Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-13 / 19. szám
Számítógépgyártásunk jövője A számítástechnika gyorsan kibontakozó, széles körű alkalmazása a fejlett ipari országok gazdasági növekedésének és hatékonyságának egyik legfontosabb tényezője. Hazánkban a számítástechnika gyorsabb ütemű fejlődése 1968-ban indult, amikor létrehozták a Számítástechnikai Tárcaközi Bizottságot, és megbízták a központi fejlesztési program kidolgozásával. A bizottság megállapította, hogy a fejlesztést két szakaszban célszerű végrehajtani. Az elkövetkező öt évben (1975-ig) az alapok lerakása, a tömeges alkalmazáshoz szükséges műszaki-szellemi háttér megteremtése és a számítástechnikái ipar fokozatos fejlesztése a cél. Ezt követően pedig országos számítástechnikai hálózat kifejlesztéséről kell gondoskodni, összekapcsolt számítógépek és távadat-feldolgozás segítségével. Az előzetes számítások szerint 1975-ben a jelenlegi 80 helyett előreláthatólag legalább 400 elektronikus számítógép dolgozik majd hazánkban. Ha a számítógépek kapacitását megfelelő mértékben sikerül kihasználni, úgy ezzel megközelíthetjük egyes közepesen fejlett tőkésországok jelenlegi számítástechnikai ellátottságát. Az időközben bekövetkezett fejlődéssel számolva ez még nem jelenti azt, hogy lemaradásunkat behozzuk. Remélhető azonban, hogy a vezetés kultúrája olyan gyors ütemben emelkedik, hogy ennél több számítógép alkalmazására nyílik lehetőség. Az előzetes becslések szerint a berendezéseknek mintegy felét ipari, építőipari és mezőgazdasági vállalkozások, 20 százalékát kutató- és tervezőintézetek, 10 százalékát felső- és középfokú oktatási intézmények hasznosítják, egyharmada a felsőszintű népgazdasági irányítás, a bel- és külkereskedelem, közlekedés és hírközlés, a pénzintézetek, közigazgatás és regionális számítógéphálózat céljait szolgálja majd. A számítóközpontoknak nagy szerepe lehet az alkalmazáshoz szükséges szellemi háttér biztosításában is. A számítógépek eredményes működtetésének ugyanis döntő tényezője a különféle programok, programozási módszerek, programnyelvek, alkalmazási rendszertervek — összefoglaló néven „software” kifejlesztése. Világszerte leszűrt tapasztalat, hogy a jó „software”-ellátottságú berendezések hatékonysága többszöröse a hiányosan felszereltekének. A számítástechnikai program végrehajtásához új szakemberek tömegére van szükség. Ezek a gyártó vállalatoknál, tervezőintézeteknél, számítóközpontokban és számítógépeket alkalmazó vállalatoknál, intézményeknél dolgoznak majd. Előzetes, igen óvatos becslések szerint 1975-ben 10—12 000, 1985-ben pedig már mintegy 40 000 különböző képzettségű (matematikus, programozó, gyártásvezető, technológus, rendszervezelő, karbantartó) szakember dolgozik majd a számítástechnika területén. A számítástechnikai oktatás egyetemi, főiskolai és felsőfokú technikumi szinten már évekkel ezelőtt megindult. A Budapesti Műszaki Egyetemen, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, a József Attila és a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, valamint a műszaki egyetemeken és főiskolákon, megindult képzést azonban erőteljesen fejleszteni kell. Becslések szerint évente több száz programvezető matematikus, számítógépes mérnök, rendszertervező szakember kiképzése szükséges.- A következő öt évben beszerzendő számítógépek jelentős részét, mintegy 200—250-et a hazai ipar szállít majd. A hazai gyártási program középpontjában egy kisebb teljesítményű, de igen modern felépítésű harmadik generációs számítógép (EMG 810), valamint számos hozzátartozó periferikus berendezés áll. A gép francia licenc alapján készül, s a nullszéria még ebben az évben piacra kerül. Ez a berendezés nem túlságosan drága, s így igen alkalmas a számítástechnikai kultúra széles körű elterjesztésére, automatizált rendszerek vezérlésére, s más, nagy kapacitású számítógépekkel is összekapcsolható. Ennek a számítógépnek a gyártása már a hazai igényeket figyelembe véve is gazdaságos, de az előjelek szerint a baráti országokban ugyancsak nagyobb mennyiséget értékesíthetünk. Számítástechnikai eszközök hazai gyártási programjában szerepelnek olyan periferikus berendezések is, amelyek az általunk gyártandó számítógéphez szükségesek, de közepes és nagy berendezéseknél is alkalmazhatók. Kétségtelen, hogy az iparág gyors ütemű fejlesztéséhez jelentős erőfeszítésre (több milliárd forintra) van szükség az előrelépést azonban nemcsak a hazai igények, a nemzetközi együttműködésből reánk háruló feladatok, s a közvetlen gazdaságossági szempontok indokolják, de a számítástechnikai eszközök gyártási kultúrája kihat az egész elektronikai iparra, alkatrészgyártásra, nagy hagyományokkal rendelkező híradástechnikai, finommechanikai iparunkra. , P. T. Losonczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, aki a Szudáni Demokratikus Köztársaságban, a Tanzániai Egyesült Köztársaságban és az Egyesült Arab Köztársaságban tett hivatalos baráti látogatást, hazatértekor a Ferihegyi repülőtéren nyilatkozik a Televízió, a Rádió és a sajtó képviselőinek MT1 felv-ÁTADTÁK A GOETHE-DÍJAT LUKÁCS GYÖRGYNEK Mint ismeretes, Frankfurt am Main városi tanácsa ez évben a neves magyar marxista filozófusnak és esztétának, Lukács Györgynek adományozta a Goethe-díjat. A hagyományoknak megfelelően augusztus 28-án 12 órakor, Goethe születésének napján és órájában tartották meg a frankfurti Pauls-Kirchében az oklevélátadás ünnepségét. Minthogy az idős tudós orvosai tanácsára nem utazhatott, személyes képviseletében Tőkel Ferencet, a Magyar Tudományos Akadémia filozófiai intézetének igazgatóját bízta meg. A budapesti ünnepségre augusztus 31-én, a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának üléstermében került sor. Az eseményre Sarlós Istvánnak, a fővárosi tanács vb-elnökének meghívására küldöttség érkezett Frankfurt am Mainból, Walter Möller főpolgármester vezetésével, aki a Goethe-díjat és oklevelét átnyújtotta Lukács Györgynek. Az ünnepségen részt vett tudományos és kulturális életünk számos képviselője. Lukács György a díjjal járó 50 000 márka egyharmadát a magyar árvízkárosultaknak, egy másik harmadát pedig a vietnami harcosok támogatására ajánlotta fel. Lukács György átveszi Walter Möllertől, Frankfurt am Main főpolgármesterétől a Goethe-díjat AUSZTRÁLIAI MAGYAROK II. ADELAIDE télt. A lábam megrándult, abba kellett hagynom a versenyzést. Hódi László veszi át a stafétabotot. — A gazdag Ausztráliában a sport amatőr szórakozás, a versenyzőktől komoly áldozatokat követel. Magyarországon az élsportolók számára a sportolás munka volt, különösebb öröm nélkül. Egyébként véleményem szerint a magyar sportélet jelenlegi bajainak fő oka ennek a helyzetnek a tisztázatlansága. Én élsportoló voltam otthon, megvolt mindenem. 1956-ban minden megzavarodott. A sport volt a foglalkozásom, és foglalkozásnélkülinek éreztem magam. Ausztráliában más alapokon akartam újrakezdeni az életet. De az ember nem bújhat ki a bőréből. A magyarságom otthon természetes dolog volt, amelyet külön észre sem vett az ember. Mint ahogy a szívverésére sem figyel. Magától értetődő volt a versenyeken is a dresszünk a magyar címerrel. Ausztráliában kellett megtanulnom, mit jelent magyarnak lenni, és talán furcsán hangzik, de úgy érzem, jobb magyar vagyok most, mint régen. A beszélgetés észrevétlenül vált át és a téma már a Magyar Ház. Újra Vera következik: — A teljes beolvadás reménytelen és mint cél: értelmetlen. Választhatunk. Vagy belenyugszunk abba, hogy dolgozunk látástól vakulásig, kiüresedünk és elfelejtünk élni — legfeljebb a tv képernyőjére meredve üldögélni esténként, arra is fáradtan, hogy lefeküdjünk —, vagy a viszonylagos anyagi függetlenség elért bázisán megpróbálunk szervezeti keretet építeni. magyarságunknak. Es ismét Hódi László: — A társaságunk magyar. Eleinte a meglevő magyar egyesületekben kerestünk otthont, de egy sem felelt meg az igényeinknek. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Ekkor határoztuk él, hogy megalakítjuk a Hungarian Society Club-ot. Nem zárt, kis létszámú társas kört akarunk, hanem olyan kulturális központot, amelynek kapuja nyitva áll minden jószándékú, egészséges gondolkodású magyar számára. Egy ilyen centrum azonban korszerű magyar kultúrát csak akkor képes művelni, ha bekapcsolódik az otthoni szellemi vérkeringésbe. Tudtuk, hogy ez nem fog tetszeni sok maradi koponyának. Higgye el, nem kellem.es, ha támadnak minket, őszintén megmondom, nemegyszer gondoltunk arra, nem is érdemes vállalni. Aztán mindig átverekedtük magunkat a holtpontokon, mint valamikor a vesztésre állt meccseken. Ne engedjék el a kezünket (Nézem a feljegyzéseimet. Egy másik napon voltam Csótán Mózsiék vendégszerető házában, de mintha sem tér, sem idő nem választaná el a két beszélgetést egymástól.) Az ifjú Csótán Mózsi, Ausztrália vízisíválogatottjának tagja nemrég járt Magyarországon. Miskolcon tartott bemutatót és a megyei lap hosszú riportban számolt be a fiatal sportoló különleges mezítlábas vízisíeléséről. Faggatom a fiút, milyen volt számára a kis távoli ország Európa közepén. Ezt mondja: — Világ körüli út során Nyugat-Németországból érkeztem Magyarországra. Budapest Budáról nagyon szép, közelről szegényes. És így voltam egész Magyarországgal. Én nem ismertem semmit az országból, csak amit a szüleim meséltek: fehér lappal indultam. Nem tudom jól a nyelvet, nem akartam, hogy kinevessenek. Az is boszszantott, hogy csodálkoztak : tudok még egy kicsit magyarul. A családból sem ismertem legtöbbjüket, meg kellett őket szokni. Meg aztán Ausztrália gazdagabb, az ipara fejlettebb, mint amit Magyarországon láttam. Mást váriam azok után, amiket itt hallottam mindig. A valóság nem olyan szép. A társaság helyettem vitatkozott. Egy idős tanár magyarázta, mentegette a hallott álláspontot. Szó esett az ausztrál nyersanyagkincsekről, a rendelkezésre álló hatalmas tőkéről, történelem és starthelyzetről. A fiú széttárta karjait: „Mindezt értem ... a főszerkesztő úr kérdezett, feleltem.” A tanár úr hozzám fordult: — Minket, ha évek múltán hazalátogatunk, a családtagok Ölelő karjai átemelnek a zökkenőkön. Nyelvi problémánk nincs, otthon vagyunk. A szívünk tele emékekkel. Ha találkozunk a régi helyekkel, az ismerősökkel, megújulnak az emlékek, a régi regény új fejezete íródik tovább. A gyerekeinkkel más a helyzet. A mi élményeink sokszor nehezítik az ö dolgukat. Mi a megoldás? Menjenek többször, szerezzenek saját élményeket. Szeressék meg a mi szülőföldünket önmagáért. A hangulat oldódik. Előkerülnek a fényképalbumok. Evekre visszamenően őrzik a város magyarságának közéleti szerepléséről készült felvételeket. Évente visszatérő nagy rendezvény például a virágkiállítás és ezen tavalyelőtt a magyar egyesület nyerte az első díjakat: magyar huszár képét állították össze virágból és egy virágkompozíciót magyar motívumokból. Sokat kérdezgettek: a magyar tudományos életről, majd újra és újra a fő téma következett, az ausztráliai magyarság és a szülőföld kapcsolata, a mai magyar vezetés véleménye az emigrációról és az ennek megfelelő gyakorlati politika. Csótán honfitársnő nagyon plasztikusan így fogalmazta meg az adelaide-i magyarság többségének álláspontját: — Eddig senki sem törődött velünk. Ügy éreztük, hogy az emigrációt az otthoniak úgy tekintik, mint a hibás gyümölcsöt. A maguk látogatásának mi azért is örülünk, mert ezen keresztül is tapasztaljuk a komoly érdeklődést a mi sorsunk iránt. A mai Magyarország kinyújtotta felénk a kezét, és mi arra kérjük magukat, ne engedjék el a kezünket többé. Pihenő Adelaide-ben, városnézés közben. A képen Szántó Miklós, a Magyar Hírek főszerkesztője (balról a harmadik) Hódi László, Tóth László és Nagy Ákos, a Hungarian Society Club vezetőségi tagjainak társaságában 3
