Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-08-23 / 17. szám
KÉZZEL Az ember, aki a kézi aratás történetét elmesélte, most hatvanhét éves, nyugdíjas, nyári dologidőben segít az aratásnál és a betakarításnál, ez a munka azonban már semmiképpen sem mérhető össze avval, amit fiatalabb korában végzett az uradalomban. Emberünk ugyanis, mint Keléd valamennyi lakója, uradalmi cseléd volt, ami ennek a paraszti korosztálynak a sorsában nem jelent különös állapotot, mivel negyed évszázaddal ezelőtt a magyar parasztság nagyobbik fele zsellérsorban élt, nem egy nagybirtdkon pontosan olyan testi és lelki állapotban, mint a múlt században s bizonyos tekintetben ugyanúgy, mint a jobbágyok felszabadítása előtt. Emberünk, Bocsor István, férfikorának egy időszakában uradalmi gégész is volt, ami szakképzettséghez kötött foglalkozás, cselédember családjából származó férfi sorsában határozott felemelkedés. Aki ezt a rangot elérte az uradalmi ranglétrán, akinek sikerült valamiféle mesterséget elsajátítani, az általában görcsösen ragaszkodott a dák, mint az altisztek a katonaságnál, utánuk a kaszások, majd a marokszedő lányok és asszonyok, s végül a gyerekek, akik mulatságnak tekintették az aratást, mert fürjet, fogolycsibét véltek fogni a lekaszált táblákban, néha meg nyúlfíát is találtak. A gyerekek voltak a legfürgébbek és a leghangosabbak, míg az uradalmi tiszt, aki lóháton kísérte a menetet, a nyakukba nem csördített a lovagló ostorával. Ettől fogva némán ment az oszlop a határba. Egyszer megkérdezte tőlem egy úriember, aki nótákat gyűjtött, hogy mit szoktunk énekelni aratás közben. Mondtam neki, hogy a „jajdefáj” nótát és az az úriember azt hitte, hogy gúnyolódom, pedig isten a megmondhatója, hogy nincs az a daloskedvű fehérnép, akinek aratás közben eszébe jutott volna a nótázás. — Három óra sem volt még, amikor kiértünk a határba, a bandagazdák fölmérték és beosztották a táblákat. Az ügyes bandagazdák jóelőre kinézték maguknak a jó lapos helyeket, talán meg Aratás után „kommenciós” állapothoz. Miképpen került vissza a mi öregedő emberünk az uradalmi gőzgép mellől a kasza mellé, a műhelyből a mezítlábasok közé, az olyan história, amelyről emberünk nem hajlandó beszélni, csak anynyit jegyez meg kétfelé törölve bajuszát, hogy keserves história volt s magva bizonyos ellenszegülés volt a mindenható földesúri akarattal. Ez a húszas évek elején, amikor a fiatal gépészt kitették a munkájából, főbenjáró cselekedetnek számított, hiszen egybeesett a fehérek megtorló hadjáratával minden közrendű ember ellen, aki a forradalom időszakában kommunista hírébe keveredett. Az érdekes ebben a homályban hagyott históriában mindössze annyi, hogy emberünk a 19-es időkben nem is volt kommunista, a frontot koránál fogva megúszta, ám az úri szigor csírájában akart elfojtani mindenféle emberi törekvést, amely a parasztság sorsán valamit lendíthetett volna. A fiatalember tehát a húszas évek elején visszakerült a cselédsorra, ahonnan kiemelkedett s minden nyáron leakasztotta a cselédház alacsony gerendájáról a kaszát, gondosan megmunkálta kalapáccsal, reszelővei, majd fenőkővel s amikor az uradalmi jószágigazgató kihirdette az aratás napját, maga is beállt a végtelen gabonatáblába. A kézi aratás emberünk emlékezete szerint a következőképpen ment végbe: — Hajnali kettőkor a bandagazda kolompolt és mindenki fölserkent, vette a szerszámot és aratásra való holmit, aztán beállt a menetbe, mert itt nálunk megkövetelték, hogy az aratók katonás sorokban vonuljanak a határba. Elöl mentek a bandagazis kenték az uradalmi tisztet, hogy olyan táblát kapjanak, amelyikben nem akad part, mert a sűrű búzában laposon is nehéz volt haladni, nemhogy partnak, vagy völgynek, ami még komiszabb dolog volt, mert az ember belelódult s könnyen belebukott a saját kaszájába. Ekkorra már kijött az apátúr is a faluból a hintóján s csak úgy a kocsin állva megáldotta az aratókat, akiknek kötelességük volt kalaplevéve, imára kulcsolt kézzel hallgatni az apátúr szónoklatát, amelyben szorgalomra, becsületre intette az embereket és azt mondotta, hogy Isten dicsőségére végezzük a kenyér betakarítását. Később azonban annyit káromkodtunk, hogy az imádság alighanem lepergett rólunk s úgy végeztük be az aratást, ahogyan elkezdtük. — Már ami a lelki mivoltunkat illeti, mert testileg mindenki megsínylette az aratást. Voltak hetven kilós derék emberek, akik az aratás után ráálltak a máZsálóra és akár hiszi, akár nem, húsz kilóval kevesebbet tettek ki, annyi lement róluk a munkában. A gabona vágása — ha jó idő volt — reggel háromtól éjjel tízig, tizenegyig tartott. Levágtuk az első rendet, akkor segítettünk a marokszedő asszonyoknak és lányoknak szalmakötelet fonni, hogy legyen elegendő a kévéket megkötni, mert az volt a rend, hogy a levágott gabonát az asszonyoknak azonnal föl kellett nyalábolni sarlóval, kévébe kötni és kepékbe rakni, hogy ne peregjen el a szem. A kepék, másképpen keresztek után számolták el az aratórészt, ami volt tizedes és volt tizenkettedes is. Azt jelenti, hogy tizedik kereszt az aratóbandát illeti, az aszszonyok hát úgy ügyeskedtek, hogy minden tizedik kereszt-Aki még kézzel aratott be legalább egy kévével többet tegyenek. Ha észrevette az intéző a hamisságot, akkor a sor elejére még egy kepét rakatott és aszerint történt az elszámolás, tehát ott voltunk, ahol a part szakad, nem kaptunk egy szál gabonával sem többet, mint amennyit kialkudtak a bandagazdák. De nem is lehetett nagyon okoskodni, mert az uradalmak könnyen felborították a szerződést, aratás derekán is kaptak munkást, amennyit akartak, csak egy sürgönyt kellett küldeni és a következő vonattal jöttek az aratók. — Enni ezekben a napokban általában kétszer ettünk. Reggelire sózott szalonnát kenyérrel és hagymával s egy kupica aratópálinka járt mindenkinek, még a kalászszedő gyerekeknek is, azok azonban odaadták az apjuknak, az idősebb testvérüknek, mert kellett az a kis erő, amit a pálinka adott. Estére főtt ételt hoztak a faluból az öregszülők, mert hazamenni a kaszát, mert menet közben csak kővel való fenésre jutott idő. Ha kőbe csapott az ember és kicsorbult a kaszája, akkor bizony ráment a félórás pihenő. Volt, aki falt is valamit ilyenkor, leginkább sós uborkát kenyérrel, mert az oltotta a szomjúságot azon az istenverte melegen. Vizet a csordakútról hordtak a vízhordó gyerekek, de rossz volt a víz, könnyen kólikát kapott tőle az emper, így hát inkább nem ittunk, mert aki a betegség miatt kiesett az aratásból, az aztán nézhette, hogy miből szel kenyeret a télen. Volt nekem egy jó komám, az az egyik aratáson, ha jól emlékszem, huszonhatban volt, törött kaszába lépett és megvágta a lábát. Hasított az inge aljából és bekötözte s azon véres lábbal aratott, mert éppen abban az időben házasodott, az asszony gyereket várt, de a nagy hasával ott szedte a markot a többi asszony között Az én komám lába egyre csúnyább lett s Tárló senkinek se volt kedve, ereje. Az is nagy dolog volt, ha valaki elballagott a csordakútra és húzott a fejére két vödör vizet, hogy lemossa á port és a verejtéket. Ingben-gatyában és kalapban arattunk, leginkább mezítláb, mert a tarló torzsa nagyon hamar elnyűtte a lábbelit s akkoriban az olcsóbb fajta bakancsért is legalább egy, másfél mázsa szemet kellett adni. Legalább egy ing amúgyis ráment az aratásra, mert az ember háta megizzadt, az ing ráragadt, aztán amikor lendítette a kaszát, csak egyet reccsent és már el is hasadt. Az arató ember inge a végére foszlányokba ment szét, nem volt az már foltnak se jó. — A rekkenő délidőben fél óra pihenőt engedélyezett a tiszttartó, sem többet sem kevesebbet. Feküdt mindenki az árnyékban, ha talált, mint akit megütött a guta, de már fél óra múlva harsogtak a bandagazdák, káromkodtak, hogy elalusszuk a legjobb dologidőt. Ez alatt a félórás pihenő alatt kellett kikalapálni hatodnapra elment az orvoshoz, aki valami oltást adott neki, de már későn volt, elkezdett aludni a komám és a kilencedik napra meghalt merevgörcsben, olyan fertőzést szedett fel a földről. A gyereke árvának született. A temetését vasárnapra tették, de nem tudtunk elmenni a végtisztességre, mert vasárnap is aratni kellett, amíg tartott a gabona, mert az uradalom nem akart veszteséget. Így aztán csak a kis állapotos feleség ment a koporsó után, meg az öreg szüléje, meg az apátúr, és eltemették a komámat olyan mélyre, mint azt a világot, amelyikben mi kézzel arattunk és gazdag ember volt az, aki elszámolás után nyolc-tíz mázsa gabonát vihetett haza. Ezért arattunk hat hétig, aztán elcsépeltünk és a munkát akkor fejeztük be, amikor már felsepertük a szérűt, lefogattuk rudazókkal a szalmakazlakat. Akkor az uradalmi tiszt annyit mondott: mehetnek emberek. Ez volt a búcsú és a köszönet. Barőti Géza faXMWf VAS MEGYE QÉF A Keléd felé vezető dűlőúttól jobbra, tömött tölgyes és ritkás akácszigetek közé eső búzatáblán, két madáróriás lépeget. Pörkölő nyár van, az ég melegcsatornái teljesen nyitva állnak, s azok nyílásain át forróság-patakokban zuhan a föld felé a melegnek, nap-csillámoknak az a sajátos, párás zuhataga, amelynek közönségesen magyar nyár a neve. Minden moccanás nélküli, a levegő súlyos tömbként üli meg a vasi tájat, amelyre ebben a pillanatban, s ezekben a napokban nemcsak a tömött tölgyesek, akácszigetek, halványzöld fűszőnyegek terített bársonya, az enyhe hajlatok finom hullámvonala a jellemző, hanem ezek az óriásmadarak is, amelyek — messziről így tűnik — lassan lépegetnek a nyolcvan-száz holdas búzamezőkön. Embert még nem látunk, csak a két madáróriást, amelynek sajátos hatalma lehet e táj felett, mert olybá tűnik, mintha lassú lépteikkel, súlyos madárszárnyaikkal mindent birtokba vettek volna, és versenytárs nélkül uralkodnának. Az egyik nagymadár a lejtős búzatábla széle felől közelít a dűlőét felé, a másik — vele ellentétben — a dűlőét felöl halad a búzatábla lejtős hullámának az irányába. Mikor elérik céljukat, a nagymadarakra jellemző nehézkes mozdulattal, kissé fáradtan fordítják meg súlyos testüket, amely lassan elindul az ellenkező irányba, az egyik madár a lejtős hullám, a másik pedig az árok-szegélyezte dűlőét felé. így lépegetnek, kiszámított, lassú óvatossággal, hajnali időtől kezdve, éjjeli órákig, hajnali harmatban, zúgó déli napsütésben, az alkonyat finom és nedves páráiban, tizenhárom-tizennégy órán át. A két madár mindig a búzatábla közepe táján találkozik, s a megközelítés után ellenkező irányba lépegetnek tovább. Mind a kettő a termelőszövetkezet aratókombájnja, „fedélzetén” két-két emberrel. Azokat a messzeségből még nem látom. A lassan mozduló képet a búzatábla szélén fürkésző gólyamadár zárja le, a gólya a kombájn nyomába lépeget, a megbolygatott földi fácánfészkek után kutat, s a fácántojásokat keresi. Az „árva gólya áll magában” hangulat ölelkezik ezen a búzatáblán a szinte zajtalan, a szinte néptelen aratással, amelynek képei közt már hiába keresnénk a kaszáját suhogtató parasztot, a veríték fejkoszorúját, a marokszedő lányok hajladozását és azt a sűrű festményt, amelynek színei harsányak voltak ugyan, de e sokszínűség mögött emberek ezer és ezer kar-, derék- és lábmozdulata lapult meg, mint a legnehezebb hazai munka zsibbadt rekvizituma. Bemegyünk a tarlóra, az egyik nagymadár felé igyekszem, amelynek kis vezetőfülkéjében Horváth József, harmincöt esztendős, kelédi kombájnos áll. A nagymadár lépteit lelassítja, a kombájnt leállítja, s leszáll a magasból, mellém, a földre. Keménykötésű, alacsony ember a kombájnos, homlokára tóit vastag porszemüveggel áll mellettem, a nagy kombájn árnyékában. Még itt is lehet harminc-harminckét fok. — Miért vezet állva, mikor a vezetőfülkében ülés is van? — Így jobban látok. — S miért kell a kombájnosnak annyira jól látni? — Mert ez a munkája veleje. Itt a figyelő-fürkésző szem a legfontosabb. — Es miért kell folytonosan fürkészni, mikor az egész búzatáblán ilyen nagy nyári fényesség van? — Arra kell figyelni, hol mi bújik meg. — Fogolyfióka, fácánfészek?... 12
