak megfelelő alkalmazási lehetőségek tantárgyszerű oktatását, illetve előkészítését az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Mindhárom karon — a TTK-n, a bölcsészeknél és a jogászoknál — a megvalósítás küszöbén áll a számítástechnikai oktatás bevezetése.

Alapvető cél: annak megismertetése, hogy mire jó a számítástechnika a különféle természettudományokban. Erre a munkára szövetkeznek a tanszékek, a különféle tudományágak művelői — tehát az oktatók is tovább képezik magukat az új területen.

t