Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-10-16 / 21. szám
4 MOVEJZET 1 A budapesti művészeti hetek — a moszkvai Nagyszínház világhírű társulatának szeptember 19-i nagyszerű Borisz Godunov előadása jelentette a nyitány egyik akkordját — immár Budapest szép tradícióivá nemesedtek. „Igényes, a művészetek sokféleségét magában foglaló programjával bőségesen merít nemzeti értékeinkből, az új művészeti alkotásokból és az egyetemes kultúra kincsestárából. Ez ad megkülönböztetett jelentőséget és évről évre nagyobb rangot a művészeti hetek eseménysorozatának ...” — mondta Szépvölgyi Zoltán, a fővárosi tanács elnöke megnyitó beszédében. A harmadízben megrendezett Liszt—Bartók zongoraverseny is tradíció már, az ifjú tehetségek nemzetközi vetélkedője. A verseny — amelynek döntőjéről legutóbbi számunkban képekkel is hírt adtunk —, nemcsak a dátumot, hanem szellemét tekintve is a budapesti művészeti hetek szerves része. Azóta a verseny lezajlott, 18 ország fiatal pianistái közül az első dijat a japán Matsuzaki Reiko és a szovjet Nyikolaj Szűk, a másodikat a szovjet Elena Szkuratovszkaja, a harmadikat hazánkfia, Baranyai László és Kazaki Etsuko, a negyediket Dr. Slmó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes az est (V&mos Matsuzaki Reiko és férje, Ceglédy János (Vámos Lászlő felv.) BENSŐSÉQES POÉZIS. IQAZ ZENEISÉQ Jtlahuzaki (T^eík& A QYÖZTES JAPÁN ZONQORAMÜVÉSZNÖ Nos hát, véget értek a Liszt—Bartók zongoraverseny izgalmas napjai! Tizennyolc ország kiváló tehetségű fiatal zongoristái mérték össze erejüket, mi pedig a nézőtéren feszült figyelemmel hallgattuk őket az első perctől kezdve. Most itt ülünk a díjkiosztó ünnepi hangverseny másnapján, és a győztes japán zongoraművésznővel beszélgetünk. Matsuzaki Reiko a neve. Meghatóan kislányos és törékeny, kesereg, hogy mindössze harmincnyolc kiló, pedig szeretné elérni a negyvenet. A keze akár egy gyereké: egy oktávot, de legföljebb kilenc hangot ér át. Mégis, amikor játszik, zongoráján a forték egy zenekar erejével szólalnak meg. Emberfölötti energia? Vagy csodálatos tehetségének ajándéka ez? Lehetséges, hogy mind a kettő. De hiszen Reiko nem csupán boszorkányos technikájával nyerte el — Nikolaj Szukkal, a szovjet pianistával együtt — az 1971-es verseny első díját, hanem bensőséges poézisával és igaz zeneiségével is. Milyen nyelven is kezdjük a beszélgetést? Mert japánul ’.gazán nem tudok. Talán angolul? — Inkább németül — feleli, és tágra nyitja ferde vágású, szép szemét. — Férjemmel is németül beszélünk, mert a magyar meg nekem nagyon nehéz... — Nagyon nehéz — ismétli tökéletes kiejtéssel magyarul. Ért azért néhány szót a mi nyelvünkön is. Férje, aki ugyancsak zongoraművész: magyar származású. Neve: Ceglédy János, 1948-ban került ki külföldre, akkor tízéves volt. Űj-Zélandban nevelkedett föl, majd Földes Andor, magyar zongoraművész németországi mesteriskolájában tanult, ott ismerkedett meg japán kolléganőjével. Hét évvel ezelőtt házasodtak össze. Állandó lakhelyük Tokió, de sokat turnéznak szerte a világban. „Jancsi” — szólítja a japán feleség a férjét. Reikót a művészet is, az érzelmi élet is magyarhoz sodorta. És Jancsi huszonhárom év után, most látogat haza első ízben. — Hatéves voltam — mondja Matsuzaki Reiko — amikor édesapám, aki maga is kiváló zongorista, tanítani kezdett. 1942-ben, tizenhét éves koromban kerültem a Saarbrücken! főiskolán Földes Andorhoz. Igen sokat köszönhetek neki, főként Liszt és Bartók megértésében. A Royal cukrászdában együtt reggelizünk. Reikó odaszól a férjének: „Mákost kérek, aztán túróst!”. Ezeket szereti legjobban. No lám, a fontos szavakat már megtanulta magyarul! Legutóbb Komlós Péter, a Bartók vonósnégyes primáriusa mesélte, milyen jó vacsorával vendégelte meg négyüket Tokióban. — Mit főzött nekik? — Tudja, mi a sukiyaki? — kérdezi. — És mert nem értem jól a szót, le is írja. — Ez egy különleges japán húsétel, pálcikával ették vendégeink is. — Hogyan él a japán—magyar házaspár Tokióban? — Két zongoránk van, és szobáinkat szerencsére vastag falak választják el, így nem zavarjuk egymást a gyakorlásban. De igen sokat játszunk együtt is. Budapestről nagy közel-keleti és távol-keleti hangversenykörútra indulunk, s közös műsorunkon sok négykezes mű is szerepel. Köztük Mozartok, Schubertok. Bartókot két zongorán játszunk. Ugye tudják, hogy Bartók mennyire népszerű Japánban is? — Mennyit gyakorol? — Nem túlságosan sokat. Általában négy-öt órát. Nem hiszek abban, hogy igazi koncentrációval bárkinek is többre fussa. — Hogyan határozta el magát a budapesti útra? — A verseny jó alkalom volt számomra, hogy idejöjjek. Liszt, Bartók, Kodály szelleme is vonzott, és a férjem rokonaival is meg akartam végre ismerkedni. Nagy meglepetés nekem, hogy milyen otthonosan érzem itt magamat. — Hitt-e abban, hogy megnyeri a versenyt? — Nem, ebben igazán nem hittem — mondja őszintén és meggyőzően. — Nem is volt időm gondolni rá, csak zogoráztam, ahogy tudtam, és rettenetesen izgultam. Ez igaz. Emlékszem, találkoztam vele a döntő első fordulója után, Liszt h-moll szonátáját játszotta. Lejött a pódiumról, arca sápadt volt, tekintete riadt, és kezével a gyomrát tapogatta. Görcsök kínozták az izgalomtól. Közben a nézőtér lelkesen tapsolt. Az ünnepi hangverseny után még két hétig Pesten maradnak. Reiko szólókoncertra készül, és most ideje lesz arra is, hogy megnézze a várost, ismerkedjen a múzeumokkal, a színházakkal. Meg arra is, hogy a díj összegéből vásároljon valamit, ha kedve támad rá. — Kinéztem magamnak a kirakatból egy szép népi hímzésű magyar szűrkabátot. Alig várom már, hogy felpróbáljam ... Viselje egészséggel! (gách)Baranyai Lősz * Matsuzaki /{ ÓA/A rA] iHÁL)'/{f/ORA S • Ez a pár német szó egy szív alakúra kivágott pici papírdarabkán szerepelt egy boríték hátsó oldalán, mint levélzáró: ezzel ragasztotta le a levelét, aki azt a papírdarabkát szív alakúra vágta ki s tintával ráírta, hogy Heimat, ich grüsse Dich! Hogy hazám, köszöntelek! (Nem is nagyon önkényes a fordítás: a Vaterland és a Heimat váltakozó alkalmazású szó németül, a Heimat maga is többféle árnyalatú. Ezúttal azonban aligha többféle.) Levélíróm neve Theresia Hanzi, a Német Szövetségi Köztársaságban, Nürt- Oberensingenben él. „Százmillió köszönetét” mond Eötvös Józsefről szóló jómúltkori igénytelen cikkemért: azt a bizonyos százmilliót, amelyet ekkorára korántsem az író érdeme, hanem csakis a távol élő olvasó szíve képes növelni. Qe adom is már át a szót neki. „Ma, midőn sorait olvasom — írja —, huszonöt év után ismét otthon vagyok, a soroksári általános iskolában, felidézem emlékezetemben tanítónőmet, Prindlnét (nem tudom él-e még), amint engem, a nagyon szegény proletárivadékot kiszemel arra, hogy elszavaljam Eötvös József Búcsúját. Nem felejtettem el, máig is tudom minden sorát, pedig már nagyanya vagyok és a hajam ezüstösen adja a színét. A rozoga vasúti vagonra, amikor 1946-ban a csak felényi kis sváb vérem miatt el kellett hagynom hazámat, fehér krétával ráírtam, hogy...” — és itt hibátlan idézetben az a nagy strófa következik, amely úgy kezdődik, hogy Isten veled, hazám, bátrak hazája, végződni meg azzal végződik, hogy Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon. Visszatértem azóta már többször — folytatja is mindjárt a levél —, s nem mondhatnám azt, amit az itteni költő ír, hogy die alte Strasse noch, die alte Häuser noch, die alte Freunde aber sind nicht mehr. (Vagyis hogy »megvan még a régi utca, megvannak a régi házak, csak a régi barátok nincsenek meg többé-.) Állnak ott még a régi házak, a régi barátaim is élnek, a Kossuth utca 6. szám alatt áll még a szülőházam is, amit még a nagyapám épített, vastag agyagos falaival. Nem tudom, elhiszi-e nekem, kedves Honfitársam, ha e szavakkal búcsúzom öntől: »szebb ott az álom és szebben dalol a madár-”. Már hogyne hinném, kedves Theresia Hanzi? Ezt ne hinném? Első szóra elhiszem, bizonykodnia sem kell, sőt köszönöm is, hogy megírta. S köszönöm még azt is, hogy levele felrezzent bennem egy másik friss emléket is — meg egy régi lelkiismereti kérdést. A másik emlék mindössze kétéves, az is Theresia volt. Theresia Reindl, ő is a Német Szövetségi Köztársaságban él, ahová Pápáról származott el, de még pólyában. ö volt az a nagyon halvány, nagyon szerény és nagyon csinos kis apáca, aki 1969-ben (mert akkor egy évre Rómába küldték) benyitott a feleségem akkori római kiállítására, mivel magyar művész nevét olvasta a plakáton és balatoni tájképet látott a galéria kirakatában. Csupa félénk báj volt, riadt grácia és gyermeki őszinteség. Magyarul is tudott valamit, de már inkább csak a szülői ház távoli emléke gyanánt: különös volt az akadozó, tört magyarság, de tökéletes magyar kiejtés. Az ő levele, amelyet később kaptunk tőle, már németül íródott, nem úgy, mint idősebb druszájáé, a hibátlan magyar stílusú másik Theresiáé: a soroksári Teréz és a pápai Tériké között egy negyedszázad tátong s egy egész világ. De mégsem akkora, hogy elnyelhetne, megmásíthatna mindent. A levele is éppen afelől tudakozódott, kedvesen és naivan, hogy mi lenne, ha ő egyszer haza találna látogatni — in meine ungarische Heimat, így írta —, s hogy nem okozna-e nekünk kellemetlenséget, ha mihozzánk is eljönne. Aggodalmaskodott, beeresztik-e apácaruhában, nem kell-e majd civilben — in Weltkleidung, világi ruhában! — jönnie. Gondolom is, hogy el fog jönni egyszer, megírtuk neki, hogy hozzánk ugyan becsöngethet akármilyen ruhában — de nem is ez most a lényeges, hanem egy kísérteties, egy kísértetiesen szép egyezés. A levél alján, aláírása alatt, külön, hirtelen ez állt: Grüssen Sie mir die Heimat! Köszöntsük nevében a hazát. Csaknem szó szerint ugyanaz, amivel levelét — annak egyetlen német mondataként — leragasztotta a másik Teréz. Heimat, ich grüsse Dich! Grüssen Sie mir die Heimat! Csattog, repes, időn s távolon át, összebeszéletlen, egymás szavába vág. A lelkiismereti eset itt következik. Mert eszemben sincs ezt holmi megindultságban, bármi szentimentalizmusban feloldanom. Akkor is, 46-ban, amikor magukkal, illetve szüleikkel, kedves két Teréz, elindultak innen hazulról német földre a vagonok — akkor is érzés és értelem csapott össze bennem, s nemcsak bennem,
