Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-13 / 12. szám

Amíg az orvosnál sorra kerülnek, beülnek a presszóba ... ... de a téesz-tagok egynémelyike bosszankodik, hogy a szövetkezeti irodában kávéznak 1969-1970 XXII. A polgárosító erők Az új postahivatal Ipar és mezőgazdaság. Lent: Pillanatkép az iskolából (A szerző felvételei) Hetente teherautónyi gázpalack indul töltésre a városba Szabó Zoltán kötetének harmadik része viseli ezt a címet. Az iskola szerepé­ről, a háborúról, a hadifogságról, az utazások élményeiről, a könyvről, az új­ságról, a vallásról és az értelmiség példájáról szól e terjedelmes rész egy-egy fejezete. „Tardon megvannak a képzelt falu-ldill összes szükséges kellékei: a táj kel­lemes, minden második ház előtt gémeskút áll, a lányok népviseletben járnak, a legények népdalokat énekelnek, a házak régi formáikban, ha úgy akarja látni az ember, inkább romantikusak, mint egészségtelenek — írja a szerző a III. rész bevezetőjében. — Szóval semmi baj nincs és »igazán nincs szebb, mint ilyen helyen élni« — mondhatná a Pestről Kövesdcn ál idevetődő autós... Nyilván csudálkozna a látogató, ha a fakéregarcú parasztoknak dicsérvén a földművelést, erős httmmögést kapna válaszul és azt, hogy »azér a nyugdíj töb­bet ér«.” A falu-idill, a képzelt is, a múlté. És nemcsak azért, mert a hat-nyolc meg­maradt, kontyos-üstökös házat kivéve, villaépületekben laknak a tardiak... Más a táj, más a kép, más a hangulat, más az életmód. A népviselet: munkában a sportolók használta melegítő, munkán kívül városi ruházat. A kapával-kaszával a vállukon a határba széledő emberek hová lettek? A téesz teherautója percek alatt széthordja őket a tanyákra, a majo­rokba, földekre. A falusi csöndet elűzte a traktor. A legények (nem is hallom már ezt a szót!) leszoktak a népdalról, inkább beatzenét hallgatnak magnóról vagy a rádióból. Tévé-antennák a háztetőkön, mosógépek a konyhákban, olaj­kályha és gáztűzhely, mozi és kisáruház. A téesz-tagok egynémelyike bosszankodik, hogy a szövetkezeti irodában kávéz­nak. De Orosz Margit lakásán is fölfedezem a sarokban a négyszemélyes presz­­szógépet, még meleg, nemrég főztek rajta két duplát. Az orvos jogosan elégedetlenkedik: baj van a higiéniával, de az egyik szö­vetkezeti parasztasszony nagy szakértelemmel fejtegeti: — A kislányomnak hormonzavara van, kevés a növekedési hormonja, külön­ben teljesen egészséges. így hát most havonta följárok vele Pestre, egy tanár­hoz, kezelésre meg injekciózásra. Az idézet szó szerinti. Az influenzajárvány idején négy cserépváraljai asszony ácsorgott a rendelő előtt (hiába kesereg Herédi doktor, csak nem kap pénzt a váró megnagyobbi­­tására), majd gondoltak egyet, és elhatározták: — Amíg sorra kerülünk, beülünk a presszóba. Az egyik tardi, akihez bementem valami népi cserépedényt vásárolni, mást is kínál: — Van itt egy kőbalta, a csiszolt kőkorból való ... A nyelv még ízes, szép, tájhangok és tájszavak is vegyülnek bele. De bele­fészkelték magukat az új szavak, új kifejezések, egy nagyra tágult horizont is­meretének tanúbizonyságai. Tranzisztor, hormon, Indonézia, csiszolt kőkorszak, vírus, intelligens, ösztöndíj... Polgárosodás? Az is. És már megkezdődött 1935-ben, sőt még az előtt. Szabó Zoltán így okolja a paraszti hümmögést, hogy „azér a nyugdíj többet ér”: „Az út, amelyen a parasztság eddig a feleletig jutott, hosszú, nagyon hosszú. A kezdőpontja ott van valahol a paraszti világban, ahol még egységes és pa­raszti a szemlélet, a gondolat és a »világnézet« függő a termelés nagy és pa­rancsoló rendjétől, a legnagyobb földesúrtól, az időjárástól és ennek urától, az Istentől... Ebben a világban a parasztság képe még zárt, világszemlélete tel­jes, az élet minden kérdésére tudja a maga illő és különlegesen paraszti fele­letét. Ami azóta történt, hogy ez a világrend pusztulni kezdett: a civilizációs hatások áradása, az alacsony kultúrjavak nyakló nélküli süllyedése... Az is­kola kiépített csatornáját jelenti azoknak a hatásoknak, melyekből például a háború is egész özönt zúdított a falura. A vasút nemcsak a közlekedést gyorsí­totta meg, hanem a település szigetelt is jobban országgá fűzte. A könyv és a politika napról napra alakít a falu szemléletvilágán... A falu vasárnaponként, mikor fölveszi az ünneplőt, már csak visszagondol erre a világra, mint az öreg parasztok, akik szívesen emlékeznek a régi szép időkről, mikor verekedésen hullott az ember, mint ősszel a légy. Azóta megszelídültek egy kicsit a fejlő­désben, az Iskola, a háború, az utazások, a város, a betű, az újság, a civilizáló erők sokféle és szintelenítő hatásai alatt, az úton, melynek kezdőpontja a régi paraszt faluban van, végpontjai nem tudni hol. Az úton, melynek csak irányát tudja a társadalomrajz úgy, ahogy megadni, célját és végpontját alig.” Egyszerű volna mindezek után folytonos vonallal ábrázolni a polgárosodást, lassú emelkedéssel jelezve a grafikon 1945-ig tartó szárát, meredekebb fölfelé íveléssel az utána következő évek fejlődését egészen máig. Alap pedig volna rá, hiszen részben ugyanazok a civilizáló erők működnek ma is, amelyek 35 éve vagy még régebben, az iskola, a vasút, sőt, volt közben még egy háború, és még egy hadifogság; a kontinuitást erőitetők érvkészlete tehát szinte hiányta­lan. És mégis: ez a „polgárosodás” (így, idézőjelben!), amit a tardiak ma élnek, nem a régi gyorsabb, akadálymentesebb folytatása, hanem valami egészen más. Mi a polgárosodás? Akár Tardon, akár másutt a feudális latifundiumok meg­szüntetése, a termelőeszközök korszerűsödése, az iparosítás, a kis- és nagyter­melők közti „szabad” verseny, a demokratikus választójog, a civilizációs esz­köztár elterjedése és általánossá válása, a kötelező alapfokú iskoláztatás stb. Hogyan és hová illik ebben a folyamatban a termelőszövetkezesítés? A föld­osztás még beleillett. Gazdaságilag is, társadalmi, sőt pszichológiai következ­ményeit tekintve is, hiszen 1945 után csakhamar megkezdődött a kisgazdasá­gok versenye és konkurrenciája, a summás- és zsellérösszetartást — ha volt ilyen — a piacra termelők közelharca váltotta. Ki adja el jobb áron? Ki szerez több földet és még több földet? Ki tudja valamelyest csökkenteni a beszolgál­tatást? Ki szerzi meg a másik elől, esetleg a pult alól, némi kis megvesztege­téssel, a hiánycikk kisgépet vagy permetanyagot? A falu polgárosodása — idézőjel nélkül — ez, aminek nem volt valódi előz­ménye 1945 előtt, a summás világban, és nem volt folytatása, legalábbis átfogó méretekben nem, az 1960-as termelőszövetkezeti átszervezés és számos követ­kezménye. Hogy a tardiak elhalmozzák saját gyermekeiket játékkal, ruhával, pénzzel; hogy házat, fényeset, építenek nékik, de az ifjúsági klubnak, más gyermekei­nek is, nem adnak egy fillért sem — ez a polgárosodás egyik egoista marad­ványa. A műkőlábazatú kerítések utca hosszanti parádéja szintúgy. A növény­­termesztők irigykedése az állatgondozókra, az állatgondozók féltékenysége a tyúkfarmbeliekre, a tyukászoké az irodistákra és egymásra — megint csak friss polgári hagyomány. De a termelőszövetkezeti brigádok már kezdenek összeszokni... A közös munka és közös érdek egymás mellé állítja az embereket... És ki tudja, igaza van-e annak a tardi vezetőnek, aki a zárszámadó közgyűlés után így dohogott: — Két évvel ezelőtt azt kérték, osszuk szét parcellánként a munkaigényes kultúrák földjeit, akkor aztán ki-ki valóban úgy részel majd a közösből, aho­gyan dolgozott. Most meg azt kérik, ne parcellázzunk, mert így együtt dolgoz­hatnak, és közösen könnyebb a munka. De tudom én, mi van emögött! Az, hogy így mindenki a másikra foghatja: az nem dolgozott; egyszerűen nem lehet megállapítani, ki a szorgalmas, ki a lógós. És ha mégsem ez van mögötte, hanem az, hogy az emberek, megismerve egy­mást és összeszokva már, valóban közösen akarnak munkálkodni? Egymást se­gítve és egyben egymást ellenőrizve? Hátha éppen ebben a kívánságban feje­ződik ki a cél, amelyet a társadalomrajz 1935-ben még megfogalmazni se bírt? Garami László ARCKÉPEK A MÁBÓL Öv un Qakab NÉPMŰVÉSZ RIPORTER: Hány éves? ORSÖS JAKAB: ötven­éves vagyok. RIPORTER: Mióta dolgo­zik a zalai olajmezőn? ORSÖS JAKAB: 1940. jú­lius 8-án kezdtem dolgozni az olajiparban, vagyis ebben az évben töltöm be a harminca­dik évet. Ebből három évet katonáskodtam, négy évig pedig hadifogságban voltam. RIPORTER: Mikor és mi­ért kezdett el faragni? ORSÖS JAKAB: Négy vagy talán öt éve annak, hogy intenzíven faragok. Apám és minden rokonom faragó ember volt, és itt-ott még ma is találni közülük olyanokat, akik faragnak. Apám nyolcvan év körül jár, de most is farag. Cigány családban szület­tem, és ezért az előbb moso­lyogtam magamban, amikor megkérdezte, hogy hány éves vagyok, mert egészen bizto­san nem tudom, hogy hol és mikor születtem. Anyám is csak annyit tud, hogy egy nagy bükkös erdőben jöttem világra, amikor virágzott, de még nem bomlott ki teljesen a vadrózsa. 1945-ben lettünk törvényesen is magyar ál­lampolgárok. Gyerekkoromat egy cigánytörzsben éltem le, a törzs élén a vajda állt, aki­nek semmivel sem volt több­je, mint másoknak — néhány szerszám és kilenc-tíz gyerek —, de feddhetetlen életet élt, és az igazságot nemcsak hir­dette, hanem ő maga is be­tartotta. Ha körülnéz ebben a lakásban, akkor talán nem­csak ön, hanem néha még magam sem hiszem, hogy az előbb leirt nomád környezet­ben nőttem fel. Gyermek- és ifjúkoromat nomád, illetve félnomád környezetben, ter­mészetközeiben töltöttem. Bi­zonyára így ragadt meg ben­nem a természet alkotta for­mák iránti érdeklődés és von­zalom. Apám határozott aka­rata ellenére sem kezdtem el faragni fiatal koromban, el­lenkezésem előbb ösztönös, később pedig tudatos volt. Oka pedig az, hogy a cigá­nyok által folytatott edény­faragás a társadalom részé­ről megaláztatással és meg­vetéssel járt. Apám az általa készített, gyakran művészi értékű munkákért cserébe leggyakrabban azt a jogot kapta, hogy az erdőszélen té­lire kunyhót rakhatott. 1945 a népművészet terüle­tén gyökeres változást hozott, manapság intézményesen tá­mogatják az ilyenfajta tevé­kenységet. Korábban öntu­datlan, most már tudatos tö­rekvésem, hogy a cigányság faragóművészetének elemeit a magyar faragóművészet ha­gyományaival egyesítsem. RIPORTER: Hogyan fo­gadta családja, barátai és a lakótelep az ön új tevékeny­ségét? ORSÖS JAKAB: Az embe­rek szinte minden újtól ide­genkednek. Ám az idő és a változó körülmények sok minden, korábban elfogadha­tatlan dolgot elfogadhatóvá tesznek. Eleinte a családom Orsós Jakab is idegenkedett, annyira, hogy amikor nem voltam otthon, faragásaimat kiszórták a la­kásból. Én természetesen visszahordtam azokat, így az­tán lassan megbékéltek. Vol­tak barátaim, akik, mikor fa­ragni kezdtem, egyenesen bo­londnak tartottak. De én nem hallgattam rájuk, mert tudtam, hogy nem bolondé­­riáról, hanem arról van szó, hogy egy évtizedekig elfoj­tott vágyam és készségem tör utat most magának. RIPORTER: Miket farag? ORSÖS JAKAB: Székeket, asztalokat, lócákat, edénye­ket, tálcákat. RIPORTER: Ha a faragás biztosítaná a megélhetését, abbahagyná-e az olajiparban végzett munkáját? ORSÖS JAKAB: Köztudott dolog, hogy az iparban csak­nem mindenkit, de különö­sen egy olyan alacsony be­osztású embert, mint én va­gyok, könnyen lehet helyet­tesíteni. Az emberek általá­ban, és így én is, szívesebben csinálnak olyasmit, ami job­ban megfelel az egyéniségük­nek. RIPORTER: Budapesten hallottam önről, tudomásom szerint eddig nem szerepelt se a rádióban, se a televízió­ban, hogyan váltak mégis is­mertté a munkái? ORSÓS JAKAB: A telepen működő művelődési klub vendégeiként az évek során sok tudós, író, orvos, színész és filmrendező járt nálunk, Gellénházán. Egyikük meglá­togatott, és úgy látszik, any­­nyira megtetszettek a mun­káim, hogy vásárolt belőlük, és barátai körében hírét vit­te faragásaimnak. Ma már szinte naponta érkeznek lá­togatók az ország minden ré­széből, munkáim elkerültek Párizsba, Ukrajnába és Ber­linbe is. RIPORTER: Min dolgozik most? ORSÖS JAKAB: Az Orszá­gos Népművészeti Tanács ál­tal hirdetett „Faragópályá­zatra” készülök, a rajzon lát­ható asztallal, lócákkal és tál­lal. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál (Folytatjuk) A faragópályázatra készülő munkák tervei

Next

/
Oldalképek
Tartalom