Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-04 / 7. szám

ARCKÉPEK A MÁBÓL S eh a ár SZOBRÁSZMŰVÉSZ RIPORTER: Kérem, beszél­jen művészi indulásáról. SCHAÁR ERZSÉBET: Mint minden gyerek, én is raj­zoltam. Velünk szemben lakott egy szobrász, ő adott nekem anyagot, és elkezdtem mintázni. A fel­nőttek lebeszéltek a szob­rászatról és ezért mintegy kompromisszumként, irat­koztam az Iparrajz-iskolá­­ba. Egy évet töltöttem ott. A szobrászatot Fűlőp Ele­mér tanította, aki elvitt a műhelyébe és már tizenöt éves koromban portrét mintáztatott velem. Mint afféle gyerek, nem gondol­tam végig, hogy ez mit je­lent. Tulajdonképpen so­hasem vettem komolyan, hogy én szobrász leszek, csak éppen kedvem volt hozzá. Így felvételiztem an­nak az évnek az őszén a Képzőművészeti Főiskolá­ra, ahová — tekintve, hogy nem volt érettségim — rendkívüli hallgatóként vettek fel. Azt sem vették észre, hogy a tizenhatodik életévemet sem töltöttem be. Így indultam. RIPORTER: önt újító jellegű művésznek tartják. Mit je­lent a korszerűség az ön számára? SCHAÁR ERZSÉBET: Azt hi­szem, az én számomra sem jelent mást, mint minden szobrász számára, aki fi­gyeli a korát és ábrázolni szeretné. Ez minden időben így volt. Életem folyamán alapvető élménnyé vált a rossz és a kártékony érzé­kelése az emberi élet min­den szintjén. Ennek követ­kezménye, hogy legfőbb igyekezetem az ez elleni tiltakozásom minél több ember számára érthető ki­fejezése. Tapasztalatom az, hogy ezt a közérthetősé­get többé-kevésbé el is ér­tem. RIPORTER: A szobrászat, ál­talában a képzőművészet ősi emberi tevékenység. Lát-e valamilyen alapvető módosulást a képzőművé­szet mai helyzetében, és ha igen, minek tulajdonítja azt? SCHAÁR ERZSÉBET: A hír­közlés, a fotó és a film a mai ember számára olyannyira Schaár Erzsébet (Balta Demeter felvétele) előtérbe került, hogy hatá­sa alól egy szobrász sem vonhatja ki magát. A szá­zad képzőművészei, első­sorban az orosz konstruk­tivisták a tizes évektől vagy még korábban, óriási mértékben megváltoztatták és kialakították a képző­művészet lehetőségeit. Az ő kezdeményezésüket foly­tatta azóta korunk minden jelentős képzőművésze több-kevesebb sikerrel. Például Giacometti, akinek a munkássága — személyes közlendőjén túl — megvál­toztatta a szobrászt tér ed­digi fogalmát. Tekintve, hogy a szobrászat legfőbb problémája a téralkotás, ezzel a számunkra min­denfelé nyitható térrel, te­kintve, hogy a tér végte­len — óriási lehetőségek nyíltak. Átalakuló korban élve mindenki a maga módján munkálkodik, és reméljük, hogy eljön a kor, amikor a szobrászok nem nevezik majd magukat mű­vészeknek, mint ahogy nem nevezték magukat az egyiptomiak, a görögök nagy korszakukban, ami­kor természetes módon le­hettek egy közösség mun­kásai. RIPORTER: Véleménye sze­rint a szobrászatnak milyen lehetősége van eszközeinek kiegészítésére, hogy képes legyen kifejezni korunk bo­nyolult érzésvilágát? Egyál­talán szükségét látja-e a képzőművészet eszközeinek kiegészítésére? SCHAÁR ERZSÉBET: Az elő­ző kérdésre adott válaszom­ban ez nagyjából benne is foglaltatik. Az. előbbi fo­lyamat kiszélesítéséhez hozzá segítenek a különfé­le új anyagok felhasználá­sának lehetőségei. RIPORTER: Kérem, beszél­jen arról, mit tart az utóbbi tizenöt évben élete leg­fontosabb eseményének. A munkájával kapcsolatos történésekre gondolok. SCHAÁR ERZSÉBET: Az elő­ző kérdésre adott válaszom­ban azt mondtam: soha sem vettem egészen komolyan, hogy szobrász vagyok. Ta­lán az utolsó 15 év élmény­­anyaga kényszerített arra, hogy közöljem mindazt ami felgyűlt bennem. Ügy gondolom, korszakunk kö­vetelménye, hogy amit csi­nálunk, az kikerüljön ,az életbe: funkcionáljon. És az ez alkalommal tapasz­talt reagálások adják meg részben azt a kontrollt, amelyre szükségünk van. Ez a kapcsolat segít a to­vábbi munkában. Ilyen él­mény volt számomra a middelheimi biennálé és sok külföldi kiállításon va­ló részvétel. A hazaiak kö­zül a legfontosabb a szé­kesfehérvári István király Múzeumban és tavaly nyá­ron a Műcsarnokban ren­dezett nagy kiállításom volt. Természetesen a kor­társ képzőművészek kiállí­tásai, illetve funkcióban le­vő műveikkel való találko­zások is ehhez az élmény­csoporthoz tartoznak. RIPORTER: Mit tervez? SCHAÁR ERZSÉBET: Foly­tatni a térrel való plasztikus gyakorlatokat. Erre való le­hetőséget ad talán a debre­ceni Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem előtt felállí­tandó szobor és két film. Ezek közül az egyik a sop­roni kőfejtő improvizált és a törekvéseimmel rokon bonyolult belső tere. A má­sik a Máré-vára. Nem kép­zőművészeti filmekre gon­dolok, hanem arra, hogy közlendőimet a film segít­ségével is érzékeltessem. Egy operatőr úgy nevezte ezt, hogy filmplasztika. RIPORTER■: Köszönöm a fi­gyelmét és az idejét. Salamon Pál abb! Egy — a Német Szövetségi Köztársaságban élő — honfitársunktól levél érkezett. Ebből idézünk: „Az anyanyelvi konferencia meg­szervezése nagy gondolat és nemes tett. Re­méljük, még időben történt... Magyar isme­rőseink és barátaink körében azóta ez a fő beszédtéma, mindenki reménykedik. Alaposan fölkavarta a »profikat« is: minden darázsfé­szek mozgásban van. A visszhangot lemérhe­tik a mellékelt gyűjteményből is; összeszed­tem a Magyar Hírek számára egy csokorra valót, a konferenciát és a részvevőket támadó — kanadai, USA-beli, ausztráliai, ausztriai, NSZK-beli emigráns magyar lapokból vett — cikkekből. Istenem, legalább magyarul tud­nának ezek a szabadalmazott Hazaffyak” ... Átnéztük ezeket az eléggé egy kaptafára ké­szített elmeszüleményeket. Távol áll tőlünk a vitatkozásnak még a szándéka is. De töpren­geni azért nem árt, sőt, szükséges: vajon mi a háttere ennek az írásdömpingnek? Mi jel­lemzi ezeket a készítményeket? Mindenekelőtt az a minduntalan visszatérő állítás, hogy a hazai nyelvtudósok, irodalmá­rok, közéleti emberek azért foglalkoznak a magyarságtudat — és legfontosabb eleme, az anyanyelv — fejlesztésével itthon, és megőr­zésével a külföldön élő magyarok közt, a ma­gyar egyesületek nyelvápoló tevékenységét azért szorgalmazzuk, mert ezeknek az egye­sületeknek a létére törünk. Tetszik érteni ezt a hajmeresztő logikát? Valóban nem könnyű végigbandukolni ezen a tekervényes gondolatmeneten, sőt, nem is érdemes, mert zsákutcába vezet. Mi azt akar­juk, hogy a magyarságtudat erősödjön, a ma­gyar nyelvet becsüljék és szeressék a fiata­lok is. Elmélyüljön az a napjainkban egyre nagyobb erővel kibontakozó folyamat, hogy a fiatalok érzik és tudják, mit jelent magyar­nak lenni, büszkén vállalják magyarságukat. Ehhez azonban tudomásul kell venni azt, hogy a magyarság törzse itthon él. A Magyar Népköztársaság: a történelmi és a jelen haza. A magyar nemzeti kultúra akkor és úgy vi­rágzik, ha mi — itthon — jól végezzük dol­gainkat. Ha a haladás élvonalában dolgozó, értékeinket gyarapító, művelt, boldog, ma­gyarságtudattól áthatott nép él e honban. És ha ugyanakkor — mindenütt a nagyvilágban — erősödik a haladó, korszerű magyarság tábora, megújulva a hazai kultúra áramlatai­tól, egymásra találva, egymást erősítve. (Min­denesetre mulatságos és egyben szomorú, ha hazaszeretetre olyanok oktatnak ki minket, akik közül nem egy annak idején itthon egy szalmaszálat nem tett keresztbe a magyar kultúráért, és most odakinn sem többet, sőt, olvasóink bizonyára ismernek olyan embere­ket is, a leglármásabbak közül, akik mindig ott ártottak és ott ártanak, ahol csak tudnak. Támadják azokat, akik generációkban gon­dolkodnak, a ma és a holnap magyarjaiért, az anyanyelv megőrzésén munkálkodnak.) Tiszteljük és becsüljük azokat a honfitár­sainkat, akik idejüket, erejüket, gyakran egészségüket sem kímélve a világon sokfelé élő magyar szórványok magyarságáért küzde­nek, szembeszállva a közönnyel és a környe­zet szellemi ártalmaival. Nemzeti kultúránk­nak ezek az áldozatkész barátai személyes be­szélgetéseink során leveleikben, cikkeikben és tanulmányaikban mondják és írják, hogy a hazai kulturális erőfeszítések nélkül munká­juk kudarcra kárhoztatott. Fel kell ismerni a valódi erőviszonyokat. Lehet XY állampolgára egy nagy nyugati nemzetnek, nagyhatalomnak, de a magyarság­­tudat erősítése, a magyar nyelv ügyében nem az állampolgársága a lényeges, hanem az a tény, hogy egy kis magyar sziget egyetlen fű­szála és ezt a szigetet idegen nyelvű ember­óceán veszi körül. Lehet mint állampolgár sikeres és gazdag, de mint emigráns — ne ku­tassuk, e pillanatban, hogy milyen történelmi sorsfordulók véletlenjei következtében —, folytatva a hasonlatot, hajótörött a szigeten, miközben a távoli szárazföldön, Európa köze­pén ott él a családja, rokonsága, népe. Hát nem feje tetejére fordított logika arra követ­keztetni, hogy a magyarságtudat megőrzése a „szigetlakók monopóliuma”, és nem minde­nekelőtt a nemzet kötelessége? (Levélírónk szerint a hangzavarral akarják megakadályozni, annak csendes kimondását, hogy ezek az úgynevezett vezetők évtizede­ken keresztül semmit sem tettek az anya­nyelv érdekében: az úgynevezett nemzeti emigráció nem törődött a nemzeti jelleg fenn­tartásának egyik döntő tényezőjével.) Ezért támadták meg és mondották el min­denféle gyászmagyarnak azokat, akik a nyelv­­tanítás problémáiról tanácskozni „merészel­tek” velünk. Valóban égbe kiáltó kockázatot vállaltak: tankönyveket, népdalgyűjteményt, tánckiadványokat, a magyar tájakat bemuta­tó filmeket kértek, és javasoltak, sőt, közre­működést vállaltak. A cikkek célja az egész­ségügyi zárlat: el akarják szigetelni az anya­nyelv ügyében velünk érintkezett utazókat, ahogy a holdutasokat tartják hetekig felügye­let alatt, nem hoztak-e magukkal ismeretlen kórokozókat. A nyugaton élő magyarság ér­tetlenül és felháborodva fogadta ezt a zene­bonát, áttörte a kordont, ezért a karmesterek visszavonulót vezényeltek. A szidalmazás csendes dohogássá szelídült. A minősítés, mint a később megjelent lapokból látjuk, változott: a hazatévedők nem követtek el bűnt, csak egyszerűen tévedtek. Örömteli dolog a ma­gyarság helyeslő megmozdulása, mert azt bi­zonyítja, hogy a tanácskozás részvevőinek nincs szüksége védelemre: a honfitársak tud­ják, hogy nemes ügyért fáradoznak. A cikkünk elején említett különböző írások­nak itt-ott pozitívuma is van, és ennek örül­ni is lehetne, ha komolyan vehetnénk. Azt ja­vasolják ugyanis, hogy a magyar szervezetek foglalkozzanak az anyanyelv dolgaival, adja­nak ki tankönyveket, indítsanak tanfolyamo­kat, hozzanak létre iskolákat. Ha a fentiek­ben jellemzett szerzők belátják, hogy az anyanyelvet nemcsak rontani és felejteni le­het, hanem megőrizni és javítani, sőt, taníta­ni is, akkor nem dolgoztunk hiába, mégiscsak hasznos volt valamire az anyanyelvi konfe­rencia. Ha jól ápolják majd nyelvünket, üd­vözölni fogjuk munkájukat, és szívesen tá­mogatjuk minden lehető módon. Mert nélkü­lünk — az élő, fejlődő magyar nyelv- és iro­dalomkultúra termékei és szakemberei nél­kül —, a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Ez az egyik alapigazság. A másik viszont az, hogy a külhoni magyarság közt működő ma­gyar szervezetek, áldozatkész pedagógusok, egyházi férfiak, vallási és kulturális egyesü­letek helyett és nélkül is kudarcot vall min­den próbálkozás. Akik ennek a két igazságnak összekapcsolását, a két erőnek a gyakorlatban való kooperációját akarják akadályozni vagy meghiúsítani, ártanak a magyarság közös ügyének. A tanácskozásra hazalátogatók jól látják ezt. A magyarság tömegei, akik „küld­ték” őket, szintén tudják. Ez a biztosítéka annak, hogy az anyanyelv ügyében megindí­tott közös munkánk minden támadás ellenére folyik tovább, mert akár tetszik a „profi­politikusoknak”, akár nem, a magyarságtudat megőrzésének ez az egyetlen útja és aligha létezik erő. amely az együvé tartozás egyre erősödő tudatát megtörhetné, az együttműkö­dést a nyugaton élő magyarság százezreivel megakadályozhatná. JOGI TANÁC SOK Külföldi állampolgárok vámkedvezményéről Figurák (Ráth L. András felvétele) Lapunk 1970. évi augusztus 20-1 számában részletes tájékoztatás látott napvilágot a hazalátogatókat érintő magyar vám- és deviza­­rendelkezésekről. A napokban megjelent miniszteri rendelet folytán ezek a rendelkezések némileg módosultak. A külföldi útlevéllel hazánkba beutazó személyek ugyanis 4000 fo­rint belföldi értékű, nem kereskedelmi rendeltetésű árut hozhatnak be az országba vámmentesen, ám ez a kedvezmény naptári évenként csak egyszer, mégpedig első utazásuk alkalmával illeti meg őket. Ha a külföldi utas évi első beutazása során nem élt e kedvezmény­nyel, az ugyanabban az esztendőben történő további beutazásai al­kalmával vámmentességben nem részesülhet. Ilyen esetekben tehát (az említett vámtájékoztatásban is közzétett) Utasforgalmi Vámtarifa szerinti vámot meg kell fizetnie. Továbbra Is vámmentes a beutazó külföldi személyes használatára szolgáló útiholml. A most ismertetett vámrendelkezések nem vonatkoznak a magyar útlevéllel (konzuli útlevéllel) beutazókra, akik a jövőben Is a már említett vámtájékoztatásban közöltekhez tartsák magukat. Nem terjed ki a miniszteri rendelet hatálya a külföldi diplomata- és szolgálati útlevéllel hazánkba utazókra, továbbá a határsávforga­lomban közlekedő személyekre. Ismét megemlítem végül, hogy részletes vámtájékoztatás a Magya­rok Világszövetségén kívül beszerezhető még a Vámőrség Országos Parancsnokságánál (Budapest, V., József nádor tér 2—4.), valamint a magyar külképviseleti hatóságoknál. Dr. M. (Féner Tamás felvétele) Ablaksor EURÓPÁBA UTAZIK? MAGYARORSZÁGRA UTAZIK? Béreljen autót a legalacsonyabb áron cégünktől, bármely európai országban. Az ön által választott bérautó megérkezésekor a repülőtéren fogja vár­ni. Csak kifogástalan állapotban levő bérkocsikat tartunk. Arainkból a MAGYAR HÍREK olvasói 10% engedményt kapnak. Kérjen ingyenes tájékoztatót és árjegyzéket cégünktől. EUROPA SERVICE 39—38 58th Street Woodside, N. Y. 11377 U. S. A. AZ UTASELLÁTÓ pályaudvari éttermeiben ez évben is biztosítja turista csoportok étkeztetését KEDVEZMÉNYES ÁRON 32 féle menüből választhat, 7 féle úticsomagot rendelhet Megrendelését legkésőbb 7 nappal az igénybevétel előtt írásban a következő címre kérjük küldeni; UTASELLÁTÓ V.: Üzemeltetési Osztály, Budapest, V., Veres Pálné utca 24. sz. Telefon: 189—900, 160 mellék. Turista csoportoknak kívánságra nyomtatott étkez­tetési tájékoztatót küld, telefonon felvilágosítást ad az UTASELLÁTÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom