Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-22 / 4. szám
M*t fAlV ■ BUJÁK II. .ASSZONY anácsba és elmondja, hogy loktoréknál pestiek vannak I nagy fekete állami autól pletykálkodás szenvedévolna az oka a falusi fiaasszony elkívánkozásának? pletyka olyan falun, mint árokparti papsajt és pipi, nem lehet kiirtani, de ólában nem is őkoz senkinek lyobb kárt. A kis doktortié meri. törlődtek a nép emlékezetéből, nem egy 14—15 éves gyermeket kérdeztem Bujákon, ki volt a főszolgabíró, az alispán, a főispán? — a szavak idegenül hangzottak, nem tartozott hozzájuk semmiféle számukra ismert fogalom. A falusi társadalomban ennek ellenére vannak megkövesedett hajszálerek, amelyek valami rejtelmes módon még mindig fenntartják a régi tár- Attól nekünk még nem ' se jobb, se rosszabb, hogy a hírharang telekürtöli a it a maguk látogatásával.- Akkor mi a baj?- Az a baj, hogy az iskola éppolyan izgatottan Igatják a meséjét, mint a jbeli eszpresszóban, mert id oda is betér, hogy híleadhassa. És ha legköibb eljön hozzám az egyik ítónő, korban 'hozzám illő al asszony, akivel szeret— mondjuk — egy esti nűsorról beszélni, amit ők áttak, akkor szórakozottan nd valamit, azután azt kéri: kik voltak nálatok Pest’... Mondom, Debrecen is óriási falu, de Debrecen- i ez nem volt. . falusi társadalom hatals változáson ment át az bbi negyed században, igok és címek örökre kisadalmi rangsor ósdi szerkezetét, vagy annak töredező emlékét. Ebben a hajszálér hálózatban kering a pletyka savas folyadéka, ez hurcolja az irigység és a megszólás vírusait. Nem, a falu nem változik olyan könnyen, mint hinnők, noha életformája gyökeresen átalakult és feljavult. Ma még nehezen érti meg egymást a falusi orvos fiatal felesége és a tanácsi gépírónő, aki bujáki parasztlány, Pásztón érettségizett, viseletében és modorában semmiben sem különbözik a kis doktoráétól mégis úgy köszön neki az utcán: — Kezicsókolom ... — És ez baj? — Persze, hogy baj... Hiszen egy évvel idősebb tőlem. Bárót! Géza Téli ködben A templom 1757-ben épült, nagy kert, magas téglafal veszi körül. Vén fák állnak a régi kertben, görcsös, nyújtózó ágak fölött a torony lándzsája látszik. A lelkészlakás hosszú, földszintes épület, bolthajtásos előcsarnokkal, súlyos oszlopokkal. A kolostorok ridegsége világi kényelemmel elegyedik, tágas termek csöndjébe széles ablakok lopják be a fényt. A belső szobában cserépkályha mormol, félhomály van, a téli délután gyöngyszürke szendergése. Az öregember fekete alakja aprónak és törékenynek tűnt a tétova fényben, a karosszék mélyére süppent, kezét a piros bársonnyal letakart asztalon nyugtatta. Talán napok hoszszat így tűnődik a csendben. Harmincöt éve Buják község lelkésze Óvári Lajos. Mikor ide került, akkor itt még kegyuradalom volt, a földek, erdők, legelők azóta a falu népének tulajdonává lettek, a lelkész az államtól kap támogatást, a plébánia pedig a hivőktől adományokat. Különös módon mégis most jött el az ideje annak, hogy a kétszáz éves templomot restaurálják, a „hitetlen” kor őrzi értékeit. És legelőször arról kérdeztük Óvári Lajost, valóban „hitetlen-e” ez a kor, az 6 megítélése szerint a falusi emberek életérzéseiben miféle változás következett be az elmúlt huszonnégy esztendő alatt, a pap saját szemével, sivárodást lát-e, vagy gazdagodást. — Ügy érzem — mondta —, a hit kétféleképpen volt kényszerűség valamikor; a falusi ember nemcsak lélekben, hanem szükségszerűen, a szokások, a körülmények folytán is félte istent. Az istenfélelem egyszerűbb dolog volt, mint szembeszegülni a szokásokkal. Megítélésem szerint most itt Bujákon az emberek 40—50 százaléka hivő, s ezek hitükben sem kényszerítve, sem akadályoztatva nincsenek. Én az ilyen hitet őszintének találom. Aligha hiszem, hogy valójában közéjük számíthatom azt a háromszáz cigányt, aki a községben él. megkeresztelkedik és követeli a temetést, de másféle dolgával Isten elé nem járul. Arra gondolok néha, könnyebb lett a munkám, habár a hivatásom ugyanaz maradt, hála Istennek minden gond. ami nem a vallással kapcsolatos, lement a vállamról. A bujáki plébánia sem gazdálkodással, sem politikával nem foglalkozik, volt példa mind a kettőre a kegyuraság idején. A világ dolgába csak olyankor avatkozunk, amikor emberi-lelki kérdések vetődnek fel s tanácsainkkal a helyes döntést segíthetjük, jó irányba hathat a szavunk, vagy a cselekedetünk. — Mire gondol? — Mikor 1945-ben sor került a földosztásra, a bizottság munkájában én is részt vettem. Jónak, a hitem szempontjából is megnyugtatónak édeztem azt a döntést. Azóta, ha a község érdekében tenni kell valamit, szívesen segítek mert úgy érzem, a papnak köze van kora valóságához. Tudja, miről beszéltem vasárnap a templomban? — Miről? — A törpe-vízmű építéséről, mondhatnám úgy is, mindennapjainkról. Azt hiszem, a lelkésznek köze van ahhoz, ami az emberek sorsát szebbé teszi. — Az eltelt időkben érte-e sérelem? — A munkámban sohasem akadályoztak, soha a legkisebb kellemetlenségem nem volt sem a falu vezetőivel, sem a lakóival. Barátságban élünk egymás mellett. — Sokat beszélnek arról, hogy a mostani fiatalság nem mindenben követi elődei tisztes példáját. Mi erről önnek a véleménye? * — Aki így beszél, az félrevezeti a világot és benne az embert. Nem akarok összehasonlításokat tenni a nemzedékek között, ki mennyit ér erkölcsben, becsületben. Lényeges különbséget nem látok, szeretem a mostani fiatalokat, elsősorban a nyíltságukért, őszintébb kor ez, mint a régi. A könynyen ítélkezők nem veszik figyelembe a fiatalok korai érettségét és az őszinteségre való hajlandóságukat, azt, hogy a külsőségekkel keveset törődnek. Az erkölcsiség nem azon múlik. hogy elrejtjük-e vágyainkat, az ifjúság természetes jeleit. dehogyis azon múlik, összegezésképpen csak azt mondhatom. nem aggaszt a fiatalok sorsa, jövője. — És a falu anyagi létében bekövetkezett változásokat kedvezőnek, vagy kedvezőtlennek ítéli-e? —, összehasonlíthatatlan az emberek helyzete a régivel. Emlékszem, mi volt. és mi van. Micsoda különbség mutatkozik étrendben, ruházkodásban, a gyermekek sorsában. Az ember felépítheti a házát, családját mindennel elláthatja anélkül, hogy a munkába bele kellene gebednie, mint a baromnak Nyugodtan mondhatom azt, ilyen helyzet még nem volt Bujákon S mióta maeanva eszméltem, iiyen helyzettel még nem találkoztam falun. — Hány éves a tisztelendő úr? — Hetvenhárom. Néha arra gondolok, itt volna az ideje, hogy nyugdíjba menjek de aztán maradok mégis Szeretem a falut és a hivatásomat. Van egy idős házvezetőnőm, ő viseli gondomat, panaszra semmiben sincs okom Elégedetten, nyugalomban élek. — Elzárkózik a világtól? — Nagy könyvtáram van. szeretem és bújom a legújabb könyveket is, tekintet nélkül az irányzatukra. Engem érdekel a más ember gondolkodása, a világ előbbrevitele és talán így nem is szakadtam ki a világból. Egészen más szemszögből, más megértéssel látom a dolgokat. — Mit jelent ez a megértés? — Soha nem kérdeztem senkitől, istenhivő-e, vagy nem. A kölcsönös megbecsülés az, ami ember és ember viszonya lehet. Sohasem zárkóztam el senkitől és semmitől, ha a hitemet nem sértette. — Ügy hiszem, a lelkész sokat tud a falusi emberekről. Ha megengedi, kérdeznék valami furcsa dolgot. Vj ház a vén faluban (Vámos László felvételei) — Tessék, kérdezzen. — Meggyónták-e az emberek annak idején, ha az uradalom vagyonából eltulajdonítottak valamit. Ügy értem, bűnnek érezték-e azt a lopást? — Nem. Nem gyónták meg, nem érezték bűnnek. — És most meggyónj ák-e, ha a termelőszövetkezettől lopnak el valamit? — Valóban furcsa kérdés. És a felelet is elég különös. Amíg az elején kényszerűségnek érezték a közös gazdálkodást, s nem tekintették a sajátjukénak a közös vagyont, akkor — ha loptak — nem gyónták meg, tehát nem tekintették bűnnek. — És most? — Igaz az, még most is lopnak olykor, de meggyónják, így hát bűnnek tekintik. — Fejlődésnek nevezhetjük ezt? A szarkalábas szemű, fekete reverendás, kedves öregember elmosolyodik: — Okvetlenül annak nevelhetjük. ^ * Kristóf Attila U
