Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-17 / 21. szám
A VAROS KAPUJA Í945. március ő-án egy falusi rokon egylovas szekérrel értünk jött, hogy a törött gerincű budai Vár alól, a tömegtemetővé változtatott Vérmező mellől a Duna-kanyar egyik falujába menekítse megmaradt életünket és megmaradott csekély anyagi javainkat. Az utazás abban az időben képtelen kalandnak tetszett. A háromhónapos pinceélettől félig megvakulva, szennyesen, kiéhezetten, súlyos szilánksebekkel, s az ostromot átélt emberek mélységes csüggedésével, hitetlenkedve néztem a sovány lovat, a kucsmás öreg parasztot, a rozoga szekeret. Harminchat kilométer út állt előttünk, abban az időben hosszabb és gyötrelmesebb utazás, mint napjainkban egy repülőút Budapesttől New Yorkig. A rozoga szekérke délután indult velünk az Attila utca törmelékein átgázolva, a Margit körúti Reegent-ház romhegye mellett, amely százhuszonnyolc ember tetemét őrizte, s késő éjszaka, a csípős tavaszi éjszaka hideg csillagfényei alatt, dermedten néptelen tájon haladt, komorló hegyvonulatok alig sejthető hullámai mellett. Az út a Duna vonalát követte, érezni lehetett a folyam halk és puha neszezését, ahogyan elosont a partok között, érezni lehetett a szabad víz friss szagát, s mindez merőben új volt, a láthatatlan táj tisztaságával fogadott bennünket, a budai menekülteket, lassan kioldva orrunkból és szájpadlásunkból a zsíros koromszagot, amely az ostrom heteiben megtapadt minden sejtünkben. Éjfél lehetett, amikor keskeny és halovány holdsarló tűnt fel az égen, alig erősebb fénnyel, mint azok a padlóviaszból öntött pincemécsek, melyekkel hónapokig világítottunk, s e zsenge, gyöngéd fényben egy város körvonalai rajzolódtak a sötétkék égre, tornyok és tetők meghitt zűrzavara, amelyről abban a fényben is meg lehetett állapítani, hogy ez a város valamiképpen sértetlen maradt, megőrizte öreges báját és otthonosságát. — Szentendre — mondta halkan a falusi rokon, mintha restellné megtörni a varázslatos csöndet és nyugalmat —, túl vagyunk az út felén. A kucsmás, öreg parasztember, aki az egész úton egykedvű hallgatagsággal ült a bakon, az út szélére kormányozta szekerét, zabos tarisznyát akasztott a ló fejére, a falusi rokon pedig falusi kenyeret, üveg tejet, darab szalonnát vett elő, s ott a szekéren, jószagú szénába és maradék motyónk alaktalan bugyrai közé süppedve ettünk, egészen közel a folyóhoz és a hegyekhez, mint valami kései ünnepi vacsorán, amelyet megmaradásunk örömére fogyasztottunk el... 1970. szeptember 29-én délelőtt, huszonöt és fél évvel később, ugyanott állok kis fehér kocsimmal, ahol azon az éjszakán, most az őszi napsütés forró aranyzuhatagában, amely elönti az egész tájat. A Duna már hozzákezdett törvényszerű őszi apadásához, nyugodalmas szürkeségéből púpos homokzátonyok merednek föl, a sekély vízben vándorló vadkacsák és fürge szárcsák halásznak, kitágul a ködös fényben a szentendrei „kis” Duna, egy kirándulóhajó tompa kürtje szól, a fedélzetén iskolás gyerekek énekelnek. — A város kapuja — mondom bizonyos meghatottsággal, egy rózsakert fülledt, már-már korhadó őszi illataiban, viszonozva a villák fehér homlokzatának barátságos üdvözlő pillantását, a pirosló kertek kései kacérságát, az elsurranó autók légörvényeiben ácsorogva azon a ponton, ahol a Pap-sziget felé kanyarodik az aszfaltút, s egy öregasszony talicskát tol az út szélén, két kosár hamvaskék, mézédes szilvával megrakva. — Miféle kapu az, amelyik kifelé nyílik? — kérdezi barátom és pályatársam, R. P., akivel már hosszú évek óta járjuk az országot, azzal a közös szomjúsággal, hogy megismerjük e kis or' szág minden szegletét és zúgát. — Ez a város északi kapuja — mondom —, ez a szépséges Duna-kanyarra nyílik, itt kezdődik a magyar Duna legszebb folyamszakasza, itt haladnak át vízi és szárazföldi úton azok a százezrek és milliók, amelyek egy-egy nyári vasárnap elmenekülnek a pesti kőtenger szikrázó unalmából. Mindez úgy hozzátartozik Szentendréhez, mint a Duna és a szerb templomok füstös ikonjai, az ország egyik legszebb barokk terecskéje és az András-keresztnél kezdődő nyaralóvilág. Nem, Szentendre nélkül a Duna-kanyar nem volna az igazi... Állunk tehát és nézelődünk e kései nyár, vagy korai ősz hétköznapi ünnepélyességében, s mindinkább érezzük, hogy a kapuban állunk, egy titokzatos kisváros titokzatos kapujában, amely merőben szokatlan módon, valóban kifelé nyílik, egy kétmilliós világváros és egy milliókat befogadni képes táj határán. A város kapuja két bástyára támaszkodik. Az egyik az úttól balra magasodik fel, s homlokán ez a felirat olvasható: Hotel Danubius. A Duna-kanyar első kényelmes és modern szállója ez, amelynek százharminc férőhelye közül a megnyitás óta egy sem volt gazdátlan, ma is telt ház van a vén Dunáról elnevezett szállóban, bár a vendégek ebben a késő délelőtti órában nem tartózkodnak a falak között. A vendégek a pirosló hegygerincet járják, vagy a szentendrei múzeumokat és tereket, valamint az olasz zsúfoltságú utcácskákat, a szerb katedrális dombját, ahonnan be lehet látni a tenyérnyi udvarokba, a muskotályszőlővel befuttatott, zárkózott lépcsőkre és elfüggönyözött ablakokra. A vendégkönyvet forgatom, mert az utazók — őszi szokás szerint — szívesen Tiagynak hátra bizalmas vallomásokat azokon a helyeken, ahol egyszer megfordultak, s ahová talán sohasem térnek vissza. Egy francia vendég lágy gall lírával gyönyörű napokról tesz vallomást, egy szálkás betűkkel rótt német szöveg a kényelmet és a magyar vendégszeretetet dicséri, amelyben része volt, de akad itt fekete tusirónnal írt arab szöveg is, talán egy Korán-idézet, amelyben Allah áldását kéri az utazó a fogadóra, de akad szikáran szófukar angol bejegyzés, s magyaros tűzzel fogant szemrehányás arról, hogy elromlott a lift... Később átmegyünk az úton, az aszfaltos kanyarulaton át a Pap-szigetre, egy kis óvatos tartózkodással, mert mit lehet tudni, mit rejt a sziget — minden szigetnek megvan a maga titka és varázsa —, mire nyílik a tekintet egy másik bástyán, amelyre a város kifelé nyíló kapuja támaszkodik? Sárga fenyőrönkökből öszszerótt bungalók a fűzfák és mocsári tölgyek vastag törzsei között, szélesen nyilaló tavaszi zöld pázsit, egyetlen zöld katlan, amelybe ömlik a napfény, ez a pap-szigeti kemping, a vándorló nomádok tanyája. Egy karavánszerály a XX. század igényei szerint. Mostanában már csípős éjszakák járnak, de még sátrak vászna lebben az enyhe dunai szélben, a kőlábakon álló házból kilép egy nyurga lány, fürdőruhában, s ringó járással megmártózik a fényben és a fuvallatban. A sziget túlsó szélét tömör galéria-erdő védi, azon túl a Duna halad Budapest és a tenger felé őszi lustasággal. A sziget csúcsáról messzire látni, a folyó medre itt oly ravasz hajlattal ível, hogy megmutatja a távolban a Börzsöny őszi üstökét... Az ember itt érzi az utazók elbűvöltségét, azután reggel felfedezik a látképet, megpillantják a városkát, s itt maradnak egy időre, mert aki egyszer ezt a kaput átlépte, azt megérinti a táj és a város gyöngéd összecsendülése, mint minket is, a magyar táj szorgalmas vándorait, akik visszafordultunk a város felé, hogy mesterségünk parancsa szerint „megírjuk” Szentendrét. Baróti Géza ÉJ1U-1 B áfety A Hotel Danubius. Lent: Fűzek között surran a Duna A VÁRÓ Szerb város? Sok ortodox templom már régen gazdát cserélt. A szerb temető sírjai régen besüppedtek. Vannak Szvetkók, Milicák, akik csak magyarul beszélnek. Szerb Szentendre — Szveti Andreja? A szerb katedrális Még áll a püspöki székesegyház, s valamely mély, órarany, tompa fénnyel ragyog sejtelmes ikonfala. A padsorok közt föltűnik Schultz Csedomir püspöki titkár, a szentendrei szerb püspökség megbízott vezetője. Még készül a dús és ízes szerb karácsonyi kalács. Még járja a kóló, a kuknyestye az augusztus 19-iki búcsún. Szerb volna Szentendre? Mindenesetre a görögkeleti vallásra, egy menekült népcsoport fészekrakására, a régvoltra emlékeztet a páratlan Szerb Egyháztörténeti Gyűjtemény, vagy a székesegyház ikonfala. a hársfára festett képsor, Osztoics Vazul szerémségi festőművész remeklése. De vannak még Vazulok, Dobromirok, Jelenük? A szerb temető piszkei vörösmárványból faragott sírkövei közt kutatva, az ükapák, dédükapák, nagyapák nevének cirill betűi fonnak körül — az ötödik név után a hatodik már magyarul: Dorits István miniszteri osztálytanácsos, 1883—1932. Félelmetes diaszporájú nép — a magyar — fia vagyok. Számomra megrendítő minden szétszórtság, bármely népé legyen az. Minden elmúlás,_ bárkit érintsen is. Valamely közös sors, rokonság szellemszálai fűznek e lehanyatlott szerb családokhoz, eladott ősi görögkeleti templomokhoz, kihalt Jelenükhöz és Dobromirokhoz, akiknek szavát, ha élnének és beszélgetni szeretnénk, nem is érteném meg. Elmúlásukat mindenesetre értem. Sorsuk, bármely vetületét nézzem is, megrendít: őseik a török elől menekülve magyar földön kerestek otthont, e nagy menekülő emigráció fészekmeleget — csodálatos, gazdag, virágzó kisvárost — teremtett Szveti Andreján, azután a vándor sors, a történelmi vihar eltemette őket, vagy kivetette a közösség, tagjait a nagyvilágba, vagy visszahúzta őket — maradványaikat — a régi anyaföldhöz, különösen a húszas évek idején, amikor a szentendrei szerbek, bárha már nagyrészt magyarul beszéltek is, tömegesen vándoroltak Jugoszláviába vissza. Vissza? Több mint kétszáz évvel Csernojevics Arzén pátriárka menekítése után. Ha Szentendrénk nem lenne — ki kellene találni ezt a kisvárost. Ha pusztaság volna a mai teraszos házak helyén — egyenesen föl kellene építeni. Szentendre eredeti, bátor szépsége, vakmerő történelme, a hely — a genius loci — által árasztott szellemi levegő nékülözhetetlen életünkben. Nincs még egy kisvárosunk, amely a forma, a szín, a mondanivaló ennyi sajátos árnyalatával fordulna felénk. Szentendre színei mások, a nap ragyogása áttűnőbb itt, az alkonyati kék óra derengőbb, a harsány színeket a Duna vize oldja, szelídíti meg, puhítja pasztellfényűvé. Szentendre házai mások, mint a többi magyar kisvárosé: a teraszos építkezés dalmát városok lépcsőzetes építkezésére emlékeztet. Ez a tizenháromezer lakosú városka egyszerre szól a táji szépség, az urbánus meghittség, a nyugati kis polgárvárosok anyanyelvén — s mondanivalója olyannyira dús és elgondolkoztató, hogy az egyértelmű megfogalmazás nehéz és akadozik. Szentendre a képzőművészet formanyelvén át bevonult a magyar művelődéstörténetbe, Szentendre városa egyetlen szabadtéri múzeum, amely azt mutatja be, hogyan alakultak, formálódtak volna városaink, ha ezen a földön kialakul, kialakulhatott volna az erős polgárosztály. Szentendre szinte odasimul, odakínálkozik festőink vásznai elé s kövekbe, gyűjteményekbe, házfalakba, templomokba, emléktáblákba dermedt történelmével odatelepszik, odalép minden jugoszláv vendégünk elé, akik itt tanulmányozzák az újkori szerb irodalmiság kezdeteit, s itt találják magukat szembe saját népük, a kegyetlen sorsú szerbség történelmi diaszpórájával.
