Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-13 / 19. szám
Eszmecsere a kiállítás megnyitóján. (Balról jobbra) Beöthy Ottó nyugdíjas, az MVSZ volt főtitkára, Kárpáti József, a jelenlegi főtitkár, Molnár János, a művelődésügyi miniszter helyettese és dr. Bognár József professzor, az MVSZ elnöke ^Qésdetek dr. (Baqjtm Qézmf. pt'ű(ejaztHr mjupujitÁ bcizídibst — A művészek, akik hívásunknak eleget téve elküldték műveiket a kiállításra, a legkülönbözőbb politikai nézetek és művészi felfogások hirdetői és megvalósítói. — Sohasem kértünk mást a külföldön élő magyaroktól, csak a szülőföld iránti lojalitást, csak a politikai nézet és véleménykülönbség kölcsönös tiszteletét. Ez utóbbit mi is megadjuk minden nézetnek, amely a humanizmus, és a népek közötti barátság közötti megértés sávjában helyezkedik el. — A művészi irányzatok között a realizmustól az expresszionizmuson és szürrealizmuson át az op-artig a XX. század minden számottevő irányzata és stílustörekvése képviselve van. A kiállítók a képzőművészetek minden ágát képviselik, a festészettől az építészeten át a grafikáig, a díszlettervezésig és a fotóművészeiig. Felmerül a kérdés: helyes-e ilyen alapon egy kiállításba összehozni közös származás és indulás alapján ennyire eltérő művészeti ágazatok és irányzatok képviselőit? Mi, a szocialista Magyarország polgárai elutasítjuk magunktól nemcsak a faji alapon („vér szava”) nyugvó felfogásokat, hanem a nacionalizmust és provincializmust is. A kiállításon részt vevő művészekben nemcsak az a közös, hogy erről a földről indultak el, hanem az is, hogy műveikkel és szándékaikkal idetartozónak érzik magukat. Ebben a korban, midőn a kommunikáció forradalma révén a világ annyira kicsivé vált, a különböző megtartó A kiállítás Q ON! Mészáros Andor (Ausztrália): Emigráns (Vámos László felv.) Budapesten, a Műcsarnokban megnyílt egy kiállítás, amilyen még nem volt Magyarországon, de nagyon valószínűen, máshol sem még, a világon. Ezen a tárlaton ugyanis olyan, századunkban élő, vagy élt művészek alkotásait állítják ki, akik a világ legkülönbözőbb tájain telepedtek le, és akiket semmi egyéb nem köt össze, mint az, hogy Magyarországon születtek. E kiállítás terve nem új. Különböző változatokban, már régóta fel-felmerül. S a tervvel együtt a kérdés is: van-e értelme, egy ilyen kiállításnak? A kérdésre választ egyedül a megrendezett tárlat adhat, ahol egymás mellett láthatóak idős és fiatal, óceánon innen és túl élő alkotó művészek képei, szobrai. Az első benyomás természetesen fölöttébb vegyes, mint ahogyan nem is lehet más: a korok, irányzatok és invenciók ilyen különbözőségében sem egységes alkotói, sem egységes rendezői elvet nem lehet találni. Pedagógiai célja sem lehet, mint a múzeumok tárlatainak, noha a rendezők bizonyos rendszerre törekedtek, amikor iparkodtak szétválasztani a klasszikusokat, a konstruktivistákat, a realista-figuratív alkotásokat, elsősorban a követhetőség, az áttekinthetőség kedvéért. Bizonyos idő után azonban a látogató kezdi otthonosan érezni magát a Műcsarnok termeiben. A sokrétűség, a változatosság előnyösebb benyomásai kerülnek felül, s úgy járkál a művek között, mintha egy elvarázsolt világban lenne, ahol a játékos manók egyszerre mutatnak meg neki mindent: régmúlt történelmet és jelent, hétköznapit és rendkívülit, egyetlen tekintetre érthetőt, és töprengésre késztetőt. Ezért is érdekes ilyen kiállítást megrenközösségekhez való tartozás is választás kérdésévé vált. Nemcsak a művek beszélnek az alkotók szándékairól, hanem a művészek emberi magatartása és elhatározása is döntő ebben a vonatkozásban. — Nem vitatjuk a befogadó közösségek jelentőségét, hiszen a legtöbb kiállító pályája inkább az európai: a francia, a holland, a német, vagy az amerikai művészettörténetem része, de a befogadó országokban valami megkülönböztette és elválasztotta őket a többiektől és talán ez a több, és más az, amit a magyarság számukra adott. Mert e földön a politikailag és nemzetileg legnehezebb időszakokban, a nemzeti elnyomás idején, vagy azokban az időszakokban, amikor a régi uralkodó osztályok szellemi görbéje oly mélyre süllyedt, akkor is a művészekből, művészeti közösségekből, iskolákból olyan hatások sugározódtak ki, amelyeket — bárhová vezetett az emberek pályája — mindenütt megőriztek. Megőriztük és ma országépítő gyakorlattá tettük mi is,' hiszen e hatások nélkül nem lett volna nemzeti öntudat és éltető, progresszív hagyomány!