Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-08 / 5. szám

(M

jiáíbexL a ü ám dődi ma^őlikcL

Régen is híres volt a városlödi majolika. Ha nem is annyira hires, mint a szomszédja, a Herendi Porcelángyár, de azért több mint száz évig működött, csak 1948-ban szűnt meg. Most felélesztik'a gyárat, a sorozatgyártás még ebben az évben megindul. Legszebb termékei, a tervek, a készletekben megvalósult tervezői álmok azonban már elindultak körútjukra, hogy meghódítsák a hazai és a külföldi piacot.

Ki ne emlékezne a múzeumokból, öreganyáink konyháiból a nyeles edényekre, a pástétomos sütőkre, a cserépből formált teafőzőre, a Jancsi-korsóra, az írókás, magyaros motívumokkal díszített étkészletekre, boros-, sörös-, pálinkás-poharakra. A hagyományos formákat keltették életre a Herendi Porcelángyár tervezői, akik most bedolgoznak a Városlödi Majolikagyárba.

Különlegesség a bakonyi betyárkészlet. Poharát addig nem lehet asztalra helyezni, amíg tartalmát fenékig nem ürítették.

A városlödi vörös agyagból formált, égetett, olasz mázzal színezett készleteknek csengőbb a hangja, mint az 1839-ben alapított „pipagyár” termékeinek.

A Városlödi Majolikagyár a vendéglátás és az idegenforgalom szolgálatában áll. Nagy éttermek rendezik be termékeiből a különféle termeket, alkalmi szobákat. A budai Fortuna, a Szeged Étterem kopogtatott megrendelésekkel a gyárnál. Dánia, Hollandia is felsorakozott a vevőkhöz. A világ pedig a mostani frankfurti kiállításon ismerkedik meg az újjászülető városlödi gyár legfrissebb termékeivel.

Herendnek nem lesz, nem is lehet konkurrencia a Városlödi Majolikagyár, mert a hazánkba látogató külföldi vendégek más-más igényét elégíti ki egyik is, másik is. A tervezők, a gyár vezetői arra számítanak, hogy honfitársaink körében hamarosan kedveltek lesznek ezek a termékek, és felkészültek az egyedi készletek, darabok olyan mérvű gyártására, hogy elsősorban a Balaton partján jelentkező vásárlókedvet kielégítsék.

A városlödi pipagyárnak ismét híre támad ...

Gáldonyi Béla

A bakonyi ivókészlet, a tréfás poharakkal. Lent: Formás teáskészlet és nyeles főzőedények

(Péterfay Endre felvételei)

öpeczi Bélát, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját az a megtiszteltetés érte, hogy Párizsban az elsők között tekinthette meg Klapka György honvédtábornok hagyatékát, amelyet unokája, Marie- Thérese Masselin de Klapka asszony nyújtott át nagykövetünknek. A Népszabadság február 22-i száma nagy terjedelemben közli Köpeczinek a hagyatékra vonatkozó elemző ismertetését. Mint e közlésből kiderül, Klapka György hagyatékában, amelyet leszármazottai nagy szeretettel teljes épségben őriztek meg, megtalálhatók a tábornok szinte egész életére és tevékenységére vonatkozó dokumentumok s ugyanakkor az 1848—-1849-es szabadságharc, valamint az ezt követő emigráció legfontosabb kútfői.

Eredetiben találhatók meg a hagyatékban Kossuth Lajos, Teleki László, Czetz János, Mednyánszky Sándor, a szabadságharc és az emigráció számtalan más magyar képviselőjének levelei.

A diplomáciai iratok nagy része is eredeti. Az iratok egy része a szabadságharc katonai történetének jobb megismeréséhez és ebben különösen Klapka szerepének árnyaltabb megismeréséhez segít hozzá. A dokumentumok ugyanis nemcsak katonai természetűek, hanem bizonyos

politikai kérdéseket — a Kossuth— Klapka-ellentétet — is megvilágítanak.

Az iratok egyik legérdekesebb része — írja Köpeczi Béla — arra a diplomáciai és katonai működésre vonatkozik, amelyet Klapka Franciaországban, Itáliában és a román fejedelemségekben fejtett ki.

Az 1864-ben Franciaországban házasodott Klapkának, aki a későbbiekben Magyarországon, majd Egyiptomban és Törökországban próbált szerencsét a politikai és az üzleti életben, tervei jórészt kudarcot vallottak s egyre inkább eladósodott és csüggedt. „Mint 70 éves agg, kinek ereje fogyni kezd, nyugalom után vágyom. Utolsó éveimet családom körében óhajtanám eltölteni, ami reám nézve csak úgy lehetséges, ha hazám és barátaim meghoznák nékem azon utolsó kis áldozatot, hogy adósságaimtól megszabadítanának. Talán megérdemeltem ezt!” Budapesten hunyt el 1892. május 17-én.

Bízunk abban — írja Köpeczi Béla —, hogy szellemi hagyatéka hazakerülvén, történetírásunk igaz képet tud majd festeni Klapka György tevékenységéről s közvéleményünk a nemzet e nagy fiát kitűnő cselekedeteivel és tévedéseivel együtt ismerheti meg.

A MAQÄNYOSSÄQ NEM VÉQZETÜNK

Palotai Boris új regényéről

Az ifjúság és a szerelem oly ősi témája az irodalomnak, mint amilyen régi az irodalom maga. Ám az „örök” érzések és problémák egyszersmind időszerűek is mindig: tükrözik a világot, a társadalmat, amelyben a szereplők élnek.

Alighanem ez a magyarázata, hogy mint szerte a világon, a magyarországi prózairodalom lapjain is nagy számban tűnnek fel az utóbbi években a kamasz hősök; ők tartanak tükröt önmaguk és az idősebb generáció elé. Ez a korosztály, amely ügyefogyott csetlésével-botlásával, vagy épp vakmerő és fantasztikus kalandjaival egy jó évszázadon át szinte kizárólag az ifjúsági regények szófogadó serdülő olvasóit szórakoztatta, mára a „felnőtt”-irodalom főhősévé lépett elő, mintegy jelezve, hogy korunkban a társadalmi problémák egyik legérzékenyebb pontja a tizenévesek viszonya a szülőkhöz, és az idősebb generáció kapcsolata a fiatalsággal.

Palotai Boris új regénye, a Zöld dió is ezt a problémakört tárgyalja. A zöld — azaz éretlen — dió Kati, egy roppant eszes, kissé csökönyös, szertelen és könnyen sebezhető tizenhat éves gimnazista. Ez a kislány — társaihoz hasonlóan — érzelmi biztosságra, szülői oltalomra, szerelemre, sikerre és belső nyugalomra vágyik, ám azt kell tapasztalnia, hogy „a mai ember óceánokat szel át, az űrbe repül, de semmi sem olyan elérhetetlen számára, mint megtalálni a kapcsolatot azokhoz, akik a legközelebbi sarkon laknak. Esetleg a lakás túlsó sarkában."

Kati szülei elváltak. Professzor apja energiáját a tudományos kutatás és az új család köti le, anyját pedig a görcsös erőfeszítés, hogy érvényesüljön és elromlott életét valaki — bárki! — oldalán újrakezdje. Nem, szó sincs arról, hogy szülei a kislányt nem szeretik, csak éppen kevés az idejük, az erejük, és azt szeretnék, ha Kati észrevétlenül, őket zavaró problémák nélkül növekedne, s mindig pontosan akkor állna neveltetésre fogékonyan a rendelkezésükre, amikor erre a felnőttek programszerűen alkalmat adnak. De az ember nem akkor „nyílik meg”, amikor — bármilyen őszinte szándékkal akár — erre felszólítják. S nem akkor nevelődik, amikor „nevelik”. Kati és szülei között ezért a kölcsönös közeledés szándéka csak szándék marad, de még inkább: kölcsönös elégedetlenség. A kislány kamaszmódon túlnövekedett kritikai érzékkel figyeli környezetét. Szülei hibáit és a maga sérelmeit egyaránt felnagyítja és ezáltal a felbomlott család tagjai közt tátongó szakadék csak még jobban mélyül.

Ebben a szituációban szinte elkerülhetetlenül jut a kislány végletesen ostoba és megalázó helyzetekbe. Valódi érzelmek nélkül ismerkedik meg a testi szerelemmel és a nem kívánt terhesség következményeivel, majd egy nála negyven évvel idősebb férfi vonzása dúlja fel életét. A kiábrándulás ismét törvényszerű, csak úgy mint az újabb szerelem — ennek sorsát azonban már nem tudjuk meg.

A művészet modernségének Európa-szerte kibontakozott vitájához Palotai Boris könyve a maga eszközeivel, nyomó érvekkel szól hozzá. A Zöld dió a szó legjobb éneimében vett modern regény, noha szerkezete és stílusa hagyományos; nincsenek homályos és kidolgozatlan részletei, melyek az olvasót megerőltető szellemi tornára kényszerítik. Ellenkezőleg, ez a könyv roppant szórakoztató és kellemes olvasmány, olyan mű, amire azt mondják: „nem lehet letenni.” Modern könyv, mondottuk, mert modern az író látásmódja. Palotai Boris nem kerüli meg a mai embert foglalkoztató társadalmi és lélektani problémákat, nem andalítja el az olvasót hazugsággal, vagy szemfényvesztéssel, mégis, könyve egyáltalán nem lehangoló. Nem a kívülálló bíró pózából mond megsemmisítő ítéletet a szülők vagy a fiatalok nemzedéke fölött, de nem is ment fel kritikátlanul senkit. A Zöld dió szereplői nem vádlottak, hanem egymás áldozatai. Nem értik meg egymást, de az író megérti őket. Haragos indulat nélkül, szeretettel és mély bölcsességgel mondja el történetüket, hogy gondolkodjunk, meg talán okuljunk is. Mert igaz ugyan, hogy a kor, amelybe beleszülettünk s amelyet magunk is formálunk, ellentmondásokkal terhes, de a magányosság nem végzete az embernek. A fiataloknak sem. Az útkereséstől, a csalódásoktól nem kímélhetjük meg őket, de segítenünk kell nekik, nem utolsó sorban azzal, hogy jól az eszünkbe véssük: a zöld héj csak burok, alatta nemes gyümölcs érik. Katona Éva

00.0

A

Lipót utca végetájt, ahonnan nem messzi az Országút eléii a Dunát, az emeleti szalonban a penziónál; alezredes és a dohányszín öltözetű író adc mázott, miközben a sudár delnő szép mozdult ttal öntötte, háziasszonyi tisztében, fehér porcelán findzsáikba a feketekávét.

Így ültünk, miitegy Krúdy-beszélyben, együtt, ha a tényállást e fenti, gyarlón alkalmazott Krúdy-stílben megfogalmaznom szabad.

Holott a Lipót utca már Krúdy Gyula idejében is régi Váci utca volt, az Országút e déli szakasza már reg Vámház körút, a szalon egy magyar állami gimnáziumi tanárnő dolgozószobája, a kedves háziasszonyé, az alezredes pedig, akivel ; ó'zűen beszélgettünk, aktív korában nem huszárokat vagy ulánusokat vezényelt, sőt bakákat sem, hanem berregő légisvandronokat.

Hanem azért érvényes volt ez így is, e fenti gyarló stílkópiában s.

A dolog regényességén mit sem csökkent — sőt alighanem inkább emeli —, hogy a feketét magának Krúdy Gyulának leánya öntötte a findzsába, Krúdy Mária, az alezredes pedig az a Krúdy-unokaöccs volt, az a Krúdy Ádám, aki 1941-ben, mikor a kassai repülőtér parancsnoka volt, hiába jelentette a harcias miniszterelnöknek, hogy Kassára nem a szovjetek, hanem — oly céllal, hogy bennünket a szovjetek ellen háborúba rántsanak — azok dobtak bombát, akiknek nem is igen távoli ősei ellen az ő nem is igen távoli őse, a regényhős Krúdy Kálmán harcolt Kossuth keze alatt. (Hogy ezt a megrontó hatalmat hol Bécsből, hol Berlinből cirigálták ellenünk, senkit ne ejtsen tévedésbe a dolog lényege felől.)

Olyan apropóból ültünk együtt, hogy a Krúdy-évfordulón nemrég e hasábokon nemcsak Krúdy Gjuláról, hanem a Krúdynemzetségről is írtam, mely nemzetségből eddig csak két eleven személlyel beszéltem: egyszer, valamikor, magával Krúdy Gyulával, nyolc éven át mindennap pedig gimnáziumi osztálytársammal, Krúdy Ádám öccsével, Krúdy Tomival. A harmadik eleven Krúdyval,

akit látni sűrűn láttam, emlékezetem szerint beszélni nem beszéltem, holott egy fedél alatt működtünk jó huzamos évekig: szép gótikus fedél alatt, ahol ő képviselő volt, majd a Ház alelnöke, magam pedig csak a sajtó i. t. képviselője, azaz mindössze parlamenti hírlapíró.

Mégis belekevertem, éppen csak érintőleg, ama múltkori cikkbe Krúdy Ferencet, a Házalelnököt is, történelmileg pedig — nem csupán érintőleg, hanem a dolog regényes távlata szerint — az egész Krúdy-famíliát. Hát így kerültünk feketekávé mellett a Váci utcában össze — és mintha egy sátorban ülnénk, kurucokéban vagy honvédekében, mindenesetre valahol a magyar történelem szél járta síkságának kellős közepén.

Az első Cruditól, a kitűnő olasztól, aki a magyarok hazájába felkerült, e dallamos beszédű Cruditól Krúdy Kálmán huszárain s betyárjain keresztül a magyar széppróza oly dallamos bércéig, aminő Krúdy Gyula volt, s onnan a repülőtisztig, aki a magyar történelem egy súlyos pillanatában kulcsszerepbe kerül s helytáll benne emberül: Krúdy-regénynek való az egész, kár is, hogy nem írta, aminthogy végig nem is írhatta volna meg.

A szoba sarkában televíziós készülék áll, jobbra-balra körülöttünk űrhajósokat lövöldöznek fel holdvilági tájakig — s mi itt hárman azt vitatjuk, hogy Világos után huszárból lett betyárjaival Krúdy Kálmán vajon a Bakonyban partizánkodott-e vagy egyebütt, meg hogy Krúdy Gyulának Szép Ernő, Bródy Sándornak Molnár Ferenc, Szomory Dezsőnek Krúdy Gyula mit is mondott a lóvasúti sínpár és a Kisszállő között a Margitszigeten.

irtelen azt hallom:

— Torontóból új Krúdy-festmény reprodukciója érkezett.

Már-már azt találtam kérdezni, hogy hát Krúdy Ferencből, a Ház-alelnökből vajon mi lett, hol van, megvan-e. De lám, megelőztek.

Magyar országgyűlési képviselő tudtommal kettő volt csak eddig, aki ecsethez nyúlt, sőt megillette a festőművészi titulus is. Maga Szinyei Merse Pál volt az egyik, a zseni, akit e titulusnál, a puszta festőművészinél magasabb

is illetett — másik pedig, egy nemzedékkel errébb, Andaházi Kasnya Béla volt. Igaz, hogy élni egyik sem a képeiből élt: Szinyeinek megvolt az ő úri, jó birtoka Jernyén, amelynél ma egy képe is többet ér, s Kasnya pláne életében sem kapott, gondolom, a képeiért anynyit, amennyi egy évi képviselői napidíja volt. (Pedig nem is lett volna rossz festő, csak elvitte a politika.)

Most meg, uramfia, azt hallom, hogy Krúdy Ferenc odaát, Kanadában ecsetet forgat, s ha azt, hogy a festőművészi titulus megilleti-e, így fényképekről bajos is eldöntenem, de élni mindenesetre a képeiből él.

S ne is higgye senki, hogy a Krúdy Ferenc kanadai festészetén itt netán most ingerkedni, vagy akár csak évődni is akarok. Mert hisz’ bizony mélységesen megindító dolog ez. Nem is egyszer: kétszer is megindító.

Egyszer azért, mert nem potomság, ha egy ember a nyolcvanadik s kilencvenedik éve közt — s oldalán feleséggel, ki maga is túl a nyolcvanon — szorgalmasan fest, s amit fest, abból meg is él. Pláne hogy idehaza nem ez volt a kenyere (legfeljebb tán passziója, bár tudni arról sem tudtam). Meg valami fátyolos kis szépség is van azon, ahogy így öregen kivirágzik rajta ez a színekké bomló kis költőiség, ez a kései kis ellenállhatatlan krúdyság.

Másodszor meg az indít meg, amit látok a reprodukált képeken. Műbírálattal ezeket most nem is illetem, nem is néztem ezt azzal a szemmel. Hanem: ökrösszekeret, magyar figurákat, magyar tájat látok, magyar országutat és magyar felhőt a kanadai képeken. Véletlenül sem egyebet. Földrajzilag túl a tengeren, lelkében Magyarországon él egy öregúr. Maga körül nem lát semmit, tekintete elsiklik a valóság, megakad az ábránd képein.

Nem is mintha gyenge volna már — inkább mert erős a szeme.

Regényes fajta ezek a Krúdyak. S hát hiszen regényesnél is több ez az élet: osztálytársam, Krúdy Tomi Amerikában, Krúdy Ferenc Ház-alelnök a pemzlijével Kanadában, mi itt hárman a Váci utcában egy Krúdy-beszély közepén.

A nemzetség, mely ama tálján Crudival került Magyarországra s Krúdy Gyulában halhatatlan virágot hajtott, Krúdy Ádám gyermekeiben magyar földön'- virágzik tovább. Ahová visszahajladoznak a világba szakadt ágai.