Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-17 / 21. szám
r A ROJO NDRE I S LAKÓI Volt idő, mikor Szentendrének több szerb temploma volt, mint Belgrádnak. Volt kor, amikor egy szerb cár tetemét — Lázár cárét, akit 1389-ben, a rigómezei ütközet után a szultán lefejeztetett — Szentendrére menekítettek a szerbek. Ez 1690-ben történt, s itt őrizték a maradványokat hét éven át. Magyarországon jelent meg az első szerb nyelvű könyv is, Szentendrén született a szerbek Jókaija, az újkori szerb irodalom atyja, Ignatovity Jakov. Van hova vándorolni. Van, hol tisztelegni. örmény menekültek Erdélyben megalapítják Szamosújvárt, elfelejtik anyanyelvűket, de őrzik vallásukat, s magyarrá válnak. Elhurcolt magyarokat a török, a konstantinápolyi rabszolgapiacon franciáknak ad el, az eladott rabszolgák fölvirágoztatják a franciaországi Regusse-t, s Illyés Gyula a huszadik század második felében barátkozó látogatásra indult a magyar származású, magyar voltukra még emlékező, magyarul már nem beszélő regusse-iekhez. A török elől elmenekül egy kis szerb népcsoport, szétszóródik Szentendrén, Pomázon, Ráckevén, s az emigrációban, a diaszpórában, a szétszórtságában, a hazától távol megteremti, teremteni kezdi szerb irodalmát. A tanácselnök dolgozószobájában — az egyik falon Czóbel-kép — megkérdezem Kirilla Ferenc tanácselnöktől: — És e tizenháromezer lakosú városban hány olyan ember él még, aki szerb nemzetiségű, vagy szerb anyanyelvűnek, magyarul szerbnek nevezi és vallja magát? A menekült örmények Erdélyben magyarok lettek, az elhurcolt magyarok Farnciaországban franciák, mivé lettek vajon Szveti Andreja szerbjei? Sokan tértek haza a második világháború után. Sokan szóródtak szét a nagyvilágban. Sokan költöztek el, Magyarország más tájaira. — Szerb nemzetiségűnek, szerb anyanyelvűnek — közli a tanácselnök — már csak kis töredék vallja magát. Ahogy másoktól hallottam, és tudom, a kisváros lakosságának még egy százaléka sem. Élő szerb múzeum e város — s az elment, elhunyt, kiveszett, eltűnt, hazavándorolt, lehanyatlott szerbek temetője. De irodalmuk Pantheonja is. Ennek a népnek az egyik fia Vujisics Tihamér — pontosabban Vujicic, akinek a keresztneve, Tihij mir, csendes békét jelent. Vujisics Tihamér az egykori görögkeleti püspöki vikárius, Vujisics Dusán fia, egyforma tökéllyel beszél szerbül és magyarul, a legrobbanékonyabb magyar zeneköltők egyike, aki szerb és magyar népzenéből teremt korszerűen, modern muzsikát — nem egyszer, sajátos zeneparódiát. A nyelvek közt páratlan szomjúsággal és tudásvággyal igazodik el — megtanult újgörögül is, könyvből albánul, tud románul is, s a hazában, hol Bartók és Kodály élt, szerb, sokác, magyar népdalokat gyűjtve, s azokat megújítva és azoknak dallamvilágát átnyújtva teremt korszerű, modern zenét. S gyűjt, azért is tanulta meg az említett nyelveket, balkáni és kaukázusi népzenét is, s mikor zenei otthona, pátriája felől érdeklődöm, azt mondja: — Zenei táptalajom Taskenttól Marokkóig terjed, ö mindenesetre művészi fokon, hiteles erővel fejezi ki muzsikájában a népeknek azt a véres, kavargó vándorlását, egymásba dőlését, szétszórattatását és visszavándorlását, vagy egyenesen elmúlását, amely nehéz történelmünk része, és sorsa Szveti Andrejának is. Ruffy Péter A kemping A VAROS FESTŐJE Ha kimondjuk Czóbel Béla nevét, szinte egyidőben csendül meg bennünk egy másik név, Szentendre városának neve. Magyarországi tartózkodása során, hosszú esztendők óta itt élt, itt festett Czóbel, ide tért mindig vissza párizsi útjai után, képein a város, a táj, az itt élő emberek, az itt érlelődő gyümölcsök tűnnek ismét és ismét elő. Festészetét nem lehet elkülöníteni ettől a várostól, s ha távolabbról tekintünk a festő és Szentendre kapcsolatára, azt mondhatjuk, hogy Czóbel Béla egyike azoknak, akik Szentendrét a világgal kapcsolják össze. Tíz esztendővel ezelőtt jártam itt először, csudaszép őszi kertre emlékezem, a gyümölcsök és az elcsigázott levelek tűzszínére, az avar fanyar illatára, akkor éreztem először azt az egyűvétartozást, azt a már-már legendás kapcsolatot, amely Czóbel Bélát Szentendréhez köti. Ez az összetartozás nem véletlen, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a magyar festészetben hosszú idő óta Szentendre külön részként, önmagába zárt egészként létezik, fogalommá vált, bölcsője lett irányzatoknak, sajátos szépségeknek. Azóta több alkalommal találkoztam az idős festővel. Ezek a találkozások számomra emlékezetesek maradtak. Emlékszem, feleségének különös szavaira: — Egyszer — idézett fel egy régi emléket csöndesen — nyári éjszaka Szentendrén vihar vonult át. Reggel rémült emberek jöttek, és arról beszéltek, milyen pusztítást végzett, hajót sodort el, széttépett a Dunán egy pontonhídat. A férjem hallgatta és aztán nagysokára annyit mondott: igen, a kertben mind leverte az almát a fáról. Piros és sárga alma a lombok sátorában, piros és sárga alma felízzó fénnyel a képein. Nem a hajót, nem a hidat gyászolta, a katasztrófa számára a színek elhullása volt. A pusztulás nem más: a színek temetője — mind leverte az almát a fáról. A műterem. A képeken zöld sötét mélységekből, sárga, vörös eleven fények izzanak. A festő kicsit lompos ruhájában, rogygyant nadrágjában az asztalon heverő tárgyak között matat. A város testije Az ablakban a vasrácsok között elszórva sárga, vörös, eleven fények, almahalmok, viaszos, fonnyadt, színes gömböcskék. Odakint őszi szél fúj. Az ablakban színt-borzong a nyár. Tíz esztendővel ezelőtt itt vágtam át, ezen a kerten, hallgattam a víz, a távoli folyó felrémlő csöndes mormolásait. Mintha az idő egy helyben állna, a mostani pillanat ugyanazokat az érzelmeket ébreszti fel, s mintha kívülről férkőzne hozzám, a csönd, a fény lassuló érintésével. Furcsa és elmélázó gond. Ahogy végigmegyek a sárguló lombokkal átívelt úton, arra figyelek, mit is jelent számomra ez az öregember, akit életemben mindössze háromszor láttam, s legfeljebb úgy tartozik hozzám, mint a napsütés, a lassan, kitartóan aláereszkedő, lágyan csillogó sátor, a fény ívelése. Mintha volnának az időnek sátorai, ahol nyugszik az ember, az állandóság burkai, nem az ismétlődés, hanem az állandóság burkai, minden mástól különbözőek, örömmel megyek hozzá, pedig nekem az ehhez hasonló dolgok, az ismétlődés rendszerében valójában nem sokat számítanak. Most már nyolcvanhat éves is elmúlt. Mennyire hajlamos vagyok megfeledkezni erről, hogyan lehet az, hogy ennek az embernek mindig csak az arcát veszem észre, rejtőzködő, nyugodt és ügyelő szemét, miért érzem magam hirtelen otthonosnak, ha leülök vele szemben, miért nem teszek fel a jó modor ismert szabályai szerint figyelmes kérdéseket; bizonyára tudja, hogy örülök a látogatásnak, az állandóság sátrában töltött perceimnek. Beszélgetünk. Először Párizsról. A múlt évi kiállítása kerül szóba. E kiállítás alkalmából Párizs felidézte azt a pillanatot, amikor a magyar festőt szellemi gyermekének fogadta, az 1906-os esztendőt, Czóbel Béla első kiállítását azőszi Szalonban. Ez a távoli visszatekintés valójában annyit jelent; kritikusai a legnagyobbak közül valónak ismerik el. A L’Humanite-ban így írt Juliette Darl: „Az igazi fiatalság 86 éves korban éppúgy létezik, mint 22 esztendős korban, egyet jelent: hinni abban, amit csinálunk. Ez izzik élő erővel mindenütt Czóbel Béla bámulatos kiállításán, ez az áramlás eléri a legbensőnket is, annyira tiszta és bővizű forrásból látjuk eredni. öntudata veszedelmesebb, mint a legaggályosabb lelkiismeret, messzire megy, és mindent kockáztat. A színek magnetikus hatásán keresztül egyéniségét érezzük.” René Barotte a Paris Presse-ben: ......francia festő barátai, Segonzac, Gromaire, Besson, valamennyien bámulják érzékenységét, erejét, belső életét és hihetetlen érzékét a hangulatok iránt. Szublimált realitással van tele festészete ...” Da Galerie des Artes: „Megosztotta életét hazája és Franciaország között, ugyanez vonatkozik művészetére. Tehetsége Matisse-re emlékeztet, de keleties nosztalgia is jellemzi képeit.” Mindazt, amit életéből Párizsnak adott, Szentendrén gyűjtötte össze. Ö így vall erről: — Szentendre az a hely, ahol élni és dolgozni tudok, itt gyűjtöttem és gyűjtöm össze erőmet, hogy aztán kiléphessek a világ elé. A művészet nem ismer elzártságot. Czóbel Béla sajátos módon viszi el, mutatja meg a világnak Szentendre hangulatát, fényét, színeit, ízeit, önmagán átszűrve mindent. Egyféleképpen fia Szentendrének és Párizsnak, de élete során mindig évről évre visszatért ide, hogy újra elinduljon. Kevés beszédű ember. Egyszerű, szinte irtózik a hangzatos szavaktól. Ülünk egymással szemben és beszélgetünk, nem csupán a művészetről, más dolgokról is, a pipákról, az őszről, Szentendréről, s nem akaródzik elmennem innen. Egy kérdés motoszkál folyton a fejemben: mi jellemzi ezt a nagyszerű öregembert, mi az, ami leköti a figyelmemet, és azt a több mint fél évszázadnyi idővonulást, ami közénk valóságnak látszó választóként feszül, lényegtelenné teszi. Arra gondolok: az öntudat és a félelemnélküliség ez az állapot, ami bármilyen idős korban maradandóvá és természetessé formálja az embert, s jellemzi teljesítményeit. Nem hiszem, hogy vonzódásom csupán amiatt van, amit csinál, hiszen én olykor úgy érzem, nem tisztelem túlságosan a művészetet, illetve nem okvetlenül tisztelem a személyt a művészetéért. De most azt gondolom, azért ilyenek a képei, mért ő maga ilyen, és viszonzásképpen művészetével bókíti önmagát. Persze, valójában, és hosszabb távon a festészete őrzi meg mindazt, amit számomra vagy mások számára személyként jelent, a hangulatok és érzelmek egyensúlyát, a belülről feszülő erők nyugalmát, ami nem függ a kortól, hanem az ember örökös tartozéka. Különös módon, ha Szentendrén járok, mindig Czóbel Béla jut az eszembe, ha Czóbel Béla nevét említik, emlékezetemben Szentendre képe jelenik meg. Kristóf Attila A város a Duna felól (Vámos László felvé(clei)
