Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-27 / 13. szám
Dugonics András — Budafokot követően, kertes települések mellett — melyek között Budatéténynél feltűnik a Kertészeti Kutatóintézet nagy virágtelepe — még 5 kilométert fut az út Nagytétény központjáig. Az egykori falu, ma a fővároshoz tartozó legdélibb település, a római Campona nevű tábor helyén épült. A főtér közelében, a Duna felé található a Nagytétényi Kastélymúzeum. Római alapokra épült középkori várkastély. Az elpusztult középkori építmény helyén emelték a ma is álló barokk épületet 1743—1751 között. A Corvina kiadó Budapest útikönyvéből idéztünk. Jó dolgok az útikönyvek. Mint a mérnöknek a logarléc, segítenek a tervezésben; precízek, pontosak — ha jók —. tárgyilagosak a tényekben és kilométerekben. Olyanok, mint a szakácskönyv; közük, hogy miből, mennyit, sőt azt is, hogy mennyiért, aztán már tehetség kérdése az ízes étek készítése. Az utazás a lélek éhsége új tájak, ízek, színek, élmények után. Budapest egyik kerületének ékességéről szólván nézzék el, hogy gondolataim elkalandoztak. Ennek okai az előttem fekvő könyvek. Az útikönyvet nemrég adták ki A másikat a szerző végszava szerint: „Erdély-országban végeztem el A° 1766 die 22» 9>>ii midőn hatodik Oskolát tanítanék Megygyesen. Mind oszve 1028 versek vadnak a Munkátskámban.” Érmék a lcletegyüttesből Címe pedig: „Téténynek ékessége melyet uraságnak kedvéért versekbe foglalt Dugonics András kegyes Oskola-béli szerzetes pap. 1766 őszi időknek egynéhány napjain Téténybe, és Tabaidon.” A harmadik vaskos kötet szintén Tétényben íródott. Szerzője Geszti Eszter múzeológus, aki évtizedek óta tudós ismerője a kerületnek. A feltárások tárgyi emlékeit, a levéltárak dokumentumait, az új kutatási eredményeket rendszerezve publikáló összefoglaló monográfia címe: „Budapest XXII. kerület múltja”. Az útikönyv egyetlen sora kötetnyi tényadat a tanulmányban. Igen, ilyenek a szakemberek! És az is igaz, hogyha az utazó tudományos munkát böngészve készül fel az útra, tudás alapozta mélyebb élményekkel gazdagszik. „Az egykori falu a római Campona nevű tábor helyén épült.” Elhiszem, mondja az utazó és máris felejti. A hiszemtől a tudómig néha fárasztó az út, de melyik utazás nem jár fáradalmakkal. „Amikor a római katonai expanzió i. e. 10—9. táján a világbirodalom határává teRészlet a rokokó teremből (Vámos László felvételei) szi a Danubius folyó vidékét — írja Geszti Eszter —, folyamatosan, tervszerűen erődláncolattá építi 400 éven keresztül, a barbár betörések ellen ... A római településmaradványok nem csupán a célszerű helyválasztás leleményéről adnak hírt, hanem építészeti szakértelmük időt állóságáról még a provinciák területén is évezredekre szóló alkotásokkal tanúskodnak. Az, hogy Itáliában ugyanennek a kornak az építészeti remekei közül többé-kevésbé állnak még egyesek, az a helyi szellemi örökösök kezében maradandó ügy: a provinciákon viszont nincsenek szellemi örökösök, csak tovább használók vagy pusztítók, visszaeső, vagy más szellemi alkatú kultúrák képviselői, akik rátélepültek a maradványokra.” „... A kastélyépület alatt és mellett folytatott feltárások török kori házikerámiát, használati eszközöket is tartalmaztak — olvashatjuk a továbbiakban Geszti Eszter könyvében —, ez is utalásul szolgál arra, hogy az épület lakott és nem romos a hódoltság első századának ideje alatt... A tétényi kastélyépület kapuzata mellett huszonegy darabból álló tallérlelet került elő. ... A pénz elrejtésének szokása, az adott idő nyugtalanságaiban nem is meglepő. A török pénz romlik. Amíg 1 oka ezüstből 500 akcset verettek, néhány év múltán már 1000 darab készült ugyanannyiból. Mindenütt dúlnak a vallásháborúk és a török szemet vetett a széthúzásban legyengülő területekre, annál is inkább, mert saját területein erős az infláció.” Mennyi mindenről vall egyetlen lelet! Egy naivul kedves, huszonhat éves fiatalember első irodalmi próbálkozásai pedig az újjáépített kastélyt éneklik meg. D ez már jóval később történt. Tekéntetes és nemzetes Dezeri Rudnyánszky József arany-szőrű vitéz és nagyságos tétényi Száraz Julianna asszony szabados úri nemből származott főszemély vendégeként tartózkodott a kastélyban Dugonics András, a későbbi történetíró, az „Etelka” szerzője, 1766-ban. Ez őszi időkben más dolgom nem lévén, s-egy-szer-is-mind a rút henyélést !kerülvén Tétény ékességét munkámba fel-vévén Időmnek egy részét é dologra tévém. Le írtam Téténynek ki-vált ditsőségét E versekbe szedtem rendelt ékességét Hogy ha föl-nem-érte Pennám ő szépségét Kérem engedgyék-meg nagy erőtlenségét. Elsőben is tehát Kastély a Szememben: Föl házai miatt leg-főbb az ebben, Ennél Midás háza sem épüle szebben A többi hozzája semmise ellenben. A belső berendezésekről aránylag keveset szól, ami érthető is, hiszen a derék piarista legfeljebb csak szívesen látott vendég lehetett a kastély termeiben, s az ott zajló gáláns életet tulajdonképpen akkor is csak „kívülről” nézte, ha történetesen elvegyülhetett az előkelő társaságban — állapította meg a verset közzé tevő Baráti Dezső. — Észreveszi ugyan a ház úrnőjének ruháját is, de erre, mint sok másra, ami a tétényi kastélyhoz tartozott, nem talált szavakat. És talán a kert szobraira sem talált volna, ha Gyöngyösi nem segíti. Az, hogy a szegedi Dugonics András gyönyörködni tudott ezekben az idegen szépségekben, sőt magyar nyelvű leírásukat is szükségesnek tartotta elkészíteni, a kifejezés módjának avult eszközei ellenére is már egy új szándékot, a nemzet csinosodásának szándékát jelenti. A leletek tárgyilagos valósága, drámákat rejtő levéltöredékek, a kezdő költő ifjonti rácsodálkozása, amelyet még a divat diktálta barokk pompa sem tud elnyomni, mind-mind prizmái Tétény ékességének. Ismét' az útikönyvet idézzük: „Földszint. Európai bútorok a XIV—xvm. századig. Az I. teremben gótikus berendezés. A II. teremben olasz reneszánsz bútorok, a m. teremben dél-német és svájci berakásos bútorok, a IV. teremben németalföldi berendezés. Az V. teremben XVII—XVIII. századi magyar bútordarabok. Emelet. Magyar bútorok. Az első teremben rokokó. A n. teremben biedermeier bútorok. A ni. teremben XIX. század elejéről származó bútorokkal berendezett szalon, a IV. teremben Steíndl Ferenc pesti asztalosmester munkái.” A jelenben pedig ott él a múlt. Sobók Ferenc Ausztráliáról, magvar ÉLMÉN VEKRŐL, MŰVÉSZEKRŐL beszél Judy Cassab festőművésznő Budapesten Judy Cassab 1966-ban járt Budapesten 17 esztendei távoliét Után. Akkor szintén írtam róla s művészetéről, természetesért a teljesség igénye nélkül, hiszen műveit csak reprodukciókról és a kinti sajtóvisszhangból ismerjük. A tájékozódáshoz azonban a látogatása óta eltelt négy esztendőben is segítettek olyan világító tornyocskák, mint az 1968-ban másodszor neki ítélt Archibald Price — és itt a hangsúly a másodszoron van (mert az első, s eddig az egyetlen nő, aki ezt a díjat kétszer kapta meg) és a magas kitüntetés, amelyben 1969-ben Erzsébet királynő részesítette, a művészet terén szerzett érdeméiért. Most legutóbb itthonról kapott meghívást: a felszabadulási, jubileumi esztendőben megrendezésre kerülő tárlaton, a külföldi magyar képzőművészek kiállításán, öt festményével szerepel majd. Egyelőre azonban ő maga jött el, s legfőbb vágya, hogy megismerje a hazai művészeket, s alkotásaikat. Pontosabban szólva: az újakat. Mert a nagy öregekhez, Bernáth Aurélhoz, Herman Lipóthoz, Czóbel Bélához személyes barátság fűzi, mesterei voltak annakidején. Ezúttal tehát különösen az újak, a fiatalok izgatják. Ezért látogat el oly szívesen Köves Oszkár ismert műgyűjtő otthonába, aki az ausztráliai vendég tiszteletére meghitt kis művésztársaságot hív össze, így hát nála emberközelben is, és a falakat borító művek révén is találkozhat az újabb festőgenerációval. (Köves Oszkárról most csak annyit, hogy már írtunk róla a Magyar Hírekben. Amidőn 1963-ban Amerikába ment, a harmincas évek óta gyarapodó gyűjteményéből tizenkét remekművet — Hollósy, Torma, Szőnyi, Rippl-Rónai, Bernáth Aurél képeket — a Nemzeti Galériának adományozott. 1968-ban tért haza, s azóta olyan új kollekciót állított össze, amelynek minden darabja a modern magyar festészet reprezentatív alkotása.) A belépőt, a hallban, a főfalon néhány finom, átszellemített-kalligrafikus festmény fogadja. Judy Cassab megáll, s jellegzetes festőhunyorítással méricskéli a képeket. — Gyönyörűek! — mondja mélyről, bensőségesen. , — Országh Lili művei — világosítja fel Köves Oszkár, és a következő pillanatban bemutatja a képek alkotóját, ezt a műveihez hasonlóan kicsit rejtélyes, hallgatag teremtést, akinek az utóbbi években Rómában, Tel Avivban, Párizsban volt kiállítása. Azután bemutatja dr. Solymár Istvánt, a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesét. Judy Cassabot kérdésekkel ostromolják. — Meséljen az ausztráliai festőkről! — Meséljen az ott élő magyar festőkről! — Meséljen a saját munkájáról! Judy Cassab, miközben voltaképpen ő szeretne minél többet megtudni a mai hazai festészetről, sorban eleget tesz a kérdezőknek. Mesél a már szinte legendás alakká vált angol származású Fervederről, aki egy lakatlan szigeten él, s alkot fél százada, mesél az ausztráliai magyar művészekről, az egyvonalas rajzaival valami sajátost, s egyedülállót teremtő Szigetiről, a mind lebegőbb fényű képeket festő Orbán Dezsőről, akivel — mint mondja — „klubot alakítottak”, amelynek tagjai — ők ketten. Minden héten találkoznak, galériákba járnak, s ami a fő, megnézik egymás képeit s könyörtelenül ízekre szedik. Az ausztráliai fiatal művészgenerációról szólva elmondja: tevékenységükre a mindenáron való újat hajhászás jellemző. Van, aki repülőgépről figyeli, hogyan borzolja a szél a sivatag homokját, s ezt művészi revelációnak tekinti, van, aki jégből készít szobrot, s az olvadás okozta formaváltozásokat nyilvánítja művészetnek. Ügy tűnik, nem hisznek az állandóságban, a maradandóságban. S talán ez összefügg azzal a pszichózissal, amélyet röviden úgy lehetne összegezni: szorongás a holnaptól. De persze a világon sok minden létezik egyidejűleg, egymás mellett, s Ausztráliának egy sereg friss szemléletű, érdekes, jelentős festője van. Majd arról beszél, milyen öröm volt számára, hogy újra láthatta a nyolcvanhét esztendős Czóbel Bélát, amint — noha fizikailag kissé roskatagon — szemében a régi izzással dolgozott egy képen szentendrei kertjében. S milyen öröm volt az új felfedezés, Schaár Erzsébet, akinek a zárás előtti percekben sikerült szoborkiállítását elcsípnie. „Izgalmas, átalakuló a mi világunk és ennek a változásnak vannak mindenütt jelenlevő vonásai” — mondja Judy Cassab — „és Schaár Erzsébet művei úgy beleillenek a korszak egészébe, hogy mindenütt élményt jelentenek — internacionális jelentőségűek — élménytadóak, felkavaróak.” S Judy egyszerűen beszél magáról is, annak az embernek a természetességével és öntudatával, aki tisztában van vele, mit ér és mit akar. A magyar kollégák absztrakt műveinek és portréfestészetének párhuzamosságáról faggatják. — Először is nem tartozom az „ortodox absztraktok” közé, engedem, hogy a képen „üljön valami”, ami tulajdonképpen nem az absztrakciók, hanem a valóság világából került a vászonra. Másodszor pedig, úgy érzem, a kettő nem feltétlenül egymásnak ellentmondó, hanem egymást kiegészítő produktum. A Szépművészeti Múzeum kiállítására két portrét és három absztrakt képet küldtem. A társaság sok mindenről szeretne még hallani tőle. Például itthoni tapasztalatairól nemcsak a képzőművészet terén, hanem általában. Nehéz kérdés, éppen mert a festő szeme érzékeny, többet lát, mint mások. Egyenesen megrohanják — s hogy az ő kedves szavával éljek —, bombázzák az élet jelenségei. Az óbudai új lakótelep megtekintése, színházi esték, vázlatfüzetébe fölszippantott színek s formák a Halászbástyán, baráti összejövetelek, látogatás a Magyar Hírek szerkesztőségében — Szántó Miklós főszerkesztővel alig néhány hete még Sydneyben találkozott — s folytonosan új információk csatlakoznak saját élményeihez. Miről beszéljen hirtelen? — Az imént említettem, hogy van nyugaton bizonyos pszichózis, amit úgy nevezhetnénk: insecurity. Itt jólesően tapasztalom, hogy az emberekben nagy a biztonságérzet. De persze néhány nap kevés ennek megítélésére. Bizonyára akadnak gondok és problémák. Én leginkább azt hiányolom Magyarországon — s most mégis visszatérek saját területemre —, hogy az embereket nem szoktatják eléggé a modern képzőművészethez. Modem zenéhez igen, modern irodalomhoz igen, modern festészethez nem. — Egyetlen külföldi múzeum meghívásának sem örültem volna úgy, mint a Szépművészetinek — mondja végül — Különösen érdekesnek találom, hogy képeim nem a megszokott szomszédok, ausztrál kollégák művei mellett lógnak, hanem a világ különböző részein alkotó magyarok képei között. Nagyon fájlalom, hogy addigra nem leszek itt. Soós Magda Judy Cassab Országú Lilivel és Köves Oszkárral. Lent: Judy Cassab és dr. Solymár István, a Nemzeti Galéria főigazgató helyettese (Vámos László felv.)
