Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-16 / 10. szám

ARCKÉPEK A MÁBÓL

♦

1969-1970

Három család állapotrajza

3. Daragóék

Két olyan família után, amelynek családfője eljár a faluból dolgozni, a harmadikban a férj is idehaza keresi a kenyerét, a termelőszövetkezetben. Így lehetséges, hogy este odahaza találom az egész családot: Daragó András traktorost, a feleségét és a négy gyereket, Mikit, Marikát, Erzsit és az ifjabb Andrást.

A férj nemrégiben jött haza a munkából, a feleség az ágyat nyomja (öt hete, egy lakodalomban, eltörte a lábát), de hogy ne múljon , haszontalanul az idő, egy keresztszemes terítő készítésén serénykedik.

— Jól jön, ha tudja az ember a módját — mondja —, mert volt hónap, hogy 900 forintot is megkerestem vele. A négy gyerektől nem tudok eljárni dolgozni, de ha akad egy-két óra szabadidőm, el lehet egy terítővei babrálni.

— Annyira kell a pénz?

— Ahol ekkora a család! És még rá az építkezés! Egy éve vakoltattunk, de mivel nem kölcsönnel építünk, mindig meg kell állni, csak akkor haladhatunk tovább, ha bejön a konyhára valami.

— Sok az új ház itt Tardon.

— Mert sok volt a régi — szólal meg a férfi. — És mi csak addig tudunk erre áldozni, amíg a gyerekek kicsik. Később már ruha is kell rájuk.

Az asszony az órájára néz, aludni küldi a gyerekeket. Egyedül az ifjabb Andris kap „kegyelmet”, ő a legnagyobb, legkomolyabb, jó tanuló, most is a könyvet bújja.

A gyerekeknek azonban nem akaródzik megfogadni a szót:

— Édesapám is jöjjön velünk! — követelőd znek.

Végül a „másodapa”, Andris megy. önálló, határozott legényke; amíg kinn van, anyja megsúgja, hogy hároméves kora óta ő a családi bevásárló.

— És én is kisdiák voltam még két éve — mondja Daragó András, az idősb, a nyolcadik általánost végeztem. Tanulni mindig jó. Az ember ne legyen tudatlansága miatt a kaszához kötve. Zetoros vagyok, és lehet, hogy egykét év múlva nyolc osztály nélkül szóba se állnának velem.

— Négy gyerek, két szülő, ennyi a család?

— Nem, heten vagyunk.

— És a kereset?

— Órabér plusz teljesítménybér. Ki se lehet számolni olyan komplikált. Tavaly 2200 forint volt az átlagom, de akadt hónap, amikor csak kilencszázat kerestem, máskor meg, főleg nyáron, háromezret.

(Szabó Zoltán írja az egyik tardi családról 1935-ben:

„Az apa két hold földön gazdálkodik, ebből egy holdat örökölt, egy hold föld pedig vagyonváltsági. A ház, amelyben laknak, háromötödrészben az övék, azaz az egyik szoba és a konyha. A szobában a szokásos búboskemence, ennek a tűzhelye főz és melegít. A fal mellett padka, előtte nyers háziszőttes abrosszal letakart asztal, oldalt egy sublód és két ágy. Hármuk ágyneműje csak két dunna, három párna, két lepedő ”)

— És ezért mennyit kell dolgoznia?

— Reggel hattól délután ötig.

— Meg mikor hogyan — egészíti ki a felesége.

— Amikor órabérben dolgozunk, akkor szabott az idő. Amikor teljesítménybérben, akkor nem. Akkor hajthatunk este kilencig, tízig, akár éjfélig is.

— Elégedett a munkájával és a keresetével?

— Most egy hónapja kaptunk béremelést: 50 fillért óránként és hozzá napi 10 forint karbantartási díjat. Ez annyit jelent, hogy havonta 500 forinttal többet keresünk. Azért is vagyok zetoros. Mert különben gépkocsivezető volnék, személyre, teherre van jogosítványom, de így jobban jövök ki, és tudja, nagy a család ...

— Többet is kereshetne, de akkor nem volna itthon — magyarázza Daragóné. — Így meg este, reggel itthon van, segít, és főleg ha a gyerekekre panasz van, jobban félnek tőle, mintha bot alá fognám őket.

— De azért előnye is van az eljárásnak. Aki hétfőn megy, pénteken jön, az legalább két teljes napig itthon van. Ha meg nem, akkor üzemi konyhán kosztol, legényszálláson lakik, és így többet tud hazahozni. Másrészt meg a hét öt napján mintha nem is lenne családja, és azért az üzemi konyhán nem eszik úgy, mint idehaza. Én mindkettőt kipróbáltam, öt évig eljártam, amíg összevissza volt minden a téeszben, de hogy rendbejöttek a dolgok, jobban megtalálom itthon a számításomat.

— Apósa is dolgozik?

— A bornyászatban állatgondozó. Havi 38—40 munkaegységet is összeszed, mikor mennyi a bornyú.

— És milyen jószág van a háztájiban?

— Két tehén, két hízó, aztán van egy fiasdisznónk, eladtunk nyolc malacot is.

— És baromfi?

— A csuda tudja, mennyi a szárnyas — nevet az asszony —, annyi van!

— Ügy nagyjából azért tudjuk — mondja a férje. — Vagy harminc. De csak házi szükségletre tartjuk őket. A tojásuk is itthon fogy el. Kell a gyerekeknek. A tejjel is úgy vagyunk, hogy az egyik tehén csak a családnak tejel, a másik csak a csarnoknak.

— Az úgy van — magyarázza Daragóné —, hogy 20—25 tyúknál nem érdemes többet tartani, esetleg csirkét igen.

(1935: „Termett a múlt esztendőben 11 mázsa búzájuk és valami kevés boruk. A búzának legnagyobb részét eladják, a pénzből adósságot törlesztettek és bevásároltak. Jelenleg van egy

hízójuk és li csirkéjük, két-három naponként egy-egy tojáshoz is jutnak.”)

— Mindennap főz?

— Vagy én, vagy a sógornőm. Négy gyerekre muszáj. Itthon reggeliznek ebédelnek, vacsoráznak, ezenkívül napi hat forint kell nekik, mert fagylalt is van a világon. Ma például reggelire kávét kaptak, ebédre lecsót. Vacsorát különbet főzünk, mert a két ember akkor jön haza: krumplileves volt füstölt hússal (azért füstölttel, mert ma nincs nyitva a hentes) és végül zsíros tészta. De nagyon szeretik a tejet, a tejes ételeket is vacsorára.

— A traktor mellett szárazát ebédel?

— Szalonna a fő eledel. Persze kenyér, paprika, paradicsom mellé. A tej, az nem maradhat el. A szalonnát esetleg nyáron megsütjük, de sokszor csak hidegen szeljük. De ez hagyján. A munka nehéz. Ezek az erőgépek rettenetesen ráznak, zúgnak. Este nem tudom, hogy a fejem meg a gyomrom hol tart. A föld is olyan ... Kemény humusz. Porzik, hántol az eke, összereped a föld, ha meg esik, kész sártenger.

— Akkor jólesik itthon este meg hét végén a pihenés.

Rám néz, csodálkozva; a felesége nevet, de kesernyésen.

— Pihenés?! Építkezünk! A családi ház első a világon, hogy készen legyen, öt éve ez a pihenés: az építkezés. De mit tehetünk? A nyersanyagot, mondjuk a követ meg a homokot, úgy szedi össze az ember. És ha annyi összeg összejön, akkor lehet csak szólni a kőművesnek. Akkor az ajtó-ablak... Az horribilis összeg! Régen összeállt hét-nyolc rokon, szomszéd. Ma már nem lehet így építkezni. Ilyen házat már nem lehet így. Mert mit szólnának a faluban, ha én egy zsúptetős épületet csinálnék? Mit szólnának a gyerekek két-három év múlva? Apa, hát ilyen házat csináltál nekünk?! Ma már ezt nem lehet. Lakókonyha, speiz, két szoba, ez a legkevesebb, ami kell. Látja, ha végigmegy, hogyan épül a falu. Ez az utolsó 15 év olyat adott, hogy még egyszer ennyi idő, és tisztára városi jellegűek leszünk. A tévé is minden második házban megvan. Nálunk még nincs, de az anyósoméknál már megvan.

— A gyerekeket emlegette. Mire szánja őket?

Ez már Daragóné reszortja, ő válaszol:

— A nagy fiú szeret olvasni. Az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk a kedves könyvei. Rám üt: én még éjszaka is olvastam, most szintúgy.

— Mit olvas?

— Mikor mit. A gyerek hozza a könyvtárból. Főleg a régieket szeretem.

— A nagy fiú már felsőtagozatos. Jó feje van. De még hosszú idő, amíg odakerülnek, hogy pályát válasszanak — mondja Daragó András. — Mindenesetre szeretnénk, ha komoly emberek lennének. Ha már mi gürcö„Többet is kereshetne, de akkor nem volna itthon!”

lünk, ők tanuljanak. Minden fáradságot rááldozunk, hogy képezzék magukat.

(1935:.......az apa otthon gazdálkodik, a fiú

nyáron elszegődik munkába, néha, ha sikerül, elszegődik egész esztendőre cselédnek jobbmódú gazdához.”)

— De ha nem szeretnek tanulni, akkor mihez kezdesz velük?! — panaszkodik az asszony. — Miki például nem szeret, pedig jó feje van, csak pajkos. A nagyobbik egészen más, amikor pici volt, még a betűt se ismerte, már akkor a Toldit kellett neki fölolvasni. Most meg hozza az ötösöket.

— És minden ösztökélés nélkül! A másik meg csak ösztökéléssel tanul, s így is csak közepes.

Poharat emelünk a gyerekekre. A házigazda mentegetőzik:

— Ne szidjon engem érte, ha nem ízletes. Ez már nem saját termés, az nem tart mostig.

Eszébe jut valami, föláll, bekukkant a szomszéd szobába, ahol a közben ágyba küldött család-okosa alszik. Illetve ...

— Hát nem égette a villanyt, és olvasott még?! — mímeli Daragó András a bosszankodást, miközben édes atyai büszkeség fényesedik az arcán. — A kis csibész!

Garami László

(Folytatjuk)

(Sríeutíflfölíflfi JÍSUÜSÜ

KUTATÓMÉRNÖK

RIPORTER: Egy alkalommal egy helyiségben lehettem egy számítógéppel. Elbűvölt a szoba légkondicionált, tiszta levegője, sok millió városlakó elérhetetlen vágya. Kérem, nyugtasson meg: megszolgálják-e a számítógépek a kivételes bánásmódot?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: Napjainkban még valamiféle misztifikáció veszi körül a számítógépeket, amin a későbbi korok nyilvánvalóan mosolyogni fognak, mert éppen olyan közönséges eszközök lesznek, mint mondjuk, ma egy oszcilloszkóp vagy egy konyhai robotgép. Azonban, ahogy az elmegyógyászl is bizonyos homályos és megkülönböztetett tisztelet övezi, mondjuk, a fogorvossal szemben, úgy korunk átlagembere nagyobb jelentőséget tulajdonít a számítógépnek, mint a már jól ismert gépeknek.

Nehéz arra egyértelmű választ adni, hogy a számítógép vajon „megérdemli-e” a különleges, tiszta levegőt, és a megkülönböztetett bánásmódot. Kétségtelen, hogy az iparilag fejlett országok életében a számítógépek nélkülözhetetlenek. Nemcsak olyan általánosan ismert területekre gondolok, mint az adatfeldolgozás — népszámlálás adatainak feldolgozása, vállalati vezetési döntések elkészítése —, vagy a nagy ipari folyamatok irányítása —, hanem egyre inkább helyet kapnak a mindennapi életben is. A nagyvárosok közlekedési gondjait már alig lehetne számítógépes forgalomirányítás nélkül megoldani. De foglalkoznak — egyelőre még kísérleti szinten — személyautóba építhető, kis méretű számítógépekkel.

Ugyanakkor egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a számítógépek révén felgyülemlett és tárolt adathalmaz, amelyhez rendkívül gyorsan hozzá lehet férni, megszünteti azt, amit ma magánéletnek nevezünk. Az Egyesült Államokban már most komoly fejtörést okoz a jogászoknak és szociológusoknak, hogyan lehet megakadályozni a magánszemélyekről öszszegyűjtött információk titkosságát és manipulálását. A számítógép, mint technikai eszköz, mint a tudományos haladás egyik nagyszerű eredménye, mindenképpen megérdemli a hozzáértő bánásmódot. De társadalmilag éppúgy idejében gondoskodni kell megfékezéséről és megfelelő rendszabályok kidolgozásáról, mint annak idején az autós közlekedés esetében.

RIPORTER: A múlt század tudós- és művészmodellje a magános zseni volt. Azt hiszem azonban, hogy aki a huszadik század második felében képtelen a közös munkára, annak tehetsége csupán elvont lehetőség marad, nem válhat a korszak embe-Szentgyörgyi Zsuzsa

révé. Azt is hiszem, hogy a csoportmunka nem erkölcsi parancs, hanem az előrehaladott munkamegosztás és a dolgok egymásra torlódásának parancsa. Véleménye szerint biztosítja-e, és hogyan a személyiség kibontakozását a csapatmunka az ön területén?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: Teljesen igaz, hogy a XVIII. és XIX. század magános zsenijei ma nehezen boldogulnának a műszaki tudományokban. Bár közülük is ritka volt az olyan tudós, mint Cavendish, aki szinte teljes magányban végzett az egész fizika számára nagy jelentőségű kutatásokat. Az én szakterületemen, az automatizálásban, illetve az úgynevezett s műszaki kibernetika terén ínár csak azért sem lehetne elképzelni univerzális embert, mert ez a tudomány lényegében minden más természettudománnyal, sőt még egy sor humán tudománnyal is — mint például a szociológia és a nyelvészet — határos. A feladatokat általában közösen dolgozza ki a matematikus, híradástechnikus, vegyész. Ebben a közös munkában tulajdonképpen az a szép, hogy egy-egy részterületnek mindig csak egy vagy legfeljebb egy-két ember a szakértője. Az egyéniség így szabadon bontakozhathat ki e szűkebb területen. De kétségtelen, hogy a mai kutatónak nemcsak mint szakembernek, hanem együttműködésre kész embernek is kell lennie.

RIPORTER: Hogyan védekeznek hosszabb időt igénylő kutatások esetében az elavulás ellen?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: Lényegében sehogyan sem. Az elavulás veszélye kissé a természeti csapásokhoz hasonló; tudjuk, hogy lehetséges, bizonyos intézkedéseket tehetünk is ellene, de a veszély mégis fennáll. Az elavulás egyik döntő tényezője a mi tudományterületünkön az, hogy van-e megfelelő ipari hátterünk. A huszadik század technikai forradalmát éppen az időtényező felismerése segítette. Egyébként nem egyértelműen pozitív hatású az, hogy az újabb és újabb eredmények egymás sarkát érik, és szinte alig van idő beérésre. Míg például az elektroncső körülbelül harminc évig „uralkodott", az őt legyőző tranzisztort mintegy tizenöt év múlva követte az integrált áramkör. Ez a rohanás állandó feszítést jelent az emberek tudatában is. Hiszem, hogy lesznek bölesebb korok, amelyek lassítani engedik az ütemet, és ezáltal megengedik az élet nyugodtabb élvezetét.

RIPORTER: Mi a véleménye a munkamegosztás torzító hatásáról? ön hogyan védekezik ellene?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: Bízom abban, hogy a technika felszabadítja az embert a legalacsonyabb szellemi és fizikai munka alól. Nem a munkamegosztás torzítja, véleményem szerint, a személyiséget, hanem a kilátástalan és monoton részmunka. Az én munkám viszonylag átfogóbb jellegű, bár mégis egy szűk szakterülethez kapcsolódik. De hát szeretem a zenét, olvasok, írok, és főleg barátaimat igyekszem más területekről is verbuválni.

RIPORTER: Engedje megjegyeznem, hogy tapasztalatom szerint a munkamegosztás problémája, pontosan, bizonyos embercsoportokra való hatása korántsem ilyen egyszerű. Következő kérdésem: volt-e ön hazai vagy nemzetközi tudományos értekezleten, ha igen, mi a tapasztalata a „tudós nők” befogadásáról?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: Jó néhány hazai és külföldi konferencián vettem részt és tartottam előadásokat. Valóban, egyes embereket meglep, ha az előadó vagy felszólaló történetesen nő. Néha kínos, hogy az embernek kezet csókolnak. De általában megkülönböztetésről nem beszélhetek.

RIPORTER: Tudja-e véletlenül a magyar mérnöki kar nemek szerinti megoszlásának arányát?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: A magyar mérnökök körülbelül hét százaléka nő.

RIPORTER: Mi a tapasztalata a mérnöknők teljesítményéről?

SZENTGYÖRGYI ZSUZSA: A női mérnökök teljesítménye, megítélésem szerint, éppúgy lehet jó vagy rossz, mint a férfiaké. Az értékelésnél azonban, sajnos, még mindig az derül ki, hogy egy nőnek rendszerint kétszer annyit kell bizonyítania, hogy elfogadják, mint egy férfinak.

RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét.

Salamon Pál

6