Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-08-23 / 17. szám
f-M *i fW- KEI,fel) I. ’PEL — Azt csak sajnálom, ha a fészken keresztülmegyek. Másra figyelek. Rejtekező tárgyra. — Miféle tárgyra? — Téglára, fatuskóra, amely megbújt a táblában, a növényzet sűrűjében. — S ilyenkor mit tesz? — Leállók, felszedem az akadályt. Ha nehéz, kemény tárgy kerülne a kombájnba, eltörne a gép. Hogy a kombájn leállt, lelassult a gólya lépte is. Azután a tábla szélén megáll a madár. — Kaszával aratott-e még? — Valamikor. — Hol? — Az állami gazdaságban. — S hol van a régi kaszája? — A padláson. Nagy ritkán ha elővesszük, lucernavágásra. — Mennyit dolgozott, s mennyit keresett kézi aratással egy nap alatt? — Egy kaszás napi tizennégy-tizenöt óra alatt levágott egy holdnyi gabonát. Kaptunk érte ötven forintot. Kombájnnal annyit aratok tizenhárom-tizennégy-tizenöt óra alatt, hogy kapok érte napi 140 forintot és ezen felül — tegnapra például ennyi esett — még 2 mázsa 10 kiló gabonát. — S mit arat hajnaltól éjjelig? — Búzát minden időben. Éjszaka is. Árpát csak világosban, mert éjjel az árpatábla — az aljnövényzet miatt — beharmatosodik. — S mire gondol e végtelenül hosszú, csendes órák alatt? — A megriasztott fácánokra. Annyi van! — No, még? — Múltkor egy kis őzet vertem fel a táblán. Ügy inait szegény. — No, még? — A madarakra gondolok. Amint szállnak. Amint énekelnek. Amint egymásnak felelnek. Ahogy egymással pörölnek. A segédvezető — a kombájnban ketten állnak — eddig hallgatott. Megszólal: — Mondd csak el, mire gondolsz még? — Szilviára — felel a porszemüveges, a sűrű nyári csendben. — És Szilvia kicsoda? — kérdezem. — Kedves, asszony, menyaszszony, feleség? — Gyermek. Az első gyerekem. Most született. — ö sem marokszedő lánynak született már, ugye? — Begyalogolhatná maga ezt a megyét. Kaszást, marokszedőt, már egyet sem kapna. — Hova lettek? Hol élnek? — Már csak a regényben. A Veres Péter regényeiben. Horváth József visszaszáll a nagymadár szárnyára, s azon ülve lépeget a kombájnjával tovább. Hogy az ő munkája után mi van, azt már Kása József, a brigádvezető mondja el: — A kombájnban ketten dolgoznak, a kombájnos, meg a segédvezető. Maghordó van kettő. A kicsépelt magot nyolc személy tisztítja le, ezek a gyalogosok. Bent a gabonaraktár előtt további kilenc ember végzi a szalma kazalozását. Ez összesen — kettő a kombájnban, két maghordó, nyolc gyalogos, kilenc kazalozó — huszonegy. Ennyi ember kell a mai aratáshoz. A tábla szélén még ott áll a gólya. Régmúlt idők utolsó, megmaradt tanúja. Nem változó kép a megváltozott tájban. Ruffy Péter Hadrendben A régi cselédsor ÉSSZEL — Nagyon kell az a pénz, amit itt keres? A gépek mozdulatlanul állnak már az izzó fényben. Nagy ernyedtségük az embertől származik; az ember egy pillanatra megpihen, s élettelenné válik a gép. Por kering lassan a tarló felett. ben ők is változtak, miért is szemlélnék furcsálkodva Bakó Erzsébetet? Nem furcsái ja senki azt sem, hogy életében sohasem szedett még markot, — A pénzzel úgy van az ember, hogy ha nem is kell olyan nagyon, azért mégsem menekül előle. A szüleim taníttatnak, egész esztendőben nincs semmi gondom, így nyáron aztán igyekszem valamennyit könnyíteni rajtuk. Ha ezt könnyítésnek lehet nevezni. Az égbolt föltárult mélységeiből kévékben zuhog a fény. A nyár ezüstös selyme simul ránk, a tiszta, lapos táj megtelik ragyogással. A hőségben öszszetöppednek a fák. Mozdulatlan most minden és olyan csendesség van, mintha kirekedtünk volna a világból. Az út mentén letarolt tábla végén hirtelen villan valami. A bokrok között szüremlik át a szín, mintha piros madár verdesne ott. A gépész megszólal: — No, hát úgy is marokszedő lányt kerestek, ott jön az Erzsi, ő éppen abban a korban van, amikor a lány leginkább lépést tudott tartani az aratókkal. Arról meg aztán igazán senki sem tehet, hogy markot nem szedett egész életében. — Akkor meg mi köze volna az aratáshoz? — A kombájnok után jár. ö írja öszsze a teljesítményünket. Részt vesz az aratásban, csak nem erővel, hanem ésszel. Ilyenek nálunk mostanában a marokszedők. Fiatal, karcsú lány közeledik felénk, piros kendőt és könnyű nyári ruhát visel. Óvatosan imbolyog előre a tarlón, mert bizony magassarkú szandálban nem könnyű itt a járás. Köszön, megszemléli a learatott földterületet, valamit bejegyez a noteszébe, aztán megszólal. — Az elnök azt kéri, hogy a gépek menjenek át a másik tagba, a falu túlsó felére, folytassák ott a munkát. Délutánra számítottuk csak azt a részt, de úgy látom, hamar végeztek. — Igyekeztünk — mondja az egyik feketére égett legény. Nevet, kivillannak a fogai. — Azért igyekeztünk, hogy a kedvedbe járjunk. — Ejnye — szól vissza a lány —, az már talán nem is számít, hogy pénzt kapnak érte. A kendőt leveszi a fejéről, hátrasimítja haját, és a riporter egy pillanatra árra gondol, a kis kelédi parasztlány öltözködése, megjelenése nem keltene feltűnést valamely divatos fürdőhelyen sem, és különös módon itt a tarlón az aratók körében sem kelt feltűnést. Miért is keltene? Hiszen ismerik gyermekkora óta. Bakó Erzsi apja, a községi mezőőr, valamikor szegényebb volt a templom egerénél. A változás itt ment végbe az emberek szeme előtt, s aközA kislány (Vámos László felvételei) nem kapált, nem ismeri a nehéz munka kínját, természetesnek érzik mindezt, ugyanúgy, ahogy a 17 esztendős lány is természetesnek érzi. — Az itteni munkám csak néhány napig tart, ha a kombájnok végeznek a betakarítással, rám már nem lesz szükség, akkor két hétre elmegyek az erdészethez barackot szedni, utána meg a Balatonon töltök néhány napot és vége is a vakációnak. — A vakációnak? — Persze. Gimnazista vagyok. Jövőre érettségizem. Minden nyáron egy-két hetet dolgozni szoktam. Itt a termelőszövetkezetben egy hét alatt megkeresek 500 forintot. — Mi a munkája? — Napközben végigjárom a kombájnokat, összeírom a teljesítményeket, aztán másnap reggel kiszámítom, mennyi bér jár az embereknek. Ennyi az egész. Betakarítás idején a szövetkezet bérszámfejtői túl vannak terhelve, azért vesznek fel kisegítőket. Rólam úgy gondolták, megfelelek, van annyi eszem, hiszen elég jó eredménnyel végzem a középiskolát. — Miért ne lehetne? — Mert amit keresek, azt úgyis magamra költőm. Ruhára, könyvre, nyaralásra. Otthon nem várnak el tőlem segítséget, édesanyám mindig azt mondja, kislányom, egy csöppnyit se tapasztalj abból a nyomorúságból, amit mi megéltünk. Az anyám már 12 esztendős korában kapált, markot szedett. Nem öreg még, de görnyedten jár, néha rosszul esik, hogy engem akar kímélni. — Testvére van? — Egy húgom van, tízéves. — Hol tölti a vakációt? — Balatonrendesen nyaral úttörőtáborban. — Mennyibe kerül a családnak a nyaralás? — Semmibe. — Azt mondta, jövőre érettségizik. Tovább tanul? — Egyelőre nem. Elmegyek laboránsnak, aztán utána még meggondolhatom. — A szülei jónéven vennék, hogy ha egyetemre menne? — Nagyon küldenek. Vállalnák még azt az öt évet pénzzel is, szívvel is. De én azt gondolom, nem kell erőltetni. — Miért? — A gimnáziumban sokkal tehetségesebb gyerekek is vannak nálam. Nem hiszem, hogy bejutnék az egyetemre, ezt a szüleim nem értik, nekik én vagyok az egyetlen. — Hogyan telik el egy napja itt Reléden? — Délután 4-ig, 5-ig dolgozom, akkor hazamegyek, megfürdöm, leülök olvasni vagy zenét hallgatok. Ha jó műsor van, televíziót nézek. De a legnagyobb örömet nekem az olvasás jelenti. — Mit olvas most? — Camustól a Közönyt. — Hogyan került a kezébe? — A községi könyvtárból vettem ki. érdekel a modern irodalom, talán azért, mert a világ érdekel. — És ha ilyen könyveket olvas, másnap nem találja szürkének ezt a munkát, járni a tarlón a kombájnok után? Ha a világ ennyire érdekli, nem találja egy kicsit szürkének az életét? — Szeretem nézni, ahogy a nagy, lassú gépek mozognak a tarlón. Ha erősen tűz a nap, olyan az egész, mint valami eleven, holdbéli táj. Szeretem, ahogy az emberek bőrén az izzadság fénylik, szeretem a föld szagát. Én nagyon szeretem az életemet. Kristóf Attila 13
