Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-09-04 / 18. szám

DR. SZILAGYI FERENC

Az anyanyelvi konferencia védnökségének ösztöndíjasaival, nyelvünket tanuló, ápoló, kultúránkkal ismerkedő külföldiekkel — magyarokkal és nem magyarokkal — beszélgetett a Debreceni Nyári Egyetemen munkatársunk. A riport első részét előző számunkban közöltük.

HETEDSZERRE

(Még érettségi előtt áll, lakberendező szeretne lenni. Ha véle terveztetném otthonomat, élénk, vidám színek között élném életem. Öltözködéséből, temperamentumából legalábbis ezt sejtem. Blúza tüzvörös, nadrágja szénfekete; ő maga csupa élet. Természetes jókedvét csak tetézi, hogy délelőtt a zsibin — ez a debreceni hagyományos szerda-szombati zsibvásár beceneve — ragyogó fogásra akadt: egy pár régi gyertyatartóra és egy rézmozsárra sikerült szert tennie — potom pénzért.)

— Mondjon valamit magáról !

— Párizsban születtem. Apám magyar. Hetedszer vagyok Magyarországon. Eddig rokont-ismerőst látogattam, a nyári egyetemen most vagyok először. Elég ennyi?

— Elég. Benyomásai?

— Jó a szervezés, és ami még fontosabb: mindenki nagyon kedves. Nekünk, ösztöndíjasoknak mindenünk megvan, amire csak szükségünk van. Az előadások jók. Persze, azért használnak olyan szavakat is, amiket nem ismerek, de erről nem az előadók tehetnek. Én a nagymamámmal beszélgetve tanultam meg magyarul, ő pedig nemigen ismeri azokat az irodalmi vagy művészeti szakkifejezéseket, amiket itt hallok. Olvasnom kellene sokat, de egyelőre még csak próbálkozom. Nagyon lassan megy.

— Mi vonzotta ide, a nyári egyetemre?

— Őszinte legyek? Elsősorban nem az előadásokra, hanem az egésznek a hangulatára voltam kíváncsi. Aztán arra, hogy lehet-e tanulni egy ilyen egyetemen. És ha lehet, hoz-e valamit, valami pluszt. És végül: nagathatja a szimultán fordítást, és aki így se ért valamit, az kérdezhet. Engem leginkább a modern versekről szóló előadás érdekelt, aztán a tájnyelvkutatás — a palóc tájszólás egyenesen bűbájos —. és még ezeknél is jobban tetszik a népdaltanulás.

— Akkor hát „hoz” valamit a konyhára a nyári egyetem?

— Sokat. És nemcsak az, amit tanulunk. Az ismerkedés a különféle emberekkel, a beszélgetések. Csak az a furcsa, hogy sokan — például az olaszok vagy éppen mi, franciák — félnek „keveredni”, együtt maradnak, így aztán nem nagyon ismerik meg a más országbelieket, még a házigazda magyarokat sem.

— Mondta, hogy szereti Magyarországot. Miért?

— Nemcsak azért, mert szép ország, hanem mert sok a tradició. A hagyomány: egy ország lelke. A fiatalok is ismerik a népdalokat. Debrecenben az utcán még látni népviseletbe öltözött asszonyt, csizmás parasztot.

— Nono! Csak nem igézte meg az a nálunk nem szeretett tschikosch-gulásch álromantika?

— Szó sincs róla! Nekem éppen az tetszik, hogy a modern és a régi ilyen harmonikusan vegyül.

(Parragh Erzsébet folytatná még a témát, de mivel előre bejelentette, hogy négykor mennie kell, figyelmeztetem, hogy a számomra kiszabott idő letelt. Később találkozunk, ő egy körszakállas francia fiúval járja a várost. Bő szárú tengerészpantallóban — mezítláb. A korszerű és a hagyományos harmonikus vegyítésének jegyében.)

y

SOKADSZORRA

(Stefánia Böck az idősebbek generációjához tartozik. Nyugdíjas. Rokon- és ismerőslátogatásra gyakran jár hazánkba. Tavaly és tavalyelőtt a pécsi nyári egyetem vendége volt, az idén „kóstolt bele” először a debreceni diákéletbe.)

— És hogy tetszik itt?

— Kellemes és szép. Csak egy baj van: az előadásokat német tolmácsolásban hall - gatom, mert magyarul még keveset értek. Hiába, nem vagyok már fiatal, nehezen tanulok. Pedig öt éve járok már a bécsi magyar iskolába. A legnagyobb baj az, hogy félek magyarul beszélni.

— Itt is, most is?

— Egy picit itt is, most is. Én tulajdonképpen nem vagyok magyar anyanyelvű, noha édesanyám Sopronban született.

— Miért tanul akkor olyan szorgalmasan és kitartóan?

— Mert tetszik a nyelvük. És ha rokonlátogatóba jövök, a fiatalság már nem beszéli a németet, még az unokatestvéreim gyermekei sem. hát akkor magyarul muszáj nekem beszélnem, ugye?

— Melyik volt a legérdekesebb előadás, amit itt hallott?

— Az, amelyik a régi Debrecenről szólt. Ez egy igazi... hogyan is mondják magyarul... wissentschaftliche Vorträge ... tudományos előadás volt.

— Mi az, ami leginkább tetszik a nyári egyetemen?

— A nyelvi kurzus. Ugyanis szót, azt tudok sokat, de a grammatikával még bajok vannak. Ügy érzem, sokat tanultam. És a magyar konyha, az is nagyon jó.

(Szégyenlősen elmosolyodik, hogy ilyen prózai dolgot, mint a koszt, a nyelvtan méltóságteljes tudományának közvetlen szomszédságában említett, de már kicsúszott, mit lehet tenni? Gyorsan egy mentőkérdést!)

— És mi az, ami legkevésbé tetszik?

— A fiatal hallgatók. Széthagyják a holmijukat, rendetlenek, hangosak.

(Este, a klubesten látom viszont Stefánia Böcköt, amint az egyik sarokból gyönyörködik — mosolyogva, nagymamásan — a „rendetlen és hangos" fiatalokban.)

AZ ÖSZTÖNDÍJ

Erről a portrékban aligalig esik szó. Ha megkérdeztem is, ki miért kapta az anyanyelvi konferencia védnökségének ösztöndíját, csak sutácska válaszokat kaptam. És igaz is: ki az, aki szívesen sorolná érdemeit, diktálná tollba, amit a magyar nyelv ápolásáért tett, amit egy magyar egyesületben végzett, amit a magyar kultúra terjesztéséért fáradt.

Mindenesetre jó, hogy most már van ez az ösztöndíj (az anyanyelvi konferencia védnöksége és a Magyar Nyelv Barátai Körének elő-A MAGYAR Sl%,&

cÁ luiMtytfesta szavak hirodalma

Ballagjunk, bandukoljunk tovább a magyar szókincs tartományában. Előttünk újabb tábla látszik: „Hangulatfestő szavak”. Közelében, a határon, egy kis csárda, a kapuján hívogató rigmus:

„Billegjünk, ballagjunk,

Itt megálljunk, itt igyunk ...”

Térjünk be hát akkor, ha már ilyen szívesen hívnak, s mélyedjünk el ennek a tartománynak a titkaiban is. Itt van mindjárt a szívesen csalogató tábla szövegében: „billegjünk-ballagjunk...” Mindannyian érezzük, tudjuk, hogy a ballag ige azt jelenti: „lassan, kimérten, kényelmesen megy, halad”. Ez nem utánozza úgy a lépéseink hangját, mint a csoszog, a kopog, a csúszkál vagy a cuppog — mégis, mintha ez is valahogy kifejezné, érzékeltetné lassú, imbolygó lépéseinket, cammogó járásunk hangulatát. Ne törjük sokat a fejünket, nézzük meg útiszótárunkat! „Ballag. Hangfestő eredetű. Ezt bizonyítja a szó hangalakja, jelentésköre, valamint feltehető rokonsága is. Legalábbis a hangfestés síkján összefügghet a bíllep-gel, valamint a bolyog ~ bolyong családjával.” Igen, igen, de hát mi az, hogy hangfestő — vagy pontosabban: hangulatfestő szó?

Ezek is kifejező erejű szavak, akárcsak a hangutánzók, csakhogy nem természeti hangokat, hanem valamilyen mozgást, állapotot próbálnak a beszéd hangjaival kifejezni. Ahogy a ballag-ban, a baktat-ban ott érezzük a fáradt, lassú haladás hangulatát, éppúgy benne érezzük a cammog-ban a medve lassú járását, a hömpölyög-ben a folyó lassú, méltóságos sodródását. Nyelvünk különösen gazdag e kifejező szavakban: sokszor egy-egy hangulatfestő szavunknak kiterjedt, népes rokonsága van.

Ott van például a lábunkhoz rakott batyu. Nézzük, mit is mond róla útikönyvünk? „Valószínűleg hangfestő eredetű. Erre mutatnak alaki tulajdonságai, valamint feltehető rokonsága is. Vagy közvetlenül, vagy távolabbról, a hangfestés síkján kapcsolatban lehet egyrészt a bugyolál ~ bagyulál, másrészt a bútor, bugyor szavakkal, sőt, esetleg a bonyolít családjával is ... A »csomag, batyu** jelentésű szavak közül hangfestő eredetűnek látszik még a celecula, motyó és az újabb cucc is.” Ezek szerint tehát a szoba berendezési tárgyait jelölő bútor szavunk is hangulatfestő eredetű volna: a „cókmók, batyu” jelentésű bugyor, butyor volt régibb alakja, s mai jelentése csak később, mintegy kétszáz éve alakult ki. Tréfásan azonban még ma is beszélünk betyárbútor-ról, arról, hogy valaki „odébb állt a betyárbútorral”: azaz a motyójával, mozdítható, kézbe vehető ingóságaival — hiszen ez volt a bútor eredeti jelentése! Ki gondolta volna, hogy a bútor szó is hangulatfestő eredetű, s édestestvére a bugyor-nak, a batyunak?

Sok szóban mi magunk is fölismerjük első hallásra a hangulatfestő, állapotfestő jelleget. A biceg ige milyen híven fejezi ki a sántikáló ember meg-megbicsakló, meg-megakadó, billegő járását! A biceg igével függ össze a sánta, bicegő személyre utaló bice-bóca melléknév is. S itt álljunk meg egy pillanatra! A bice-bóca jó példája a hangulatfestő szavak egyik igen jellegzetes fajtájának, az úgynevezett ikerszóknak. Mit is jelent az ikerszó? Azt, hogy akárcsak az ikrek esetében, itt is két nagyjából hasonló nyelvi elem, szó tartozik szorosan össze. Ilyen maga a billeg-ballag is, s ilyen a csecse-becse, a csere-bere, az izegmozog, a libeg-lobog. Nyelvünknek e nagyon kifejező, jellegzetes teremtvényei megtalálhatók a hangutánzó szavak körében is: a kityegkotyog, a ripeg-ropog, a fityeg-totyog, vagy a dirr-durr, a bim-bam, a csihi-puhi jól példázzák ezt.

Természetesen más nyelvekben is előfordulnak hasonló alakulású szavak: a bim-bam megfelelője például az angolban a ding-dong; az asztalitenisznek a magyarban is meghonosodott angol eredetű neve, a kaucsuklabdák pattogását felidéző ping-pong szintén hangutánzó szóként keletkezett.

S mielőtt a nyelv e kifejező és gazdag tartományától búcsút vennénk, nézzünk szét a pihenőhelyünkül választott csárda udvarán. A tornác szélén cica mosakszik, az udvaron csibék, csirkék csipognak, libák gágognak, pulykák berzesztik tollúkat. Távolabb az ólban koca röfög, egy boci bámul, s egy kis csikó rázza nyakában a csengettyűt. Ha úgy volna, mint a mesében — de hiszen miért ne lehetne úgy: a képzelet előtt nincs lehetetlen! —, szólítsuk meg az állatokat, hiszen a mesebeli állatok beszélni is tudnak. Kérdezzük meg a kis csikót, honnan kapta a nevét! Onnan, hogy a gazdája így hívogatta: esi, csíd, csina te! Ebből az állathívogató esi szóból keletkezett a -kó kicsinyítő képzővel csikó szavunk. A cica nevét így már magunk is meg tudjuk fejteni: a jól ismert cicc, cícicc hívogató szóból keletkezett, ahogyan a pipipi-ből a kis csibe, jérce becéző neve: a pipi. De hívogató, úgynevezett állathívogató szóból keletkezett a csibe, a csirke, a liba, a pulyka, a koca, a boci neve is. Ezek egy részét — a pipi-1, a boci-t, a cicd-t — a kisgyermekek használják csak.

S ezzel elérkeztünk nyelvünk sajátos, önálló alkotásé szavainak negyedik forrásához, az úgynevezett gyermeknyelvi, illetve dajkanyelvi szavak -hoz, amelyek a kisgyermekek gügyögő beszédében, illetőleg a velük folytatott gügyögő beszédben alakultak ki. A gyermekek csak néhány hangot ismernek, s ezekből kezdetlegesen, sokszor a szótagokat megkettőzve alkotják meg a szavaikat. Így keletkezett a papa, a mama, amely a legtöbb európai nyelvben hasonlóan hangzik, hiszen a gyermekek mindenütt egyformán próbálkoznak az első szavak megalkotásával. A magyar mama megfelelője ott van az angolban is, a mamma, a papa is éppígy megtalálható. A papa másik angol megfelelője, a dad, daddy pedig képzésében, keletkezésében a cigány dádé-nak, s a magyar dadó-nak felel meg, csakhogy nálunk más a szó jelentése, hiszen egymástól függetlenül alakultak ki, akárcsak a magyar baba, s angol megfelelője, a baby. A gyermeknyelvi szavak száma nem túlságosan nagy, de elég változatos; az igék: csücsül, dádáz, tente, illetőleg tentézik mellett főnevek is akadnak szép számmal: a mumus, a „ló” jelentésű paci, a „kenyér” jelentésű papi stb. De van köztük melléknév is, mint például a „szép” jelentésű csecse. E szavak legtöbbjét csak a kisgyermekek használják, illetőleg a kisgyermekekkel beszélve használjuk olykor mi magunk is. Némelyről azonban letörlődött eredetének bélyege, s átkerült a mindennapi nyelvbe is; így például a pép, a baba, a néni, s végső soron a kecses, a kecsegtet is gyermek-, illetőleg dajkanyelvi eredetű szavunk.

S ezzel e kis bemelegítő „háztáji” kirándulásunknak vége; a következőkben annál meszszebb megyünk: több ezer mérföldes kirándulásra indulunk az őshazába!

készítő bizottsága márciusban vitatta meg és határozta el adományozását), mégpedig évente 20 személy részére, egy-egy havi időtartamra, a honi nyári egyetemek valamelyikére; két személy részére teljes egyetemi vagy főiskolai képzésre, további két személy pedig egyesztendős ének-, tánc-, népzene-, vagy tanári továbbképzésre kaphat ösztöndíjat.

Hogy ki érdemli? Nincsenek bonyolult, alig-alig teljesíthető feltételek. Mindenki pályázhat, aki a magyar nyelv oktatásával, a magyar kultúra terjesztésével egyesületekben, klubokban, iskolákban — tehát közösségekben — áldozatosan foglalkozik. G. L.

KI kell pihenni az ebéd fáradalmait

(A szerző felvételei) A nyári egyetem székhelye, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem

gyón szeretem Magyarországot.

— Vegyük akkor sorra. Milyen ennek „az egésznek” a hangulata?

— Tudja, ez az emberektől függ. Ide sokfelől jönnek, fiatalok és öregek, komolyak és vidámak, professzorok és diákok, szóval mindenféle ember. De hogy ennyire jól érzem itt magam, az mégsem ennek a sokfelől jött, sokféle embernek köszönhető, hanem a házigazdáknak. A professzoroktól a szakácsnőkig és az ebédet fölszolgáló asszonyokig mindenki olyan kedves, hogy az egyszerűen csodálatos! És annak ellenére, hogy senki se ismeri egymást, mégis mindenki ismeri egymást. Érthető ez?

— Érthető. És hogy áll a tanulással?

— Hát tanulni aztán lehet. Ha nem tudunk jól magyarul, akkor is lehet. Vannak tolmácsok, aki akar, hall-10