Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 7. szám
1969—1970 XVII. A lakásviszonyok Tardon három típusú ház és néhány átmeneti változat található. Az első típus voltaképpen az üstökös-kontyos, zsúptetejű házak korszerűsített, bővített, tartós anyagból épített másai. A második típus — a legújabb házak között a leggyakoribb a zártüveges verandájú, nagy ikerablakokkal az utcafront felé. A harmadik fajta nem tardi specialitás, mintáját bizonyára az eljáró munkások hozták magukkal, ez az úgynevezett sátortetős típusház. Nékem leginkább a zórtverandás otthonok tetszenek. Nem jelenlegi állapotukban, hanem úgy, ahogyan majd használják őket: korszerűen berendezve, célszerűen lakva. Ez a háztípus — amellett, hogy egészséges és tág teret ad a lakók téli—nyári foglalatosságára — sajátosan tardi, nem úgy, mint a sátortetős, amilyent épp úgy láthatok Hajdú-Biharban, mint Baranyában vagy Zalában. Orosz Margit háza is ilyen. Berendezése, beosztása, használata is tipikus. A zárt veranda szerény berendezésű: asztal székekkel, mosdó, a falon néhány fénykép, az ablakokban és mindenütt sok-sok virág. Ez a zárt veranda megfelel a városi lakások halijának: innen nyílik az összes többi helyiség, a konyha is. Szinte szabvány berendezése: kredenc, asztal székekkel és ülőládával, asztaltűzhellyel, és itt áll még egy komód-szerű fiókos szekrény is. A kisszoba a nagymama és Orosz Margit hálóhelye. Berendezése: három ágy, asztal lócával, varrógép és kályha. A tiszta szobában teleháló büszkélkedik, magasra vetett ággyal, toalett-tükörrel, amelynek peremébe fotókat dugdostak a háziak. Az ágyon hattyús hímzett díszpárna, tardi viseletbe öltöztetett bábu. Az asztalon keresztszemes terítő, az ablakon függöny és még naptól óvó papír, az éjjeliszekrényen gipszszobrok: Szűz Mária, angyalka. Az új házakban a tardiak alig-alig élnek. A fiatalok eljárnak, csak aludni térnek haza vagy a hét végére. Az öregek, (akik nem is olyan öregek, inkább javakorbeliek) meg az asszonyok viszont takarékoskodnak a házzal. Hogy szűzi új legyen, ha majd a fiú vagy leány párt választ, családot alapít. — Majd a gyerekek — mondják, mintha mindvalahányan összebeszéltek volna —, majd ők használják a nagyházat is. Az ifjúsági klubban, a fiatalok között, erre terelem a szót: — Nem féltik elengedni a fiúkat a faluból? Megtetszik nekik valaki a városban, aztán onnan házasodnak, maguk meg, tardi lányok, hoppon maradnak! Nevetnek a fruskák, az egyik — amint később megtudom, a tanácselnök lánya — visszaszól: — Nem házasodnak azok máshonnan, inkább benősülnek. Mert Tardon szépek ám a lányok! — Látom, elhiszem. De van-e hová benősülni ? — Ojjé! Hiszen ezért építenek a papák! — ezt már egy gyerek mondja, Tóthék legényfia. — Nálunk mindenki építkezésre törekedett. Találomra rámutatok az egyik fiúra, Pelyhe Józsefre. — Maguk is építkeznek? Bólint. — És mi van az új házban? — Két szoba, veranda, konyha, speiz, fürdőszoba. — Fürdőszoba is? — Kötelező. Anélkül nem adják ki az építési engedélyt. — Aha! Kád van a fürdőszobában? — Nincs. De hiába is volna. Még nem vezettük be a vizet. — Miért nem? — Mert ahhoz jó kút meg motor kellene. És minden nem megy egyszerre. A Tóth-gyerek magyarázza: — Ha elkészül a ház, akkor először a kerítés kell. A többi csak azután jöhet. Azám, a kerítés! Az is látszik, szem előtt van, tehát épp úgy „divatcikk” mint maga a ház. A tanácselnök is írja tanulmányában : „A kapuk, ugyanúgy, mint a házak, a módosság, sőt a hivalkodás kifejezői. Itt nincsenek palánkok, mint Mezőkövesden. A drótkerítést sok helyen a kőkerítés (vasráccsal fölszerelve), a deszkakaput a vaskapu váltja fel, ami 15—20 000 forint kiadást jelent... Persze esztétikájában, célszerűségében s a szokás árnyékában még van kifogásolni való a porta elejének szépítésénél. A jó ízlés bizony giccsesnek tartja a vaskapun a páros fehér galambot vagy a három-négy színű rózsákat.” özvegy Novotnyi Lászióné, a téesz-iroda nemrég nyugdíjba vonult Panni nénije mesélte: — Amikor berendeztem kicsiny családi házamat, eljött hozzám egy fiatalasszony látogatóba. Megnézett mindent apróra, láthatóan tetszett is neki, amit látott, aztán megszólalt: „Szép, szép, ez a lakás be van rendezve, de azt is meg lehet nézni, hogy nekem milyen kőkerítésem van!” Nos, ennek a fiatalasszonynak, még ha büszkélkedett is a kerítésével (afféle „ezzel szemben áll Belgrád bevétele” — módjára), azóta már bizonyára benn a bogár a fülében, már töpreng a tanító néni — könyvelő lakásában megszemlélt berendezés lemásolásán. Mert a szép házak is minta szerint épültek. De hol és kinél láttak, láthatnak a tardiak korszerű berendezést, hol tanulhatnák el a lakás használatának mód-Páros fehér galamb a vaskapun Az első típus A második típus: a zárt üveges verandájú ház A harmadik: a sátortetős típusház „Ha elkészül az új ház, akkor először a kerítést kell rendbe rakni. A többi csak azután jöhet" A száz tardi lakosra eső lakások (alsó, folytonos vonal) és szobák (felső, szaggatott vonal) számának növekedése 1945-től (ez megfelel az 1925-ös állapotoknak) napjainkig. A lakások száma egyenletesen emelkedő vonalat mutat az utolsó 25 esztendőben, a száz lakosra eső szobák száma azonban az utolsó tíz esztendőben emelkedik csak meredeken, jelezve a megjelent és kielégülő igényt ját? Vajon hányán bejáratosak az értelmiségiek otthonaiba, s akik megfordulnak, mondjuk, Nagy József iskolaigazgató ízléssel-csínnal berendezett otthonában, tudják-e, hogy az ő bútora miért jobb, előnyösebb, tartósabb, mint a teleháló? Ide nem jár a Lakáskultúra című folyóirat, itt nincs lakberendezési kiállítás, itt nem tartanak előadást a környezet esztétikájáról... Egyelőre nem. Talán korai is volna még — vélhetik a tardi értelmiségiek —, hiszen az emberek még csak a kerítésépítésnél tartanak. Hogyan is magyarázta a Tóthék legenyfia? — Ha elkészül a ház, akkor először a kerítés kell. A többi csak azután jöhet. A víz bevezetése, a fürdőkád, a berendezkedés is. Bár ki tudja... Ha egy kicsit jobban odafigyelnének a helybeli szellemi vezetők, ha türelmesen győzködnék a tardiakat, akkor talán meg lehetne fordítani a sorrendet. (Folytatjuk) Garami Ltoló ARCKÉPEK A MÁBÓL Zsolt István Játékvezető RIPORTER: ön a Nemzeti Színház főügyelője és nemzetiközi futballbíró. Hogyan került a színházba és hogyan a labdarúgópályára? ZSOLT ISTVÁN: A színházba egy kedves női kapcsolat vitt, a bírói sípot az apámtól örököltem. RIPORTER: Mi a színházi ügyelő feladata? ZSOLT ISTVÁN: Más dolog egy színház főügyelőjének lenni, és megint más a Nemzeti Színház tagjának lenni. Hogy mit csinál egy színházi főügyelő, alig tudom, minthogy életemben egyszer sem voltam még, és bizonyára már nem is megyek színházba. A Nemzeti Színház főügyelőjének lenni azo ban — gondolom — valami mást jelent. Maga a színpadi ügyelés munkám kisebbik része, vagyis az előadás levezetése: meghallgatni a rendező elképzelését a darabról, és azt lefordítani színpadi nyelvre. Hogy a laikus olvasó is megértse: színészt, statisztát idejében színpadra hívni, világítást, hanghatásokat az előadás ritmusába beilleszteni. Mindezt ésszerűen kell megszervezni — ez a rutinmunkánk. Ami a plusz, és amitől Nemzeti Színház leszünk, az már nem foglalható ilyen könynyen pontokba. A lényege, hogy minden próbán, minden előadáson nagyon érzékeny, a város és a művészeti üzemek különböző pontjairól összefutó, privát bajokat és szakmai örömöket magukkal hozó művészekkel van dolgunk. Ezekkel a hús-vér emberekkel kell olyan próbahangulatot vagy előadáslégkört varázsolnunk, ami méltó — ahogy mondani szokás, az ország első — ahogy mondani szoktam — számomra az ország egyetlen színházához. Az ügyelő egy kicsit a színház lelkiismerete. Ez csak úgy érhető el, ha valaki gyerekkorától köztük nőtt fel. Megismert minden személyt és minden csavart, minden gondolatot és minden végszót. Tehát megtanulta a színházat és a szakmát, amennyire csak lehet, és megtanulta a legnehezebbel, hogy alkalomadtán egy kicsit mindezeken kívül is felül tudjon maradni. RIPORTER: Ügy tapasztalom, hogy világszerte veszély fenyegeti a sportot, a rekordhajsza és az üzleti vállalkozás veszélye. A pályák és stadionok egyre kevésbé a nemes erőfeszítések és a játék, egyre inkább az üzleti vállalkozások színterei. Mi a véleménye erről önnek nemzetközi sporttapasztalatai alapján? ZSOLT ISTVÁN: A kérdés felvetése, sajnos, jogos. Én azonban ezt mint tényt, mint korunk sportpályákra is vonatkozó jellemzőjét, és nem mint vádat fogom fel. Ha az üzleti vállalkozás a labdarúgás fejlődését és a közönség jó értelemben vett szórakozását szolgálja, nekem nincs kifogásom ellene. Inkább a rekordhajhászás, párosulva jó teljesítményekkel, zsúfolt nézőterekkel, mint „bundák", erkölcsi és sportbeli romlással, aminek egyenes következménye az üresen tátongó stadion. RIPORTER: Mióta iiezet mérkőzéseket? ZSOLT ISTVÁN: 1937 óta. RIPORTER: Mikor és hol vezetett először külföldön? Zsolt István ZSOLT ISTVÁN: 1952-ben, Helsinkiben. RIPORTER: Számon tartja-e, hogy eddig hány mérkőzést vezetett itthon és külföldön? ZSOLT ISTVÁN: Nem. RIPORTER: Hány országban bíráskodott? ZSOLT ISTVÁN: Inkább azt tudom, hogy hol nem vezettem Európában: a Német Demokratikus Köztársaságban, Törökországban és Albániában. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a többi földrészen hol mindenütt fordultam meg, elmondhatom, pályám nagyon szerencsés volt. RIPORTER: Tapasztalata szerint melyik ország labdarúgói és melyik ország közönsége a legsportszerűbb? ZSOLT ISTVÁN: A kérdésre nem lehet egy mondatban válaszolni. Nekem a legjobb tapasztalataim eddig, mint játékvezetőnek és mint nézőnek egyaránt Angliában voltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy éppen a labdarúgás furcsasága miatt ne kelljen akár már holnap megváltoztatnom erről a véleményemet. RIPORTER: Melyik országban játszanak legkeményebben? ZSOLT ISTVÁN: Mennél északabbra megyünk Európában, annál inkább férfiasodik a játék. Hogy ennek mi a magyarázata, ahhoz több szakembert kellene megkérdezni. RIPORTER: Inzultálták-e már önt a pályán játékosok vagy nézők? ZSOLT ISTVÁN: Igen. Kétszer. Egyszer Dunaújvárosban, talán tíz évvel ezelőtt egy úr féltéglával hátulról fejbe vágott. Másnap azért elutaztam Angliába, Másodszor pedig — s ez sokkal szomorúbb — Pozsonyban valaki belém rúgott. Másnap az újságban fényképet is közöltek a jelenetről. Az illető, aki belém rúgott — és ez mai napig életem egyik legszomorúbb eseménye — egy nagyon csinos nő volt. Ezt igazán nem érdemeltem a női nemtől. RIPORTER: Hogyan győzi le a szemben álló csapatok iránti esetleges rokon-, illetve ellenszeni'ét bíráskodás közben? ZSOLT ISTVÁN: Nem igyekszem legyőzni. Rokonszenvet bennem semmi nem vált ki. Ellenszenvet pedig csak a sportszerűtlen viselkedés. Semmi okom, hogy elnyomjam ellenszenvemet a sportszerűtlen játékosokkal szemben. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál
