Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-09-04 / 18. szám
Hogy Halmai Imre pesti nótafa, azt még Urbán Ernő állapította meg annak idején. Joggal, hiszen a komikus — aki különben Urbán cikke megjelenésének idején, 1953-ban, éppen szerződés nélkül volt — csak úgy ontotta magából a „bemondások”-at. És ezek a halmaiságok — mint azt a népi humor ismerője jó füllel meghallotta — nem „uraságoktól levetett jópofaságok” voltak, hanem a pesti kisember egy bizonyos típusa jellemző élethelyzeteiből leszűrt, fanyar bölcsességek. Halmai híres volt arról, hogy nem mindig mondta el azokat a rendszerint mesterkélt humorú, s egy időben még meg is „vonalasított” közhelyeket, amelyek a színpadi szerepében voltak, ő a magáét mondta, ami frappánsabb, ugyanakkor azonban „rázósabb” is volt a dramaturgok által átnézett, s igazgatók által is jóváhagyott szövegnél. Többek között ezért állt, nagy népszerűsége ellenére is, szerződés nélkül gyakran. Ezért kellett megalakítania az egyszemélyes „Halmai-kabaré’-t, amely a „pesti Broadway” környékén, a Nagymező utca és az Oktogon között „tájolt”. Ott ült a közönség a cukrászda vagy presszó elé kitett székeken, megjelent Halmai — a maga mindig jelmeznek ható, vagy nagyon kopott, vagy éppen túl elegánsnak ható öltözékében — és kezdetét vette az „előadás”. A „Brasil” eszpresszó is beleesik abba a körzetbe, ahol a „Halmai-kabaré” vándorolt vendéglátóipari üzemegységről üzemegységre, asztaltól asztalig. E preszszóban tanyázott — kiöregedett újságírók, aktív lóverseny- és focidrukkerek körében — Dinnyés Lajos, a volt miniszterelnök is. És amikor Halmai megjelent a „Brasil"-ban, a politikus mindig átnyújtott neki egy forintot. Reflexszé lett szokás volt ez, megkövesedett tréfa, szertartás, amelyet Dinnyés akkor sem szegett meg, amikor egyszer Halmai — az ismert szövegíró, a „büdöslábú Zsüti" társaságában és segédletével — ötezer forintot nyert az ügetőn. Halmai ezúttal is átvette a forintot, leadta rövid műsorát, majd egy hatalmas köteg százast húzott elő a zsebéből. — Nem ajánlhatok fel valamit, kegyelmes uram? — kérdezte, és azzal a harminckét fogú harsánysággal nevetett fel, amit a már említett „Zsüti”, egy ihletett pillanatában, „rengető fal”-nak nevezett el. (Jelezve, hogy e kacaj nem mindig szívből jövő.) A „kegyelmes úr” szintén kacagott, ám ó szíve (és pocakja) mélyéről. — No, Imre — jegyezte meg, miután letörölte könnyeit — ez is csak egy olyan országban történhet meg, ahol én miniszterelnök lehettem ... — De ott sem mindenkivel — folytatta Halmai „egyből”. — Mert színész, ugyebár, mindenki lehet. Tarhás is, bár ahhoz már némi tehetség is szükséges. Halmainak azonban születni kell... Igaza volt, mert azt a képletet, amit Halmai jelentett Pestnek — és Pestnek Halmai —, nem lehetett volna összehozni csak szorgalommal, vagy csak bohémsággal. Ehhez kellett egy korán elkallódott színész papa és polgári életvitelű mama is, aki a nagy csavargások, a néha túl hosszúra nyúlt szerződésnélküliség idején is rendben tartotta a szobakonyhát és vacsorát készített. Hogy valaki Halmaivá legyen, ahhoz már 15—16 évesen — a húszas évek legvégén — be kellett szokni a „Japán” kávéházba, a zsugások, a linkek, a másodosztályú artisták (és a közöttük szívesen őgyelgő első osztályú írók) körébe. Sikert kellett elérni a háború alatt a Kamara Varietében (és Anita Bestnél, a kor dívájánál), és ki kellett szólni a „darab”-ból a katonaruhás nézőknek: — Apuskák, nem lesz nagy sikeretek, anynyit megmondhatok!... És el kellett jutni (nem utolsósorban éppen az ilyen „fellépések” miatt) Auschwitzba is, ahol a már többször emlegetett, s akkor csontig sovány, majdnem meztelen szövegíróval az Appel-platzon találkozva, így kellett megszólítani a régi cimborát: — Mi van, Zsüti, hol dolgoztatsz? ... — Nem, hogy valaki Halmai legyen, nem elég a bármilyen szorgalmas felkészülés pesti blődliből, nem elég a furcsa ruházkodás és a „rengető fal” sem. Ahhoz legendahőssé kellett lenni egy közegben, ahol pedig megvetik, kiröhögik a legendát, s ahol e legenda tartalma éppen mindennek a kiröhögése. Hogy valaki Halmai lehessen Pesten, ahhoz felhúzott íjként kellett élni. ... Ilyen előzmények után meglehetősen furcsán hatott rám az a szolid eleganciával öltözött, csendes úr, akivel a múltkor a „Fészek Klub” kertjében találkoztam. Már tavalyelőtt is itthon járt, de akkor nem voltam Pesten. A legfurcsább az volt, hogy a szolid férfiú — Mr. Halmai Chicagóból — egyszerűen nem emlékezett, arra az „Abgang”-ra, amivel Pestről annak idején távozott, — Pedig hiszen pont nekem mondtad — próbálta eszébe idézni a „halmaiság”-ot egy asztaltársunk —, hogy megnyomtad a liftgombot, és lejött a harmadik emelet... — No ... no ... — merengett el Mr. Halmai — nem emlékszem. A lift nagyon corrected járt, azaz járt volna. Ugyanis nem volt lift a házban ... Folyt, folydogált a duma a kertben és közben kiderült, hogy a nagynéni porcelán import-export cégének (ahol dolgozik) van egy gyönyörű nyaralója Miamiban (Majámi-ben), és hogy odajár Mr. Halmai is a mamájával. Ügy másfél óra múlva egy kis szünet támadt és elmondtam az esetet Dinnyés Lajos volt miniszterelnökkel és a lóverseny-nyereséggel. — Nem igaz! — kiáltott fel vörös arccal az addig oly hűvös úr Chicagóból. — Nekem soha életemben nem volt ötezer forintom. Az a dolog úgy volt, maga pancser, hogy Dinnyés éppen két aktív miniszterrel ült együtt — és nem a „Brasil”-ban akkor, hanem a „Jókai”-ban —, amikor odamentem. Mégsem akart megfosztani a forinttól, és diszkréten átnyújtotta. Én még jó hangosan: — Hát akkor marad kilenc! Holnap is megadhatja!. . . Hát mi lett Pestből? Már sztorit sem tudnak itt mesélni? ... És elkezdett mesélni ő. Régi „halmaiságok”-at, kettőt, hármat, ötöt, tízet. A kertet már bezárták volna, de az amerikai mister kedvéért nyitva tartották. Hajnal felé valaki — viccesen — megkérdezte: — Nem kell még elmenned Chicagóba, Imre? — De igen, — felelte váratlanul Mr. Halmai —, méghozzá a legsürgősebben ... Az egész társaság felkerekedett, és elindultunk az egykori pesti komikus és legendahős egykori lakása felé. A Nefelejcs utcába. A Csikágóba ... Antal Gábor Kazincbarcikai gyárrészleg (Vámos László felv.) Gárdonyi Géza; A láthatatlan ember Kcprogcny-valtozai: Gs Horváth Tibor - Konosmáros Pál Attila első asszonya éppen udvarhölgyei körében mutatkozik, amikor az ifjút bebocsátják. Zeüz I •• »li^l '-i — - ...át « nín m n/tL Inzt ácTrAVACTI FmŐlíÁt. "liftrlm körültekint, és arcát elönti a pir: a nők közt észreveszi Emőkét. Elkészül a rajz, de bizony nem valami fényesen ______sikerül. Zéta ajánlkozik: majd ö. Gyönyörű! Nagyon ügyes a fiú! Aztán a leány eltűnik egy kárpit mögött. Nem sokáig marad el, hamarosan ismét belép a terembe. Karcsú termetére görögösen redőzött Az ifjú szavaival felgyújtja a nők képzeletét. Kacagnak, tapsolnak, mindig újat és többet akarnak tudni. A ruhák, az ékszerek, a lábravalók, a hajviselet... Ez utóbbit a királyné parancsára Emőke haján kell Zétának megmutatnia. A keze remeg, amint a selymes fekete fürtöket görögösen magasra tornyozza. „Végre?” — a fiatalember szíve elszorul a fájdalomtól: ha elutaznak, örökre el kell válnia Emőkétől I Azon nyomban elsiet Csáth úr palotájához. Valami mondvacsinált ürüggyel talán bejuthat a házba, hogy legalább még egyszer láthassa őt! De csak Dsidsiával sikerül szót váltania. A kis olasz rablány, ahányszor csak találkoznak, rajongó szemmel bámul a sudár görög i<j’-~], ■ Egy ezüst gombodat? Bizonyos, hogy itt veszítetted el? Majd megkeresem és reggel elviszem a táborotokba. -[A táborba visszatérő Zétát nagy újság fogadja... Dsidsiát váratlan kiáltás szólítja be, de Zéta nem megy tovább. Vár. Ki tudja, mire. A nap már süllyedezik a sátrak erdeje mögött, amikor egy szál rózsa hull a földre, éppen Zéta elé. A fiatalembernek merész gondolat villant át az agyán...
