Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-20 / 19. szám
-M *i fH V ■ GARABONC 1. VOTT HAZ Az elhagyott ház Jó fél órája nézelődünk már az elhagyott ház körül, amely a régi göcseji paraszti építkezés szép példánya még ebben az elhagyott és megrokkant állapotában is, amikor végre valaki érdeklődést tanúsít. Kövérkés, középkorú asszony ballag az úton, megállítja a kíváncsiság, kik lehetnek ezek az idegenek s onnét a partról, ahol haladna a falu közepe félé, bekiabál: — A múzeumtól vannak? — Nem. — A tanácstól? — Nem. — Talán bizony vevők? — Mire lennénk vevők? — A házra, telekre ... Jó pénzt ér ... — A ház? ... Tavaszra ledől___ — Úgyis köll... Ledönteni az „ilyen” házat és újat építeni a helyén. A telek szép, a falu közepin van ... Az asszony elmegy, de a hangsúlya „ilyen házat”, ott marad az ember fölében. Ugyan miért kerülgetik ezt a házat olyan buzgón a garabonciak? Csak nincs itt valami garabonciás dolog, amit R. P. barátom és útitársam olyan nagy szenvedéllyel bogoz, mióta betettük a kocsink kerekét a faluba. Kutassuk hát fel, miért elhagyatott az ácsolt oromzatú ház s miért kerülik el a garabonciak? A községi tanács fiatal titkára csak annyit tud mondani — mivel alig másfél éve áll a falu élén'—, hogy á házban Horváth János özvegyember lakott, aki 1968 decemberében, nem sokkal karácsony előtt, 75 éves korában elhalálozott. A faluban élő rokonsága tisztességgel eltemettette, a falubeliek azonban alig-alig néhányon kisérték ki a havas temetőbe. A házat a rokonok örökölték, bizonyos Tóthék, akik az iskolával egy oldalon laknak, második, vagy harmadik házban. Megkérdezem a fiatal tanácstitkárt, aki nemrégen végezte el a tanácsakadémiát, tehát a legfiatalabb, legmodernebb falusi vezető értelmiséget képviseli, hogy miért kerülik el az emberek oly nagy ívben néhai Horváth János házát, miféle babonás legenda ül a rokkant zsúptetőn? — Nem tudom. Dolgozik azonban a tanácsnál egy szép fiatalasszony, aki garabonci születésű és jobban tájékozott ebben a kérdésben. A fiatalasszony szerint Horváth János furcsa, magánakvaló, zárkózott ember volt. A történetet a fiatalasszony a szüleitől hallotta, mert hiszen faluhelyen minden elment ember életsorsát felemlegetik, apróra megbeszélik a haláleset alkalmától, hát még az olyan furcsa emberét, mint Horváth János volt. — Mi volt benne a furcsa? — Nem beszélt senkivel. Ügy mondják, a húszas években megházasodott, de az asszony nem sokáig maradt a házában. A szomszédok veszekedést sohasem hallottak, az asszony azonban egy éjszaka elmenekült a házból, később beadta a válópert, a bíróság el is választotta. Újabb évek múlva az asszony férjhez akart menni, ez a vidék azonban vallásos vidék, az egyházi esküvőről nem hajlandó lemondani. Az elvált Horváth Jánosné tehát egyházi válópert indított, amelyet a veszprémi káptalan képviselt Rómában, a Vatikánban — abban az időben az egész környék a veszprémi káptalan birtoka volt —, s a római szentszéki bíróság Horváth Jánosnét egyházilag is elválasztotta volt férjétől. Az öregedő parasztember ekkor magára csukta a háza kapuját és nem érintkezett a világgal. — És most mi lesz az elátkozott házzal? — Alkudozunk a rokonsággal. Azok le akarják bontani, a helyére újat építeni. Mi szeretnénk megvenni, de nagyon kitartják az árát. A községnek volna rá pénze, de értéken felül nem fizethet érte. — Minek a községnek egy romba dőlő vályogház? — Az a ház, itt Göcsej és Hetés határán, a paraszti építkezés nagyon szép példánya. Ha megalkuszunk az örökösökkel, akkor kijavítjuk, a leomlott részeit újjáépítjük, berendezzük azokkal a tárgyakkal, amelyeket gyerekek és felnőttek Garabonc múltjából összegyűjtöttek és megnyitjuk benne a garabonci falumúzeumot. A sötétség, a babonás hiedelmek, a titokzatos életsorsok helyére beköltöztetjük a múlt megóvott darabkáit, eszközeit és az ember e tájon leélt életének szép histórikumát. Idegent is. És hirtelen ismét felrémlik bennem valami: hiszen ezekben az üdvözlésekben nincs különösebb kíváncsiság, nem fordulnak utánam az emberek, a kapualjakban nem rebbennek fekete, leselkedő vénasszonyok. Pedig a messziről jöttét, valamikor alaposan megbámulták falun. Lesték az öltözékét, a mozdulatait, úgy szemlélték, mint valami titokzatos, más világból ideszakadt lényt. Igen, ez a közöny is a változást jelzi, a falu körülpillantott már a világban, az embereket nem döbbenti meg az, ami idegen. Miért is döbbentené? Két fiatalember jön ki az eszpreszszóból, öltözékük semmiben sem különbözik az enyémtől, talán gondolkodásuk sem. Lehetséges, hogy Garaboncon nem vagyok egészen idegen? Két fiú játszik a járdán. Az egyik_kétkerekű kis bicikli jéve^fcrbe kering, a másik a nyomában lohol. Jól öltözöttek, üdék, nyílt tekintetnek. — Tiéd a bicikli? — Persze, hogy az enyém. A bizonyítványért kaptam. — Mennyibe került? — Hatszáz forint. — Édesapádnak mi a foglalkozása? — Gépszerelő a szövetkezetben. Az én apám tanító volt. Gyermekkoromban ilyen bicikli az eszembe sem juthatott. Vágyként sem, reményként sem. És mi a testvéreimmel akkor, ha az utcára mentünk zsíroskenyérrel a kezünkben, szülői utasításra zsírral lefelé fordítottuk a kenyeret, hogy a zsellérgyerekek ne lássák a zsírt. Mert nekik arról eszükbe jutott az éhség. Ballagok az utcán. Templom, harangláb, iskola, kocsma. Semmi különöset nem lát az ember, ha körültekint. Ugyanolyan Garabonc főutcája, mint bármelyik más magyar falué. A térben semmi sem különbözik, csak az időben. Kristóf Attila FŐUTCA. gosan a falu idegenje, igen, ezt a képet a múltban is oly , gyakran láttam. Aztán egészen váratlanul a szemembe ötlik a különbség, a csöppnyi, mégis oly lényeges változás: cipő van a cigányasszony lábán, cipőt visel a gyereke is. Mulatságos talán, hogy ilyesmire felfigyel az ember, de mégis, ha 30 év előtti emlékeit bolygatva szemlélődik, az ehhez hasonló dolgokra fel kell figyelnie. — Hová mennek? — kérdezem az asszonytól, abban a megrögzött tudatban, hogy sehová sem, hogy a sokszoknyás cigányasszonyok jövésének, menésének felfedezhető célja, értelme nincs. — Viszem az iskolába beíratni — mutat a gyerekére. — Már a harmadikba jár. Ballagnak tovább, most már tudom, menésük nincs híjával az értelemnek. Hosszú az utca, munkaidő van, kevés emberrel találkozom. A szembejövők köszönnek. Ezt a régi szép szokást őrzi még a falu, köszöntik az látnék rajta. Betonút, házak, fák, harangláb, templom, száz helyen elismételhetném ugyanezt, a térben nincs sok különbség, a magyar falvak arculata lényegében hasonló egymáshoz, de az idő úgy metszi ketté ezt a világot, mint éles kés; új itt minden annak, aki rég járt ezen a tájon. Garabonc községben ugyanannyi ember él, mint élt emlékeim idején szülőfalumban. Egyetlen hosszú utca osztja , két részre a települést, ez a hely is távol fekszik a városoktól, önmagába zárt, parányi egység. De emlékeim oly módon különböznek a mostani valóságtól, hogy erre a változásra érdemes szót vesztegetni. Azért beszélek változásról. mert aligha kétséges, hogy 30 esztendővel ezelőtt Garabonc is ugyanazt a látványt nyújtotta — kívülről és belülről —, mint az általam akkor megismert, szülőhelyemként tisztelt falu. A betonút forgalma így, járás-kelés közben azonnal szembetűnik. Személyautók haladnak el mellettem, köztük két nyugatnémet kocsi, teherautók, dömperek, traktorok. Mozog, él, lüktet az utca, mintha a gépek serénykedése az emberi lét felpezsdülését jelentené. S talán így is van ez, legalábbis korunkban így van. Ballagok az utcán, számolom a házak tetején a televíziós antennákat, harmincnál megunom, abbahagyom. Bámulom az üzletek kirakatát. Egykor volt falumban Zacher volt az egyetlen boltos, kicsi butikja a templommal szemben állt, belépéskor csengő csilingelt az ajtó fölött, s körülvett a petróleum, az ánizs és a régóta porosodó szövetek szaga. Itt Garaboncon az eszpresszóban brazil kávéból főzik a feketét, a földművesszövetkezet boltjában szinte ugyanazt megkaphatja az ember, mint bármelyik városi áruházban. az üzletek forgalma nagy, 20—30-szorosa hajdan volt Zacherénak. Sok az új ház itt Garaboncon — állapítom meg sétálás közben —, a többi falutól e téren csak abban különbözik. hogy az új házak építési formája hasonló a régebbiekéhez, sokablakosak, sárgára meszeltek, cirádásak. Ügy mondják, Garabonc gazdag állattenyésztő falu volt mindig, az egész környéken híres kőműves dinasztiák honosították meg a század elején ezt az építkezési stílust, ez így is maradt, a főutca 6 ablakos, hosszú házai ezért különböznek korunk kocka alakú típusházaitól. Az egyik épület kapuján piros színű Fiat kocsi gördül ki, kérdezem kísérőmtől, kinek a tulajdona. — Az állatorvosé — felelik. Mégegy kocsit látunk, néhány lépéssel odébb. — Hát ez kié? — Magyaréké. — Kik azok a Magyarék? — Téesztagok. Azt hiszem, állatgondozó az öreg a szövetkezetben. így vallanak a gépek és az élettelen tárgyak a jelenről, a betonút, a kövezett járda Új házak a főutcán. (Vámos László felvételei) Gyermekkorom falujának poros főutcája jut az eszembe, ahol a konda vonulásakor szürke felhő emelkedett lassúdan egyre feljebb, míg el nem enyészett az ég izzó-kék sátorában. Nyaranként egyszer vagy kétszer autó döcögött végig ezen az úton, gyereksereg loholt utána, az asszonyok is kiálltak a porták elé, hogy szemügyre vegyék az eseményt, amelynek még napokkal később is híre volt. mintha égi tárgy ereszkedett volna a földre. Csak így tudok körülpillantani, így tudom összemérni a jelent a múlttal, különben észre se venném ezt az utcát, legalábbis semmi érdekeset vagy jelentősét nem már fel sem tűnik, a villany sem, mindez olyan természetes, mintha kezdettől fogva így volna elrendezve. Egy cigányasszony jön velünk szemben, a hátón bátyúba kötve viszi kisebbik gyerekét, a másikat kézenfogva vezeti. Virágos tarka blúzt, terebélyes, hosszú szoknyákat visel, a haja kontyba kötve. Nagy nemtörődömséggel ballag a szemerkélő esőben, s egy pillanatig úgy érzem, íme, ez az, ami változatlanul maradt: cigányasszony a gyerekeivel, dologtalanul és nyomorúsá-Baróti Géza
