Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-04 / 7. szám
Borbereki Kovács Zoltán: Lulu táncos Borbereki Kovács Zoltán: Kétalakos kompozíció Három magyar képzőművész, a művészet három ágazata, három stílus, három város egymástól távol a világban. Párizs — Klausz Ernő, Kolozsvár — Kós Károly, Johannesburg — Borbereki Kovács Zoltán ... Klausz Ernő Egész életét, munkásságát áthatotta a zene. A budapesti Műegyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzett, és ezzel párhuzamosan tanulta a festészetet. Járt a Zeneakadémiára, és zenei tanulmányait Berlinben is folytatta. S amikor a nácizmus elől Franciaországba menekült, azzal a tervvel jelentkezett a párizsi operánál, hogy Berlioz művét, a Faust elkárhozását vetített díszletekkel adják elő. A vegyészmérnökművész megoldja a lehetetlennek látszó feladatok sokaságát. Különböző gépekkel dolgozik, amelyek összeillő vetítést adnak, lehetővé teszi egy kép tetszés szerinti változását, mozgását. Később — Maria Callas kívánságára — azt is megoldotta, hogy a szereplők átjárnak a vetített képen. Az eredeti, tenyérben elférő díszletekben leginkább a színek ragadják meg a nézőt, a vetítések során is a színek vibrálása teszi élővé ezeket a színpadi látomásokat. Az ember tragédiájához készített díszletekről, amelyeknek felhasználásáról örökké álmodozott, Németh Antal mondotta: „Zenekíséret ez.” A Pesti Napló munkatársa, Aigner László 1934-ben a következőket írta az új élményről: „ ... egy merész álom... Olyasvalami, mint egy vizuális dráma... Mint valaha Wagner zenedrámai elképzelése. A színfantáziák csodálatosan érthető nyelven maguk árulják el titkukat. A zenei dráma fogalma kiszélesedik és zenei-festői színdráma lesz.” A barcelonai El Noticiaro Universal így ír: „Pazar fényjátékok, amelyek a háttér monumentális körhorizontjával kombinálva mágikus hatásokat teremtettek ..Végül a Les Heures de Paris kritikája: „Klausz magasrendű elképzelései valóságos vonal- és hangzenét képeznek, ö elméleti és teremtő művész egy személyben.” Klausz Ernő már 1914-ben előadást tartott „A festészet mint tárgytalan művészet” címmel, és a párizsi Nagyoperától való távozása után is dolgozott nonfiguratív képeken. A zene kapcsolata a színekkel és a formákkal, e kétféle művészet egymásra hatása szülte azokat a képeket, amelyeken élete utolsó esztendejében dolgozott. Utolsó ilyen alkotását, amely a X. szimfónia (Életem) címet viseli, a Magyar Nemzeti Galériának adományozta. Pogány ö. Gábor főigazgató így nyilatkozott erről: „Köszönettel és megilletődöttséggel fogadtuk a küldeményt. Megilletődéssel azért, mert az idős művész eddig még nem adott át képeiből nyilvános múzeumnak, így ezzel a gesztussal ajándékozó levele szerint is hazája iránti ragaszkodását akarta kifejezni.” A nagy művész, a zene és festészet összekapcsolásának kísérletezője és megteremtője, 76 éves korában, 1970- ben hunyt el, messze a szülőföldtől, Párizsban. Kós Károly Ügy tartják, hogy minden erdélyi ember ezermester. Bizonyságul Idézzük Kós Károlyt, az erdélyi magyar építőművészt, írót, rajzolót, történészt, közgazdászt. Nehéz tehát Kós életművének csak egyik oldaláról beszélni, még ha olyan közvetlen erejű is, mint könyvdíszítő grafikai munkássága. Legnagyobbrészt saját könyveit díszítette képekkel, vagy barátainak, kortársainak műveihez rajzolt, metszett illusztrációkat. (Például Móricz Zsigmond, Kárpáti Aurél, Gulácsy Irén, Makkai Sándor, Áprily Lajos műveihez.) Az egyenletes vonalakat húzó tolifajtákat kedveli, mert az egyenletes vonal kizárja a teret. A távoli hegyek vonala éppen olyan közeli, mint az előtér dolgai, emberei. De még ennél is jobban szereti a linóleummetszést, itt ugyanis a véső kéz „lélegzetvételének” töredezett ritmusa látszik meg a vonalon: zökkenő, ékelődő törései szebb ütemrendet adnak, mint a folyamatos vonalé. Kós metszeteinek felülete bizonyos rokonságban van á kalotaszegi fametszetes díszítésmóddal. Lehet, hogy egy-egy alakjának felépítése zökkenő, de éppen ez ad valami komótos nehézkességet rajzának, mintha valaki nehezen löki ki a szót magából, de annál találóbb, tartalmasabb, amit mond. Emberei a lehető legegyszerűbb környezetben jelennek meg; kerüli a tömeg jeleneteket, s inkább kedveli a világos elbeszélő jelleget. Mindig az emberből indul ki, a szilárd kompozíciót stílusának erejével teremti meg. Borbereki Kovács Zoltán Festőnek indult, 1933-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, ott Csók István és Vaszary János voltak mesterei. Addigi alkotásainak javát 1933-ban gyűjteményes kiállításon mutatta be az Ernst Múzeumban. Kiállítását az elismerő kritikák tömege követte, 1936-ban megkapta Budapest Székesfőváros Ferenc József jubileumi díját. Ezután Szolnokon dolgozott, ott Aba Novák Vilmos ösztönzésére szobrászattal kezdett foglalkozni. A szobrászatban autodidaktaként is hamarosan az élvonalba küzdötte fel magát. A festészet művészetében egyre inkább háttérbe szorult, hamarosan csak mint szobrászt tartották számon. Elsősorban a köztéri szobrok és az építészeti plasztitkák izgatták. 1937 és 1940 között kiállítások sorozatán vett részt, mindenütt megbecsülést szerezve a magyar művészetnek. A felszabadulás után, 1948- ban London és Stockholm láthatta egyre szuggesztívebb erejű alkotásait. Ezek voltak utolsó hazai megnyilvánulásai. 1948-ban Itáliába ment. Ma Johannesburgban él. A különös ország és népe bő alkotási lehetőséget kínált neki. Borbereki élt is vele, de sem magyarságát, sem az elesettekkel szembeni rokonszenvét nem adta fel. Ezt bennszülött tárgyú szobrainak nagy száma is bizonyítja. Eddigi 26 egyéni kiállítása során neve és művészete nemzetközi márka lett. Minden vérbeli szobrászt a monumentális feladatok vonzanak, mert így adhat legtöbbet önmagából, s műveinek hatását is legkönnyebben így mérheti le. Ez a helyzet fokozottabb felkészültséget követel, csak a legnagyobb szobrászok mernek a maradandóság igényével a monumentális szobrászatra vállalkozni, bár ez minden vérbeli szobrász álma. Hogy Borberekinél ez nemcsak álom, azt bizonyítja megvásárolt műveinek egész sora. 1959-ben a johannesburgi Schlesinger-gyűjtemény három szobrát vette meg, az egyik tempómban nagyméretű kőfeszületét állították fel. 1964-ben Johannesburgban afrikai hősi emlékműve került felállításra, 1968-ban pedig Pretóriában, a Bantu Ügyek Székházának hét bronzreliefjét készítette el. Borbereki újabb szobrászati alkotásait a teljes stílusváltozás jellemzi. Nem minden művében szakadt el a valóságtól, de a moori szobrászi világkép jellegzetes egyéniségén átszűrt elemei éppen úgy megtalálhatók benne, mint a néger plasztika sajátos emberábrázolásának a kubizmusból már jól ismert, de egyéni változata. Klausz Ernő: Faust elkárhozása. Ugrás a Pokol szakadíkába A teljes absztrakcióig csak kerti szobrainál jut el, ez is inkább csak a közönségnek tett engedmény, mint belső meggyőződésből fakadó kényszerűség. Alakos kompozícióiban a leegyszerűsítés ellenére is ragaszkodik a főbb formák kifejezőerejéhez, hozzáadja a modern szobrászi kultúra drámai erejét, fantáziamozgató, leegyszerűsítő nagyvonalúságát, s ha kell, a humoros kicsengést ugyanúgy, mint az idillikus hangot, vagy a hősi pátoszt. Egyre több kompozícióban örökíti meg a bennszülöttek életét. Ezekben az elsősorban fából készült alkotásokban megsejthetjük a leláncolt erőt, a megalázás szomorúságát, az elkínzott testek letörtségét épp úgy, mint az eljövendő felszabadulás örömét. (A „Művészet” XI. évfolyama 12. számának alapján.) Kós Károly: Őszi vetés Kós Károly: „A szegény kisgyermek panaszai” Borbereki Kovács Zoltán: Bányászok
