Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-22 / 4. szám

EBÉD AZ ORVOSNÁL

— Ez furcsa disznó volt.

— Miért? — kérdezi.

— Az egyik hurka vastag, pirosas, a másik darab vékonyabb, de borsosabb, az egyik darab kolbász feszesre van tömve, a másik omlós-puha...

— Ez nem egy disznó volt — mondja.

— Hanem?

— Száz, kétszáz. Ahány vágás a faluban volt.

S minden beteg — more patrio — hozta, hozza a „komatálat”, a kóstolót. Ezt a sokféle hurka-kolbászt kóstolgatjuk az orvos ebédjén.

Fél órája még nem ismertük. Früstökre vártunk a bujáki Cserhát vendéglőben, jól kifagyott száraz kolbászt akartunk rendelni, de a vendéglős azt mondta, hogy „éppen most nincs”.

— Van nekem — szólt közbe egy borotválatlan férfi, kezében orvosi táskával, fedetlen fővel. Az éjjelt ébren töltötte, volt egy agyvérzéses betege, s egy másik vizitje, hazafelé beugrott ide egy pillanatra és kis társaságunkat azonnal meg is invitálta: — Jöjjenek hozzám ebédre.

Mentünk.

Mielőtt kiléptünk volna az étteremből, még visszaszóltam a vendéglősnek:

— Legalább tudjam, hogy kihez megyünk.

— Dr, Király Gáborhoz, ö Buják orvosa.

Mikor ebédhez ültünk, foghúzáshoz hívták. Kiment a rendelőbe. Mikor visszajött, lábtöréshez hívták. Kiment. Mikor visszajött, azt mondta az asszony:

— Legalább borotválkoztál volna meg.

— Nem tudok. Még négyen várnak.

Ebéd közben verset idézett, a verset — József Attila vers volt — egyik barátunk folytatta, két sor után meg *á doktor mondta tovább. Tenger könyve van. Átszalad a másik szobába, Brassai Picasso-könyvét hozza. Azután megint József Attilát emlegeti, s már harmadszor Hemingway-t.

— Terjesztem őt minden módon. Csak esrv baj van vele. Meg a faluval. Ha azt mondom, Hemingway, azt kérdezik az emberek: „Hol van a krumpliföldje?”

Egyetlen olyan választ nem ad, amelyet előre ki lehetne találni.

— Ne haragudjék, doktor úr — mondom, kezdve az újságnak szánt beszélgetést —, mi a maga édesapja?

— Halott. Napszámos volt szegény.

— Miben halt meg?

— Az egyetlen kiskabátjában, amije volt.

— S hol járt iskolába?

— Pásztón. De ha azt kérdezte volna, hogy miben, azt feleltem volna, hogy az iskolaigazgató fiának a ruhájában. Olyan gyermekkorom volt, hogy dunnába dugtak, mikor mosni kellett rám. Nem volt semmiből második darab.

Egyik barátom fülemhez hajol: — Okos ember — suttogja — a doktor. Tudja, hogy mit kell mondani.

Mit mondanak a betegei? Az ebéd egyik szünetében kimegyek a rendelőbe beszélgetni.

— Minden beteg szereti. A doktor úrnak olyan szegénységes gyerekkora volt, hogy mindenkin segít, akinek gondjabaja van. Ha egy asszony szülés előtt áll, nem várja meg a mentőkocsit, a saját autóján száguld be vele Balassagyarmatra. Kérdezze meg tőle, hol volt karácsony este? Betegnél volt, nem a családja körében.

Mire visszatérek, állva deklamál:

— Én megmondtam itt is, a járásnál is, én nem tudok harc és küzdelem nélkül élni. Én minden vezetőnek odamondogatok, engem úgy neveltek, hogy mindig küzdeni kell. És küzdeni is fogok a faluért, az emberekért, a jobb életért, engem nem lehet „leváltani” sem, ha valaki megharagudna rám. Nem engednének el az emberek.

„Nos Rector”, olvasom — a szobája falára kitett — summa cum laude diplomát. A napszámos fia kitüntetéssel végzett a debreceni egyetemen.

— De miért különbözik össze doktor úr néha az emberekkel?

— Mert nem szeretem a fejbólintó jánosokat, mert nem

A sáros nógrádi utca... és a köves út

szeretem a lustaságot, tunyaságot, beletörődést, mert én valóságos, élő demokráciát, beleszólást akarok itt a falusi tanácsban is.

— És?...

— S amit mint tanácstag mondok, nem mindig és nem mindenkinek tetszik. Szegény szüleimnek kisebbre kellett volna szabni a szájamat.

Mondja is a felesége, mondjon le a folytonos vitatkozásról.

— Nem mondok le és vitázom tovább — feleli —, mert nekem jogom van mindenkinek megmondani a magamét. Ha én azt mondom, az én munkám ebben az új országban benne van, nem valótlant mondok.

Állva magyaráz.

— Legalább ülnél le az asztal mellé — kérleli az asszony.

— Én csak állni tudok, ha belelendülök. Nem állítok én valótlant, mert tizenöt éves koromban korengedéllyel mentem el lapátolni Kazincbarcikára, a nyarakon végigdolgoztam minden nagy építkezést a régi Sztálinvárostól a Keleti Főcsatornáig; nem pénzért, hanem a többi diákkal együtt ingyen, az országért.

Mikor a napszámos fia, aki ingyenes napszámos volt ebben az országban minden nyáron át, végzett Debrecenben, két évig Cereden volt orvos és tizenkét község betegeit látta el. Nógrádból Hevesbe, Mikófalvára került, onnan pedig öt esztendeje, ide, Bujákra. Több mint háromezer ember egészsége van reá bízva.

— Nincs karácsony, nincs ünnep, nincs vasárnap, nincs éjszaka. De ez nem baj.

— Mi a baj, doktor úr?

— Az, hogy szeretnék beleszólni a közéletbe, s ez nem mindenkinek tetszik. Ez a baj. Mindent jobban szeretnék, mindent jobban akarok, de ez nem megy harc nélkül.

— Te csak gyógyíts — szólt közbe az asszony.

— Ez nem elég! Az állapotokon is van gyógyítani való.

— Például?

— A tanácstagok néha megszavaznak olyat is, amivel nem kellene egyetérteniük. Ritkán emelnek vétót. Én szocialista demokráciát szeretnék, amelyben nem lehetséges, hogy tanácsülés után odajön valaki hozzám, s azt mondja: de igazat

Kiszalad fogat húzni

mondtál. „Ha igazat adsz nekem, miért itt súgod a fülembe, miért nem a tanács előtt beszélsz?”

Jön a hatodik beteg. A rendelőben még várnak heten. A ház előtt négy cigányfiú.

— Azt sem bírom, ha leszólják a cigányt. Tessék kimenni, megnézni, milyen szépen laknak, milyen rendesen, ugyanannyi televízió van náluk is mint — egyébként — Bujákon. Nem szeretem, nem bírom az előítéleteket.

A hurka- és kolbászhegy elfogyott, kimerült a káposztacikás tél is. Asztalbontás.

Az orvos nagyon vékony, kis termetű, ötvenkét kiló és harminckét éves. Szokatlan ember. Lehet, hogy már az „új” emberek közül való?

Ruffy Péter

lift faWf

NÓGRÁD HEG

FALUSI FIAI

Az orvos házában elköltött ebéd során óhatatlanul megismerkedünk és megbarátkozunk az orvos feleségével. A falusi fiatalasszonynak nagyon szép arca van, ápolt haja és bőre, városi mértékkel szabott miniszoknyája s mindebben az öltözékben és ápoltságban olyan fiatalnak tetszik, mintha nem édesanyja, de kissé idősebb nővére lenne az orvos kisfiának, aki szemre is módfelett hasonlít a gyermekarcú mamára.

Az ismerkedés első szakaszában a falusi fiatalasszony egyéniségének kellemes vonásaival mutatkozik be, mint jó háziasszony serénykedik a pálinkás poharakkal, hamutartókkal, cigarettás dobozokkal, közben el-eltünedezik a konyhában, ahol a gáztűzhely üvegablakos sütőjében óriási hurkahegy pirul,

A falusi fiatalasszony Debrecenben született, az édesapja villanyszerelő kisiparos, ő maga közgazdasági technikumot végzett, orvos férjével a debreceni Arany Bika halijában ismerkedett meg egy vasárnap délután, ötórai teán.

— Azután mi történt? — kérdezem, hogy felgombolyítsam egy szerelem történetét.

— Azután megkérte a kezemet és elvett feleségül. Az uram, amikor megismerkedtünk, már hatodéves cselédkönyves orvos volt. Nem sokkal utóbb kitelt a kötelező kórházi gyakorlata és falura kerültünk. És most itt vagyunk.

Cigarettáját olyan erélyes, ingerült mozdulattal nyomja szét a hamutálca fenekén, hogy ez a mozdulat nemcsak a konyhába való erélyéről. de lelkiállapotáról is tudósítást ad. Amikor visszatér, ezt kérdezem tőle:

— Nem szeret falun?

Kerek, aranyszegélyű vadmadár szeme van, amely most egészen szabályosan kerekre nyílik s rezzenés nélkül néz vissza. A rabságban tartott sólymok és ölyvek néznek így az ember szemébe, félelem nélkül, elszánt méltósággal, így felel:

— Nem... Nem szeretem a falut.

— Férjének ez a harmadik faluja. Egyiket sem szerette, vagy csak ezt nem szereti különösebben?

— Egyiket sem szerettem ... Sohasem leszek falun boldog.

Kinn. a kocsiszínben áll az orvos autója. Lakása egykor uradalmi tiszti lak volt, nehezen fűthető, vastag és nyirkos falakból rakott hodály, most — egy utólagos átépítéssel — kisebb szobákra szabdalt, vén udvarház. A falon jó képek vannak, a könyvszekrények a szó szoros értelmében roskadoznak a könyvek és — a könyvekben rejlő gondolatok — súlya alatt, mivel a falusi fiatalasszony könyvei között csak olyan szerző nevét olvasom, akinek súlya van. Rádió és televízió áll a szoba sarkaiban, az orvos jövedelme lehetővé teszi, hogy akár egy színházi előadásért felhajtsanak Budapestre, vagy haza, Debrecenbe, ami a falusi fiatalasszony vallomása szerint „igencsak nagy falu, de mégis város".

Mi lehet a jómódban élő, szép és fiatal falusi asszony idegenkedésének, ellenszenvének forrása, miféle társadalmi érdekellentétek, összeütközések húzódnak meg a kerekre nyitott, vadmadár tekintettel odavágott mondat mögött:

— Nem ... Nem szeretem a falut.

A fiatalasszony így folytatja:

— Én orvos-írnokként dolgozom az uram mellett. Az uram, amikor orvosi gyakorlatát folytatja, mindig csak egy emberrel foglalkozik. Csak azt az embert látja, aki előtte áll, vagy fekszik, akinek a vérnyomását méri, a szivhangjait hallgatja, a mellkasát kopogtatja. Az uram néha még azt sem tudja, ki áll előtte, pedig az egész falut név szerint ismert. ö csak a beteget látja. Én azonban, amíg arra várok, hogy az uram utasításait följegyezzem, vagy amikor egyedül vagyok, mert ő a fekvő betegeit látogatja — az egész falut látom. A csoportokat, a magányos embereket, az érdekek finom hálózatát, az ártó indulatokat, mindent... És mivel az egészet látom, sehogy sem tudok beleilleszkedni.

Amíg ismét kisurran a konyhába, hurkáit forró zsírral meglocsolni, azon tűnődöm, nem holmi irodalmi gyökérről ered-e a falusi fiatalasszony elégedetlensége, nem egy Móricz-novella hősnőjétől örökölte-e fojtott elégedetlenségét? Mivel a hurkák locsolgatása elhúzódik, kimegyek utána a konyhába, hogy négyszemközt folytassuk a beszélgetést.

A kis doktorné a konyhaajtóban áll. A konyha a nagy hideg és huzatos tornácra nyílik, télidőben ott éppen olyan

A termelőszövetkezet központja

hideg van, mint az udvaron. Az ajtón kívül egy középkorú asszony áll és befelé nyújtogat egy zöld literes üveget, amelynek a zöldjén is átcsillan a lilaveres otellóbor. A bor fölött vitatkozás folyik, a fiatal doktorné nem akarja elfogadni, az asszony nem akarja visszavinni, s a húzakodás azzal ér véget, hogy a bor marad, amíg az ajándékozó aszszony elmegy, azután lecsurog a vízvezeték kiöntőjén.

— Ennek az asszonynak a lányát az éjszaka a férjem a mi kocsinkon vitte be a pásztói kórházba, mert farfekvéses szülése volt. Ez az asszony most azért hozta a liter bort. mert meglátta a maguk kocsiját és tudni akarta, hogy kik vannak itt és mit akarnak? Ez a legnagyobb pletykafészek Bujákon. Esküt mernék rá tenni, hogy most lohol