Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-08 / 5. szám
A haladó szellemű magyar politikus és újságíró, Fényes László halálának 25. évfordulójáról lapunk 1968. december 28-i számában emlékezett meg Beöthy Ottó, a Magyarok Világszövetsége nyugalomba vonult főtitkára Az öreg című cikkében. Az évfordulón az amerikai New Jersey államban lévő Hackensack temetőjében gyászünnepséget rendeztek. Ezen megjelent a Magyar Népköztársaság washingtoni nagykövetségének képviselője, az ENSZ magyar missziójának képviselője s elhelyezték a Magyarok Világszövetsége koszorúját is. Megérkeztek szerkesztőségünkbe az emlékünnepségről készült felvételek, amelyek megörökítik a jelenvoltakat: az ott élő honfitársakat, akik ismerték, közelálltak hozzá, és akik csak hallottak munkásságáról, személyiségéről és most tisztelettel adóztak emlékének. Az emlékbeszédet dr. Terebessy János mondta el. Beszédében utalt rá, hogy a haladó magyar értelmiség soraiból a fasizmus, az elnyomás elől sokan kerestek odakint menedéket. S most ismét egybegyűjtötte e honfitársainkat a haladó szellemű, bátor kiállítás megtestesítőjére, Fényes Lászlóra való emlékezés. Sírja egy másik hírneves magyar, Vámbéry Rusztem sírjanak tőszomszédságában áll. Most ott pihennek egymás mellett, a Hudson völgyében. Dr. Terebessy János emlékbeszédét mondja. A Magyar Népköztársaság koszorúját Kolipka Mihály konzul helyezi el A volt barátok Fényes László és Vámbéry Rusztem sírja körül Kiegészítés - Svájcból Svájcban élő magyar honfitársunk, Harmati Béla egyik írásunkhoz — levelében — érdekes és hasznos kiegészítést írt. A cikk a Magyar Hírek 1968. december 28-i számában jelent meg Ják Sándor tollából „Egyházi zene Magyarországon” címmel. Harmati honfitársunk a magyarországi zenei beszámolónak a Bachkultuszról szóló részéhez a következőket függeszti hozzá: „Ügy gondolom, hogy a magyarországi Bach-kultusz egyházi vonatkozásai megemlítésénél nem szabad elfeledkezni a budapesti Deák téri evangélikus templom énekkarának évtizedes munkájáról. Ez a kórus a legutóbbi időben, például 1967. december 17-én a h-moll misét, 1968. április 7-én a János Passiót és 1968. december 22-én a Karácsonyi Oratóriumot adta elő kisebb hangversenyei mellett. A művek évek óta műsoron szerepelnek nálunk rendszeresen. Az ilyen Magyarországon egyedülálló teljesítmény a Bach-kultusz tekintetében akár külön méltatást is megérdemelne.” Jólesik, hogy levelében nemcsak a lap színes és változatos tartalmát értékelte, hanem egyben azt a kívánságát fejezte ki: szívesen olvasna még több olyan cikket, riportot, amelyek hazánk aktuális kérdéseivel foglalkoznak. Örömmel adunk helyet figyelemre méltó sorainak. ÉS SÁRVÁRRÓL Kabos Lászlótól, a Vidám Színpad népszerű művészétől hallottam az alábbi esetet: — Múltkor, bizonyítványosztás idején odajön hozzám az utcán egy kisfiú: Laci bácsi, nagyon kérem, tessék eljönni a papámhoz. — Miért menjek el? Nem is ismerem. — Tetszik tudni, megbuktam és nem merek hazamenni. Márpedig múltkor azt mondta a papám, ha a kis Kabos csak kinyitja a száját, mondhat akármit, neki mindenen nevetni muszáj. Valóban ez a titka ennek az alacsony, sovány, rőt hajú fiatalembernek. Mókás arcfintorai, szemrebbenései, szájmozgása, hanghordozása, apró — hatásos és hangsúlyos — szünetei beszéd közben, mosolyra, nevetésre ingerelnek. Pedig komoly témával kezdtük a beszélgetést. Arról panaszkodott, hogy a közönség azt hiszi, a színész valamilyen különleges lény, pedig hasonlóképpen másokhoz, neki is megvannak a saját problémái. A különbség legfeljebb annyi, hogy a színésznek módjában áll ezekről — például az agglegénység örömeiről és szomorúságáról — a színpadon elmondani a véleményét a közönségnek. Hogy azután ez a közlés Kabos esetében mennyi derűt, vidámságot vált ki, ez az a bizonyos sajátos titok, amivel ő rendelkezik. Már többször járt Amerikában a kis Kabos, látogatóban a mamánál, és ilyenkor fel is lépett. Ez a túrné azonban merőben más volt, impresszárió kötötte le, Torontóban két estére, New Yorkban és Montrealban egy-egy estére. Húsz év legsikeresebb magánszámaiból összeállított programmal a tarsolyában és elvámolhatatlan kinccsel, a nevettetés tudományával utazott el. Zsúfolt házak előtt játszott. — Az amerikai magyarok igazán nagy szeretettel fogadtak, értik és imádják a pesti humort, akármilyen régen is élnek odakint. Előadás után ismeretlen emberek hívtak fel telefonon, szeretnének velem találkozni, hogy egy kis igazi pesti levegőt szippanthassanak a társaságomban. Nagyon sajnálom, hogy nem fogadhattam el a meghívásukat, talán majd jövőre. Ugyanis az első fellépésem szünetében közölték a közönséggel, hogy a Kabos Laci jövőre újra eljön. Mások meg mint a rokonaim jelentkeztek. Mondták is: igazán nem hittük volna, hogy Kabos úrnak ennyi rokona van Amerikában. Es milyen különös: egyik sem ismeri a mama telefonszámát. Hát igen, a mama. Nem is lenne Kabos interjú teljes egy kedves mama-sztori nélkül. — Hetvenhárom éves az édesanyám, a jó Isten tartsa meg, tessék megengedni, hadd kopogom le, óriásit ugrott a ranglétrán. A dolog úgy történt, hogy miután végigkísért a turnén, büszkén fogadta a konferanszié, Dékány László neki adresszált üdvözlését és a közönség gratulációit. Aztán kijelentette: „A fiam estjein a közönség királynői rangra emelt.” — Mondták is sokan, maradjak kint végleg királyfinak; nem lehet — feleltem —, én ugyanis egy igazi pesti veréb vagyok, öles plakátokon hirdetik ezt a nevem mellett: A veréb is madár. Főszereplő: Kabos László. Ez új filmem címe. Ikertestvérpárt alakítok benne, az egyik itthon él, Hollónak hívják, ez a veréb, a másik madár, aki kirepült, a Mr. Helló. Ez is én vagyok. Mr. Helló hazajön látogatóba és összekeverik a szürke Hollóval, a pesti verébbel. Bonyodalmak, szerelmi konfliktusok, sztriptíz, persze nem én vetkőzöm, aztán minden rendbejön, Mr. Helló visszamegy Amerikába, a Holló marad. A premier Sárváron volt s hogy miért éppen Sárváron? Ott születtem. Emlékszem, valamikor a Horthy-időkben nagyon féltem még a sárvári tanácsháza közelébe is menni. Most meg filmem premierje után ugyanitt rendeztek fogadást a tiszteletemre. Ez aztán „a veréb-ugrás” !... Hernádi Magda Dr. Paolo Santarcangeli Egy régi felvétel az 1967-ben elhunyt Kassák Lajosról. Otthonában az „Izmusok története” című tudományos munkáján dolgozik, mely a modern művészeti irányzatok fejlődését tárgyalja. A háttérben a felesége (MTI fotó) fi mmortam mm Egyre inkább sűrűsödnek a jelek, Kassák irodalmi és képzőművészeti hagyatéka a nemzetközi kultúrfórumok közkincsévé is vált. A firenzei Palazzo Strozzi a múlt hónapban mutatta be szeriográfiáit, linómetszeteit és könyveit, ugyanott, január 16-án az emlékére rendezett irodalmi esten a magyar származású dr. Paolo Santarcangeli tartott olasz nyelvű előadást a magyar művész munkásságáról. Kassák költeményeit az ő átköltésében szavalták olasz művészek. Kassák neve jelentős helyet kap az áprilisban, Nürnbergben megnyíló nemzetközi konstruktivista kiállításon, alkotásainak bemutatására külön termet nyitnak. Prágában októberben lesz kiállítás, 50— 60 művével ismerkedik meg a közönség. Életrajzi poémája A ló meghal, a madarak kirepülnek, Milánóban jelenik meg a Scheiwiller kiadónál, a franciaországi Montpellier-ben a Fata Morgana kiadó jelenteti meg a 83 éves nagy dadaista, Hans Richter előszavával és a magyar származású neves festőművész, Vasarely egyik művének reprodukciójával. Az 1967-ben elhunyt Kassák emlékét megörökítendő, „In memóriám Kassák” jelzéssel a külföldön élő, elsősorban magyar származású festőművészek egy-egy művüket küldték, illetve küldik el Magyarországra. A már beérkezett művek közt szerepel a Franciaországban élő Vasarely, Nicolas Schöffer (a múlt évi velencei biennálé első díjnyertese), Kolos- Vary, Vörös Béla festőművészek és Luden Hervé fotóművész az Ausztráliában élő s az egykori nyolcak csoportjához tartozott Orbán Dezső festőművész, a külföldi művésztársak közül az USA-ban élő Hans Richter egy-egy alkotása. Tudósítás Hackensackböl Fényes Lászlóra emlékeztek
