Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-15 / 10. szám

cU^'

Szép levelet kaptam Kölnből, szépet s jólesőt. Írója dr. Darányi György ügyvéd, akiben ifjúkori emlékeket ébresztett egy toliamból eredett cikk itt a Magyar Hír ékben — illetve a cikknek az a passzusa, ahol a Váci utca 19-es Kappel-házról volt szó, amelyben Kisfaludy Károly s negyedszázad múlva Vörösmarty Mihály meghalt, s amelynek hűlt helyén (mert elvitte a házat a bomba) most építkeznek. A levélíró édesapjának ügyvédi irodája valamikor a szomszéd házban volt, annak ablakából mutatta neki sokszor a nevezetes öreg épületet, tőle tudja történetét is.

De levele folytatását nem ezért közlöm az alábbiakban szó szerint. Nem ezért, hanem, mert e folytatás fontos dologról szól s nemes gondolatot vet fel — egyébként pedig olyat, melyet a levél írójában szintén a Magyar Hírek cikke ébresztett: nem az enyém, hanem ama lapszámnak ugyanazon az oldalán Csatár Imre barátomé, az Eötvös Józsefről szóló centenáris megemlékezés.

a lig kíván kommentárt, beszél magáért dr. /x Darányi György kölni levele:

„Egy talán ismeretlen irodalomtörténeti adatot szeretnék közölni. Eötvös Józsefről is megjelent a Magyar Hírekben egy emlékezés. Az adat vele kapcsolatos. A svábhegyi Karthauzi-lakot mindenki ismeri. Nem tudom azonban, hogy számon van-e tartva a ház, ahol Eötvös Pesten lakott. A ház a város egyik legforgalmasabb helyén ma is áll: hogy a régi utcaneveket említsem én is, a Bálvány és a Fürdő utca sarkán. Valaha Derra-háznak hívták. Nagyanyám a házban töltötte gyermekkorát és többször említette, hogy Eötvöst, aki az első emeleten lakott, szinte naponta látta. A lakást később az utcáról meg is mutatta nekem, sőt 1950. táján, mint ügyvéd, magam is jártam benne, mert egy közjegyző tartotta ott irodáját. A lakás szinte az egész első emeleti, Erzsébet térre néző részt magában foglalta. Ügy vélem, hogy nagyanyám egykori szóbeli közlését — ha az adat ismeretlen — érdemes volna egykori újságok stb. alapján ellenőrizni. Ha pedig az adat helyessége bebizonyulna, akciót lehetne indítani a ház kellő megjelölésére. Az emléktábla költségeihez magam is hozzájárulnék.’’

Barabás rajza Eötvös Józsefről

át ami a lényeget illeti, máris referálhatok.

Az adat — legalábbis számomra — nem ismeretlen. Ismerem az adatot, s hiteles. Kölnből tulajdonképpen rámpirítottak, megelőztek. Ha tudtam, miért nem szóltam? Miért nem írtam meg, miért nem kezdtem. akciót? Pedig hányszor pillantottam fel a házra, fel arra az első emeletre, mint akinek közös titkom van vele. Titkom bizony, mert az adat nem köztudomású. A kortársak még tudták, Eötvös meghittjei, hozzá bejáratos illusztris hírlapírók, szerkesztők, Fáik Miksa, Halász Imre megírták. Bennem az adat Halász emlékezéseiből ragadt meg — s most, igazolandó ama kedves, néhai pesti nagymama memóriáját, posztumusz kölni üzenetét, újból fellapoztam a kiegyezési korszak kiváló publicistájának, Andrássy bizalmasának teljes hitelű mondatait: „A mozgalmas 1870-i év nyarán, kevés hónappal báró Eötvös halála előtt történt, hogy ismételve volt alkalmam érintkezni vele. Az Erzsébet tér és Bálvány utca sarkán levő lakásán fogadott, könyvállványoktól körülvett dolgozószobájában.”

De ha ezekután Eötvös Józsefnek Budapesten nemcsak útja, utcája, szobra, de emléktáblája is lesz — emléktábla, mellyel kötelesség is megjelölnünk a házat, amelyben élt s amelyben most száz éve meghalt —, ennek érdeme most már végképp dr. Darányi Györgyé, aki ennek a városnak odakünn is hű és jó fia maradt. Szép ez így nagyon, nem is lehetne szebb.

Ott áll a ház ma is, sárgán, komótosan, hatalmas termetének patrícius eleganciájával, két utcára szóló frontjával, az Engels tér, vagyis a régi Erzsébet tér, illetve — pontosabban — a József Attila utca és az Október 6. utca sarkán. Ezt hívták a felszabadulás előtti közvetlen években Gróf Tisza István utca és Gróf Teleki Pál utca, gyermekkoromban pedig Fürdő utca és Bálvány utca sarkának. Bálvány utcai, azaz Október 6. utcai frontja ma már voltaképpen Hild téri front, mert azzal szemben is képződött újabban egy tenyérnyi, parkosított kis tér, melyet nevével a jeles régi építész díszít, az öreg Bálvány utcai házak közül nem egynek mestere. Hisz ezek a ma is álló öreg Bálvány utcai házak (s a párhuzamos utcák házai) a terjeszkedő, nagyvárossá igyekvő, régi városfalait átlépő Pest komoly, több emeletes épületei voltak, Vác felől Pestre vezető útból ők csináltak pesti utcát. Ma is szépek és szolidak, megvan az a rangjuk, sőt még amolyanabb (mert régebbről való), mint például amaz első bérpalotáknak, amelyek Róma falain kívül épültek a Via Nomentanán és Via Flaminián, amikor Rómába vezető, ősi országútokból városi sugárutakká kezdtek lenni ezek a klasszikus útvonalak. Vagyis tulajdonképpen csak a pápai Róma megdöntése óta, csak 1870. szeptember 20- ának történelmi dátumától kezdve — amikor Eötvös József életéből már félesztendő sem volt hátra a pesti Bálvány utcában, ahol már a század negyvenes éveiben szépen felsorakoztak ezek a klasszicizáló vonalú, szép, masszív paloták, sőt némelyikük már a húszas évek derekán. Divatos is volt építkezni ott: oda épült, túl a Derra-házon, a második számú pesti Kappel-ház és a második számú pesti Brudern-ház is (az első a Váci utcában, illetve a Kígyó téren állt, de Kappel Frigyesnek, gróf Lónyay Menyhért apósának és báró Brüdern Józsefnek renoméjáhz tartozott, hogy a Bálvány utcában is építkezzék), s háza lett ott Ürményinek, gróf Rhédeynek is.

Eötvös József lakása — úgy, ahogy a kölni levél helyesen mondja — a Derra-ház Fürdő utcai, azaz József Attila utcai első emeleti frontját foglalta el, fekete vasrácsos hosszú erkélyével, mely ma is ott van a helyén, s ahonnan az Erzsébet tér, a mai Engels tér fáira s virágaira pillantott le az államférfi, a gondolkodó, a miniszter. De az író is, a költő — elsősorban a költő, aki a fát s virágot úgy szerette, hogy mihelyt kitavaszodott, máris hurcolkodott, föl kedves hegyére, a Karthauzilakba.

A ház, ahol Eötvös élt és meghalt

(Novotta Ferenc felv.)

ÍJ 3É

IS; VpT|fͧ

■ a

L : Í1 .A*1

* I

Csak épp most száz éve, 1871-ben nem tehette meg. Innen, a Derra-házból vitték ki végső pihenőre Ercsibe.

T\irányi doktor szép gondolata, érdemes kez- J_J deményezése — és nemes szándéka, az emléktábla költségeihez való hozzájárulás — aligha jnarad ennyiben. Méltán remélhető, hogy példája foganatos lesz, gondolata valóság. S alighanem az első pesti emléktábla lesz ez, melyet külföldön élő magyartól kap Magyarország egyik nagy fia. (Ami szerep ebben minekünk, Magyar Híre knek jutott, zárójelben említhetjük csak, bármily jólesik.)

S az az emléktábla, ha a Derra-házra felkerül, nem az Eötvös síron túli felhatalmazása nélkül kerül fel oda. Mert szobra a Dunapartra még anélkül került.

Márványszobor helyébe,

Ha fennmarad nevem,

Eszméim győzedelme ,

Legyen emlékjelem.

Ezzel adja a felhatalmazást.

Eszméiből győzött már annyi, hogy engedelmét érezzük, egy márványtáblányira legalább.

Keres Emil Kossuth-dijas színművész

pója miatt panaszkodom — bár ez is meglehetős erőpróbát jelentett —, inkább azt sajnálom, hogy keveset láttunk a gyönyörű tájból, városokból, és amiért még nagyobb kár: közvetlen kapcsolatok megteremtésére sem volt alkalom. Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — fokozottan érződött estéről estére a felénk áradó érdeklődés, rokonszenv. Nem én mondom, ott hallottam: magyar művészcsoport mégnem aratott ilyen forró sikert a fagyos Északon. Stockholmban 300 főnyi közönségre száKovács Iby

érhet nagyobb öröm, mintha tudja, hogy visszavárják.

És persze nagy öröm az is, hogy érzi a hazai elismerést, megbecsülést. 1963-ban és az idén ismét Liszt-díjjal tüntették ki, többször jutalmazták nívó-díjjal. De van öröm, amely a közönség szeretetével és a hivatalos elismeréssel is vetekszik: az új feladat öröme. Most éppen az, hogy Wagner Siegfriedjének Mime szerepére készül. A zene bonyolultsága s a figura pszichológiai különössége, titkokkal telítettsége mintha ezt a nyugodt, derűs művészt szokatlan izgalomba hozná.

Nem csoda. A Nibelungról, a legnagyobb német zeneköltő óriás művéről van szó. S noha Palcsónak Mime szerepében törpét kell alakítania, a másik nagy német, Goethe mondása jut eszembe: „Az ember céljához nő”...

Soós Magda

Most éppen a Siegfried Mime szerepére készül... Tehát 180 centis magasságával törpét fog alakítani. De mit számít ez a külsődleges nehézség a szerep belső bonyolultságához, a zenei anyag szövevényességéhez képest! Meglehet, erről beszélne a legszívesebben, ez forr alkotó feszültséggel, minden pórusában, de egyelőre másról faggatom. Egész életpályájáról, és legutóbbi skandináviai útjáról. A Magyarok Világszövetsége felkérésére járt ott magyar művészcsoporttal, hazánk felszabadulása 26. évfordulója alkalmából.

Ami az utazást illeti, egyetlen kritikai megjegyzése van. Az idő kevés volt, a program túlzsúfolt, így nem nyílt alkalom emberi, baráti kapcsolatok kialakítására. Nos, annál valószínűbb, hogy nemcsak a világ más tájain élő olvasóink, hanem azok is, akik most csupán nézőtér—pódium viszonylatában találkoztak vele, szívesen fogadják, ha — jóllehet a távolból, mégis közelebbről — bemutatjuk Operaházunk népszerű művészét.

Palcsó Sándor lényében ember és művész olyan tisztán összecsengő egységet alkot, olyan derű és harmónia árad belőle, hogy ha valaki először beszél vele, már-már gyanút fog: vajon igazi művész-e, aki legalább egy picit nem szenved? Mert nála aztán szó sincs semmiféle látványos vívódásról, kínlódásról, s meg sem érinti a művészvilágban nem ritka hiúházba. Sima, zökkenőmentes művészpálya? Ezt az ember ismét kétkedő fejcsóválással fogadhatná, ha nem érezné mögötte a legfontosabb cél felé törekvést: új és új feladatok minél teljesebb megoldását.

— Kis szerepek és címszerepek egyforma súllyal jelzik, az utamat. Első nagy kiugró lehetőségem az Albert Herring címszerepe volt, de — ha a partitúrában kisebb helyet foglal is el — mint feladatot, nem éreztem kevesebbnek, hogy például a Mesterdalnokok Dávidját énekelhettem. És nagyon szeretem az új magyar operákban

Kovács Eszter operaénekes

ság, féltékenység szele. Ez a belső egyensúly azonban nemcsak születetten szerencsés alkat, hanem nagyon is tudatos önnevelés, művészi szigor és fegyelem eredménye: ez teszi lehetővé, hogy teljes valójával a feladatra koncentráljon. A feladatra, a feladatokra, amelyekkel bőségesen ellátják. Ezt is szerényen, de öntudatosan s főleg — életeleméről lévén szó — lelkes örömmel regisztrálja.

Hogy melyek ezek az életcéllá terebélyesedő feladatok? Az első, valamikor még nem hivatástudattal vállalt, de nyilván pályameghatározó: gimnazista korában a János vitéz volt. Azután hét év következett a Honvéd Művészegyüttesben, s erről úgy is, mint megnyilatkozási lehetőségről, úgy is, mint nagyszerű iskoláról, a szeretet és hála hangján beszél. Majd simán, zökkenőmentesen ívelt át életútja az Operaiám osztott feladatokat is. Talán nem olyan könnyű népszerűséget szerezni általuk, de szinte kötelezőnek érzem, hogy részt vegyek egyegy olyan produkcióban, mint Petrovics Emil Bűn és bűnhődése, Szokolay Hamletje, vagy Ránki: Az ember tragédiája.

Palcsót különösen vonzzák a karakterszerepek. A zenei anyag művészi megformálása mellett az is izgatja, hogy a figurát emberközelbe vigye a hallgatósághoz. Például a vizsgálóbíró bőrébe bújni a Bűn és bűnhődésben, vagy Az ember tragédiájában Luciferré válni, s ezt az oly sokféleképpen értelmezett s játszott démonikus alakot új variációban életre kelteni: olyan teljesítmény, mely akár a próbák, akár az előadások idösza-) kában gazdagon betölti az életét. S most egy újabb nagy feladat előtt került sor a skandináviai vendégszereplésre.

— Mint már mondtam, a program nagyon zsúfolt volt, utazással együtt nyolc nap, tehát hat nap ott-tartózkodás és — hat koncert. Nem is az utazás és a fellépések temErsek Mária zongoraművész

Ifjabb Latabár Kálmán

Palcsó Sándor Liszt-díjas operaénekes

mítottak, s mintegy ötszázan jöttek el, a fővárostól 120 kilométerre fekvő kis Eskilstunában pedig — ahol a magyar filmklub mindössze 60 tagot számlál — majd 100 főnyi közönségünk volt. Norvégiában mi voltunk az első magyar művészcsoport. A szünetben tömegével jötte)c be hozzánk az emberek, s kérdésekkel rohantak meg: mikor jövünk el újra? Okvetlen látogassunk el ismét! Nyáron hazautaznak, addig is adjuk át üdvözleteiket... Ugyanilyen meleg, kedves fogadtatásban részesültünk Koppenhágában is, ahol nagykövetségünk és a Dán— Magyar Társaság rendezésében megtartott előadáson több, mint 400-an jelentek meg. Mindenütt éppen úgy örültek Keres Emil tolmácsolásában a Petőfi, Arany, József Attila verseknek, mint Kovács Iby és ifjabb Latabár Kálmán előadásában az operettdaloknak. Partnerem, Kovács Eszter és mindannyiunk zongorakísérője, a kitűnő Érsek Mária ugyancsak megszerettették magukat, s újra és újra elhangzott a jólesően ostromló kérdés: „Mikor jönnek újra?” Művészt aligha

SKANDINÁV TURNÉ UTÁN

Q^a zéigjdá ^paln& SdnAß waL