Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-27 / 13. szám

A LAKATOS-CSALÁD

Sándor Liszt Ferenc-díjas cigányprímás, A népművészet mestere, ősszel indul zenekarával az Egyesült Államokba, hogy az amerikai magyarok megismerkedjenek azokkal a hallatlanul finom, légies hangokkal, azokkal a futamokkal és dallamokkal, amelyek Lakatos vonójából szöknek elő, szinte a patakok tisztaságával. Lakatos Sándor fia, Déki Lakatos Sándor pedig Münchenbe indul vendégszerepelni zenekarával, de Európán kívül játszott már Tokióban is. A japánok, mondja, nagyon megszerették a mi lágy és melodikus zenénket, a magyar cigánymuzsikát, mert finomságával és dallamosságával hasonlatos a japáni muzsikához.

Ebben a famíliában szinte törvény volt, mindenesetre a törvények erejével érvényesült az a szokás, hogy a fiú már gyermekkarban, általában nyolcesztendősen megtanul hegedülni, tizennégy esztendős korában már a bandában gyakorol, és tizennyolc esztendős korára zenekarvezető. A családban ilyen rend és törvény volt az is, hogy a fiúgyermeknek Flórián vagy Sándor nevet adtak, a család híres prímástagjai Lakatos Flórisokként és Lakatos Sándorokként váltak népszerűvé. A hegedűt és a vonót apáról fiúra örökítették, és átadták a következő nemzedéknek a muzsika iránti hallatlan fogékonyságot, a szinte kotta nélküli zenét, mert ez a muzsika velük született, mintha örökségként kapták volna a sok ezer melódiát. A legifjabb Lakatosnak, Déki Lakatos Sándornak, aki Pesten az Astoriában muzsikál, már a szépapja cigányprímás volt. A fiű édesapjának, az amerikai vendégszereplésre induló Lakatos Sándornak első ismert őse, Lakatos Flóris volt, ez Lakátos Sándornak az ükapja. S a szépapáktól és ükapáktól kezdve minden családfő cigányprímás volt, játszott itthon és a világban.

— Minden ősöm cigányprímás volt — mondja Lakatos Sándor a budai lakásban, egy tizenhárom emeletes öröklakásos palota tizenegyedik emeletén —, s csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az életnek van egy furcsa véletlene. Mi — pedig valamennyien cigányprímások voltunk vagy vagyunk — nem vagyunk cigány származásúak. Apai ágról dunántúliak, anyai ágon, még pontosabban, győriek lévén, a család teli van világos hajú, kék szemű vagy nagyon világos szemű emberekkel. De ez talán nem is fontos. Mi mindig cigányprímísok voltunk.

Lakatos Sándor nagyapja, Lakatos Flóris, Londonban játszott, Lakatos Sándor édesapja, ugyancsak Lakatos Flóris Olaszországot játszotta végig, úgy hirdették a plakátok, hogy „Kubelik dei Tzigani”, a cigányok Eubelikja, mert a híres prímás egyszer végighallgatta a nagy hegedművész műsorát, és utána fejből és emlékezetből megismételte.

Hogy Lakatos Sándor, az amerikai vendégszereplésre induló prímás hol, kik, milyen művészek, nagyságok előtt játszott életében, azt már elsorolni sem tudja, pedig még fiatalnak tűnő ember, mindössze negyvenhat éves. Muzsikált ő már Hruscsovnak Moszkvában, régen a windsori hercegnek Bécsben, Nixonnak, amikor rövid alelnöki magánlátogatása során a budapesti Gellért-szállóban lakott, játszott a svéd király előtt Stockholmban, a belga király fogadóestNem tudok egy hivatáshoz való hűségről megindítóbb példát említeni, mint a Lakatos-családét.

Ennek a nemzetségnek egyik őse valamikor nagyon régen eljegyezte magát a hegedűvel, a vonóval, s ezt a finom és erős köteléket a mai napig őrzik a leszármazottak.

Ez a család végigmuzsikálta, végigmuzsikálja Magyarországot és a nagyvilágot, a nemzetség mai feje, Lakatos

Győri Lakatos Flóris

Idős Lakatos Flóris a feleségével

jén, a világkiállítás idején Brüsszelben, s arra a legbüszkébb talán, hogy muzsikált sokáig, órákon át, Richternek, a világ legnagyobb szovjet zongoraművészének. A muzsika életeleme, annyira belőle vétetett és egy vele, ez a muzsika olyan határtalan Lakatos Sándor vonóján, hogy a prímás a brüsszeli világkiállítás magyar éttermében egy alkalommal déli tizenkettőtől éjfélig, tehát tizenkét órán át játszott, mert á nemzetközi közönség egyszerűen nem engedte a muzsikáját abbahagyni. Még szünetet sem engedélyezve. S mikor megkérdezem tőle, hány dalt játszhatott el, s megismételt-e tizenkét óra alatt valamit, azt válaszolja, hogy az első kérdésre felelni nem tud, de „alig-alig” játszott valamit kétszer.

Az a família, amely annyi dalt, hangulatot lopott mindig az emberek szívébe, minden korban, s minden nemzedékben, küzdelmesen élő család volt. ök csak szórták szét a kedvet, a hangulatot, ők maguk keményen, nehezen éltek. Lakatos Sándor édesapja tizenkét-tizenhárom esztendős korában félárva lett, elvesztette a kenyérkereső apát, és tizenkét-tizenhárom esztendős korában képes volt a hegedűjéből eltartani és fölnevelni négy leánytestvérét. Lakatos Sándor mindig a Zeneakadémiára vágyott. Még a második világháború idején, negyvenegyben vagy negyvenkettőben történt az, hogy a felvételin egyenesen az akadémia negyedik évfolyamára akarták felvenni azzal a kikötéssel, hogy a melléktanszakokat „menet közben” elvégzi. S azzal a második kikötéssel vették volna föl egyenesen és azonnal a negyedik évfolyamra, hogy abbahagyja az éjszakázást, az éjszakai munkát, és csak a tanulásnak él. Kenyér kellett, nem hagyhatta abba az éjszakai munkát, és ezért nem végezhette el a Zeneakadémiát. Pedig valójában a komoly zene a szenvedélye, s eszményképe ma is Heifetz. Mikor meghiúsultak a remények, és az éjszakazás miatt nem tanulhatott a Zeneakadémián, magánórákat vett Zathureczky Ede hegedűművésztől, az akadémia tanárától.

A családban külön történetük van a hegedűknek. Minden hegedűnek regényes a fabulája, kalandos a históriája, szinte nyomon sem lehet követni azt.

— Én például sokáig — meséli Lakatos Sándor — egy ismeretlen hegedűkészítőtől származó olasz mesterhegedűn játszottam, amelyet a háború alatt Pesten vettem. A hegedűt később fiamnak, Déki Lakatos Sándornak ajándékoztam. S megvásároltam azt a magyar mesterhegedűt, amely mindig Zathureczky Edére, mesteremre fog emlékeztetni.

Ezt a hegedűt a híres győri hegedűkészítő művész, Farkas Géza alkotta Zathureczky Ede számára. Amikor Zathureczky meghalt, utolsó akaratával úgy rendelkezett, hogy a hegedűt adják vissza Farkas Gézának. A győri hegedűkészítő sokáig őrizte a hangszert. Egyszer Lakatos Sándor jelentkezett nála, és mesterére, mestere emlékére hivatkozva, megvásárolta Zathureczky Ede hegedűjét.

Azóta ezen játszik a magyar- vagy cigányprímás? Mondjuk inkább így: a cigányzenével összefonódott magyar hangulatmuzsika legjobb megszólaltatója. Régi kifejezéssel élve: a „hangász”, amilyen Bihari volt.

Ruffy Péter

4 FELSI A BAL

HŰSÉG A H

Springer Rezső

Springer Júlia

A SPRINQE

A Springer név a kívülálló számára nem sokat mond, hír, dicsőség nem fűződik hozzá, a „dinasztiákra" olyannyira jellemző tulajdonságokat nem képviseli, a Springer családra csak az állhatatosság vonatkozik, a szakma szeretete, a munka hagyománya, amelynek alapjait a most 87 esztendős Springer András rakta le a századforduló idején, s ezt a hagyományt tovább folytatta három nemzedék.

Csillogó fémtárgyak, égő színek, a tűzzománc felülről fénylő színei villannak fel, ha a régi szakma titkait kutatjuk. E mesterség mibenlétét meghatározni alig lehet: az aranyműves, a vésnök, az ötvös képességeit és hozzáértését egyesíti magában három nemzedék művész-iparos tevékenysége, a múló idő során száz és százféle plakett, érme, jelvény, dísztárgy került ki a Spring er-dinasztia keze alól.

Az alapító, Springer András:

— Szegény családból származtam, most, hogy a távoli múltba kell visszatekintenem, a gyermekkorom sanyarúsága rémlik elém. Tizenkét esztendős voltam, amikor dolgozni küldtek. Talán ügyes kezem miatt egy ötvös-kovácsmesterhez kerültem tanoncnak, ott sajátítottam el a fémmel való bajlódás fogásait, emlékszem, nagyúri hintákra ezüstözött, aranyozott rézvereteket készítettünk, cirádás, különös formákat, címer pajzsokat, s e munka közben valahogy érzés támadt bennem a szépség iránt. Sok, különböző formájú fémdiszgombot, medáliát gyártottunk libériákra, egyenruhákra. Finom, aprólékos munka volt, és végzése közben az ember látása, keze is finomodott. Bronzműves segédlevéllel szabadultam, de hosszú ideig nem jutottam önállósághoz. Műhely kellett volna, szerszám és szakmai hírnév, de én nem rendelkeztem egyikkel sem. Végül jó néhány esztendő elmúltával Rákosszentmihályon egy társammal bérbe vettünk egy öreg istállót. A műhely berendezése kezdetben három faláda volt, kettőn ültünk, a harmadikon dolgoztunk. Csak a legegyszerűbb munkákat vállaltuk el, hiszen szerszámunk nem volt, csupán igyekezetünk. A társam rövid idő múltán kiszállt az üzletből, nem bírta türelemmel kivárni a jobb időket. Hát ez akkoriban nem is volt egyszerű dolog, a mesterség tudása önmagában keveset ért. Később belvárosi nagykereskedőktől kaptam megrendelést, közben, ha vagyonom nem is, de a családom szépen gyarapodott, hét gyermeket neveltem, spóroltunk, kuporgottunk, így tudtam venni időnként egy-egy gépet. Végül, amikor a nagy présgépet is sikerült megvásárolnom, elmondhattam, hogy bármilyen míves munka elvégzésére vállaikozhatom. Még pénzt is tudtam volna verni.

— Es sohasem jutott eszébe?

— Nekem nem, de a rendőröknek gyakorta eszébe jutott. Ha valahol hamis pénz került forgalomba, mindjárt körülnéztek nálunk a műhelyben, hiszen kevés olyan ember élt akkortájt Magyarországon, akinek a szakértelméből futotta volna ilyesmire. Hiába, a szép, pontos munkának hamar híre megy. Gyönyörű bronzplaketteket csináltunk akkortájt, a különböző nemzetközi kongresszusok emlékvereteit nálunk rendelték meg, érméket, sportdíjakat gyártottunk, valamennyi szép, izgalmas munka volt, s akkor már nem egyedül dolgoztam, Rezső fiam is kitanulta a mesterséget Fonyó Mártonnál...

A szakma továbbfolytatója, Springer Rezső:

— Az az igazság, nem Fonyó Mártontól tanultam meg a szakmámat. ö gazdag aranyműves volt, de a mesterséghez nem sokat konyitott. Viszont dolgozott nála egy-két briliáns tudású segéd, tőlük bizony el lehetett lesni néhány fogást. Az alapokat, s ennek a szép munkának a szeretetét nem ott, hanem apám műhelyében sajátítottam el. Emlékszem, nyolcéves lehettem, amikor az első munkát véghezvittem, közreműködtem a cserkészjelvények vágá-