Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-08 / 5. szám

ítilM W f PEST MEC1 FÉNY Mintha régi burleszkből vágnák ki a képet; mintha azok a nép­színművek elevenednének meg, amelyeket a magyar film első mestere, Janovics Jenő készített Kolozsváron — ez jut az eszembe, amint elhalad az autónk a falusi fényképész portálja mellett. Olyan régi minden, olyan vicces minden, hogy azt várom, csónakcipőjével, keménykalapjával, furcsa botjával Chaplin lép majd elénk e boltból. — Álljunk meg — s elnézem a fényképekkel kidíszített portált, amelynek névtábláján ez áll; Csanády Pál fényképész. öreg mestert várok, aki még gyümölcsfás, pálmafás háttérrel fényképez, nagy fekete kendőt használ a döntő pillanatban, a gye­rekeknek tréfát mesél, hogy mosolyogjanak, a vénnek pajzán dol­gokat, hogy fölkeltse arcukon a derűt — talán még magnézium is villan a „műteremben,” amelyet papírból készült kénsárga rózsák népesítenek be és vendéglői asztalok, vőfénybottal, amelyet a delikvens kézbe vesz, s a kijelölt asztalra borulva iszik. Az iccés üveget keresem, amint belépek. Nincs, sehol. Pálma sem. Sárga rózsa sem. Minden utasok pihenője Szürke csík szeli ketté a hóval borított tájat. Minden, ami mozog, él, lüktet, erre a keskeny sávra összpontosul, a fehér földek nyugalmát szétszakítva. Budapesttől negyven kilo­méternyire vagyunk, annak az útnak egyik szakaszán, amely a Balkánt összeköti Nyugat-Európával. Hatalmas teherautók dü­börögnek el mellettünk, sze­mélykocsik sora gördül Kecskemét felé a téli hajnal gyöngyszürke fényében. Ügy haladunk ebben a nyüzsgő, eleven áradatban, mint hangya a társai közt; álmos és bágyadt még a reg­gel, de a járművek konok, közönyös lendülettel suhan­nak tovább. Dabas község határában megritkul a sor, egy-egy ko­csi kiválik, jobbra tér és le­fékez egy hosszú földszintes épület előtt, mintha valami idegen akaratnak engedel­meskedne. Ezt az épületet is­meri minden utazó, akit dol­gai gyakorta erre szólítanak, a dabasi csárda, amolyan zöld sziget az utazás egyhan­gú tengerében. Megpihen itt a bolgár kamionos, a jugo­szláv hűtőkocsi sofőrje, s be­­csábul ide néhány percre az is, aki csak Budapestről, az Alföld valamelyik helységé­be igyekszik. Más aligha lehet egy ilyen útmenti vendégfogadó ren­deltetése, minthogy egy korty kávéval magához té­rítse a korán kelőket, egy fa­lás meleg étellel megbékítse az üres gyomrokat, egyszóval felkészítsen az utazásra. És hogy a dabasi csárda eleget tesz ilyen irányú rendelteté­sének, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az épület előtt parkírozó kocsik sora. Hat óra múlt néhány perc­cel, most érkeztek meg az el­ső utasok a fővárosból, ki­csit gémberedettek, kicsit morózusak. A lábuk alatt ropog a fa­gyos hó, amikor kilépnek a kocsiból, fehér pára-gomo­­lyagot lehelnek. Odebent meleg van, eny­hén felrémlő illatokkal pár­názott meleg. Ha az ember körülszimatol, alkotóelemei­re bonthatja a nemes illatot, megkülönböztetheti a frissen sült kolbászt és a forró lán­yos szagát. — A kolbászunk — mond­ja a séf — falusi ízlés sze­rint készült, s nem árt előtte felhajtani egy pohárka szil­­vóriumot, hogy valódi zama­­ta tisztán érvényesüljön. Nem sajnáltuk bele a borsot, a paprikát és a fokhagymát, hiszen anélkül a dabasi kol­bász elképzelhetetlen. Két­­háromszáz adag elfogy egy reggelen, mert az ilyesmi ál­dás az üres gyomornak. A lángostésztát hajnali öt óra­kor kezdjük dagasztani nagy fateknőben, aztán olyan tem­póban sütjük, ahogy a for­galom megkívánja, mindig vigyázunk, hogy csak forró lángos kerüljön a vendég elé. A téli hidegben nem árt, ha valami belülről fűti az em­bert. — Milyen ételeket és ita­lokat kedvelnek a pirkadat­kor érkezők? — A gépkocsivezetők álta­lában teát vagy kávét isz­nak, s szinte kivétel nélkül 12 A CSÁRDA Melengető kortyok nik, maguk is elfeledkeztek róla. Babgulyást esznek, az­tán alföldi csikóstokányt, jó borokat isznak rá, s olyan otthonosan érzik magukat, mintha többé el sem akar­nának mozdulni innen. A ra­kodómunkások és a gépko­csivezetők bizonyos értelem­ben elkülönülnek egymástól, a három sofőr előtt nagy po­hár narancslé áll, és mintha — ebből eredöleg — őket jobban sarkallná a köteles­ség. — Fiúk, ne tréfáljatok már — mondja az egyik —, sötétedés előtt vissza kell ér­nünk, baj lesz ebből. — Hát menjetek csak — vigyorog egy szürke inges fiatalember. Mi majd me­gyünk utánatok vonaton. A melóval úgyis végeztünk. Nem igaz? — Honnan, hová? — kér­dezi a riporter nagyon sze­rényen, mert nem illik bele­avatkozni borozgató idege­nek dolgaiba. — Árut vittünk Pestre — feleli a szürke inges. — Haj­nali háromkor indultunk Kecskemétről. Idejében ott is voltunk a Vásárcsarnok­ban. Most aztán visszafelé jövet kipihenjük a fáradal­makat: Holnap reggel úgyis kezdődik elölről az egész. Ha forró tormás kolbásszal ütik el az éhségüket. Az utas az más, annak nem kell vigyáz­nia az alkohollal, így hát rendszerint kisüsti pálinká­val kezdi, attól étvágya tá­mad. Egy ilyen útmenti csár­dánál az a legfontosabb, hogy fűszeres, meleg étel várja a vendéget a nap bár­melyik időszakában. Jót ehessen akkor is, ha nem akar sokáig elidőzni. — Mennyi időt tölt el a csárdában egy-egy vendég? — Általában tíz-tizenöt percet. De megtörtént már olyan is, hogy valaki délelőtt leült egy asztalhoz, és csak késő délután indult tovább. Ugyebár jó boraink vannak, és a jó bor maradásra csábít. Persze ilyesmi ritkán fordul elő, mert az országút vándo­rainak rendszerint sürgős dolga van. Néha a hófúvás is közbeszól, ilyenkor illik itt megvárni az ítéletidő vé­gét. — És a helybeliek? — Helybeli ember csak es­tefelé vetődik el ide, munka végeztével. A vendégeink ki­lencven százaléka autós. Sok külföldi van közöttük. A bolgár és jugoszláv kamiono­­soknak már szinte találkozó­­helye a dabasi csárda. Ha erre járnak, és csak erre jár­hatnak, sohasem kerülik el. — Másutt is állnak az út mentén vendégfogadók. Mi­ért éppen a dabasi csárda örvend ekkora népszerűség­nek? — Elsősorban helyzeti előnyt élvez, itt van a fővá­rosból kifelé jövők és az oda hazatérők orra előtt. Az al­földi csárdák mindig híresek voltak, mert ha valaki egy ilyen helyre betévedt, meg­kaphatott mindent, amit kí­vánt. Mi ezt a hagyományt próbáljuk őrizgetni, nem külsőségekben, hanem-lénye­­ges dolgokban. Tudjifk, mire lehet szüksége az utasnak, és az itt minden időben, hajnal­tzes falatok íó! késő estig a rendelkezésé­re áll. Persze figyelembe vesszük a kor követelmé­nyeit, hiszen a mi vendé­geink nem lóháton, hanem gépkocsival érkeznek ... Déli tizenkét óra. A hajnali utasok már ré­gen az ország túlsó végében járnak, de a betonút szürke futószalagja most is egymás­után szállítja a dabasi csár­da vendégeit. A kisebbik teremben a cserépkályha mellett népes társaság ül. Nyolc fiatalem­ber, minden bizonnyal a kint várakozó teherautók sofőrjei és rakodómunkásai. Utazá­suk célját nehezen lehetne megállapítani, hiszen úgy tű­ez a csárda nem lenne itt az út mentén, talán nem is vál­lalnám ezt a melót... A riporter kitekint az ab­lakon. Figyeli az országúti forgalmat. Végül arra a megállapításra jut, minden ötödik kocsi lefékez a csárda előtt. — Nyáron ez egészen más­képpen van — mondja az üzletvezető —, akkor min­den hármadi autó megáll itt. A forgalmunk körülbelül duplája a mostaninak. Ez tu­lajdonképpen holtszezon. A riporter körülpillant a teremben és arra gondol, bi­zony holtszezonban sem kong az ürességtől a dabasi csárda. Kristóf Attila Két helyiség, amelynek falait minden mennyiségben fényképek borítják; dobogó, amelyen e pillanatban két kislány, s édesanyjuk ül; a falak mentén három kis asztal, amelyeken a tanulók retusál­nak; a huzalokon csipeszek és száradó filmek; az egyik helyiség közepén állványon fényképezőgép, amely valóban fekete kendővel van letakarva, s a gép előtt magas férfi, a mester, Csanády Pál. — Tessék helyet foglalni — közli, míg elkészül a kép a mamáról és két gyermekéről. Azután hozzám lép:-T- Igazolványkép? — mert erre taksál. — Nem. — Művészi portré? — Köszönöm. Tanácstalanul tekint körül: — Házasság? — Régen volt — felelem. S hogy elejét vegyem tanácstalansá­gának, azt mondom: — Én szeretnék önről egy arcképet készíteni. S kihúzom zsebemből évtizedek fáradhatatlan kísérőit, noteszo­mat és toliamat. — A tanácstól? — tudakolja. — Az újságtól — felelem. Rosszkedvűen kísér be a másik szobába, ahol leültet egy asztal mellé. — A fényképész bizonyára minden embert ismer... — kezdem. Közbevág: — Senkit. Pesti lakos vagyok, 1960 óta járok le ide, s itt dolgo­zom pénteken, szombaton, vasárnap és hétfőn. A Pest megyei tanács ipari osztálya ajánlotta ezt a három helységből — Sári, Dabas, Gyón — kialakult nagy települést, ahol azelőtt még fény­képész sem volt. — Vonaton jár le? Félrelibbenti a függönyt; olyasféle Pobeda gépkocsi áll a portál előtt, mintha az imént mentették volna ki valamely árvízből. Ehhez hasonló dereglyéket régen kurblivassal indítottak el. — Már három motort elfogyasztott, mikor megvettem húszezer forintért — azóta 150 000 kilométert tettem belé. Szétnézek a falain: szép arcú néger nő tűnik fel, közelében egy szőke nő, derékig meztelenül. Kissé szokatlan látvány a Duna— Tisza közén.- Afrikáról rendeztek itt egy estét a művelődési házban. Az a ghanai lány erre az estre jött. — S a másik? ... — Dabasi. — S az emberek, a dabasiak, ha megpillantják derékig... — Senki nem törődik ilyesmivel. Ezek az emberek kevés dolog­gal, törődnek. — S a kevés közt, főként mivel? — Nézze, a közelben van a korcsma. Ülnek múltkor négyen egy asztalnál. Az egyik kimegy, mire visszajön, félretolták a székét Le akar ülni, a földre zuhan. Fölkel, kinyitja bicskáját és minden kérdés nélkül a jobb oldali szomszédjában megmártja. A dabasiak száz évvel vannak mindenben elmaradva. S némi csend után, hogy értsek, megjegyzi: — Itt dolgozom. Ezen a vidéken nem tesznek már nagy képet a falra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom