Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-08-09 / 16. szám
-M *f fH V YE - ÖSKÜ II. NMAQARÓL! másfajta önállóságra szoktatta őket. A külső szobában beszélgetünk, odabent tovább folyik a Ki mit tűd játék, s egy pillanat múlva már tudomásul kell vennünk, híre ment, hogy újságíró érkezett az iskolába. VarkócSos, kedves arcú kislány áll a zsűri emelvényé előtt, táncdalt énekel: „Szerkesztő úr írja meg, hogy szerelmes vagyok... Ennél nagyobb újságot én úgy sem mondhatok, Szerkesztő úr írja meg, hogy boldogok vagyunk ..Most a zsűri is arra figyel, hogy mi odakint értjük-e a tréfát, a nekünk szóló játékos üzenetet. Persze, hogy értjük. És most, egy ösküi öregember szavait idézem: „Tudja uram, én két osztályt végeztem életemben, írni, olvasni éppenhogy megtanultam. Nem irigylem én ezeket a gyerekeket, hiszen köztük van az unokám is, csak eszembe jut, hogy 8 esztendős koromban a szüleim engem kosztért, kvártélyért egész nyárra kiadtak cselédnek. Én annyit tudtam önmagomról, hogy hajnali háromkor fel kell kelnem, szalonnánál, kenyérnél, rántott levesnél nem ettem egyebet. Az én létezésem ennyi volt; rántott leves, ennyit értem. Most az unokám, napi 2 forintért, háromszori élelmet kap, megérti ezt uram? Emiatti a napi 2 forintnyi hiány miatt nem volt nekem gyermekkorom. Én ezzel le tudom mérni a világ változását.” Csida Edit, a varkocsos „táncdalénekes” ül velem szemben. Előbbi játékos üzenete után most komoly beszélgetés következik. — Valóban megírhatom, hogy szerelmes vagy? A kedves kis arc elpirul, a tekintetben a mosoly fényei jelennek meg. — Az csak a szövegben van úgy. — És azt megírhatom, amit a boldogságról énekeltél? — Igen. Nagyon jól érezzük magunkat itt. — Hol vannak most a szüleid? — Apukám sofőr, az országot járja, anyukám pedig itt a községi óvodában óvónő. A húgommal együtt minden reggel eljövünk ide a napközibe és estig itt vagyunk. Csak akkor nem, ha majd nyaralni megyünk a Balatonra. Nagyon jó itt. — Miért? — Azért, mert sokféleképpen játszunk, nemcsak egyféleképpen. Azelőtt. ha mi gyerekek nyáron összeverődtünk, a fiúk külön játszottak, a lányok is külön. Nekik is volt egy játékuk, nekünk is, azt ismételgettük folyton. Itt meg a tanitónéni mindenféle érdekeset kitalál. — Nem baj, hogy szünidőben is iskolába jártok? — Dehogy iskola ez. Hiszen olyan, mintha hazajönnénk, és a többi gyerek mintha a testvérem volna. Szinte elrepül a nyár. A belső szobában a gyerekek feszült figyelemmel mesét hallgatnak, utána kirándulásra indulnak majd, a falu erdejében gombát, szamócát gyűjtenek. Napbarnított arcukon a várakozás izgalma fénylik, mindennap új kalandokat rejteget, mert a tanítónéni nagyon ért ahhoz, mi az, amire a gyermeki léleknek szüksége van. Kristóf Attila ÉVEK A Beszámolva öskü életéről a tar sziklán, a rőten és fehéren izzó, a sovány fű és küszködő növényzet alól kiütköző rrtészkő fennsíkon, egy lépéssel tovább haladtunk s szemügyre vettük az elpergett és elpergő éveket, amelyek e szikár tájon élő emberek életében változást hoztak. Á változás külső s szembetűnő jeleit fotóriporterünk szaporán kattogó gépe iparkodott megörökíteni a lassan ránk szakadó déli hőségben, amikor a napfény kivédhetetlen, zápörszerű zuhogását a meredeken alázuhanó fény könyörtelen ütlegei váltották fél, a kvarckristályok szikráztak az út porában s alulról izzóit a föld. Annyit már megtanultunk az első órákban, hogy öskü nehezen barátkozó, de nyílt alaptermészetű s korántsem titkolózó emberek faluja, olyan karsztvidéki embereké, akik nem rejtik véka alá a bajaikat s nem hallgatják el az örömeiket sem. A falu külső képe, a régi faluszerkezet megmásíthatatlan utcarendje azokról az évekről tesz tanúvallomást, amikor a sziklán megkapaszkodó emberi közösség — saját gyöngesége tudatában — nem vállalkozott semmiféle merészebb rendhagyásra, nem ügyelt az utcák vonalvezetésére. Mindenki oda épített, ahol tenyérnyi telke volt, ahol a sziklán mutatkozó csekély termőtalaj valamiféle reményt nyújtott egy kiskert ültetésére, ahol vizet lehetett fakasztani a rideg sziklából, egyszóval, ahol az emberi lét legsivárabb feltételei megmutatkoztak. Minden bizonnyal evvel magyarázható öskü zegzugos belső elrendezése, a hegyre kaptató és Völgybe ereszkedő utcák, az utca vonalába beugró, vagy attól szemérmesen elhúzódó házak tört vonala, amelyek egy térképész biztonságával Vázolják e sivár tájon az emberi élet puszta lehetőségeit. Ez á kacskaringós faluszerkezet azonban korántsem nyomasztó és szegényes, inkább valami helyke derű és legényes magabiztosság tükröződik a házak arculatából, piros és sárga cserépsipkáiból, a frissen festett falakból, az ablakokra e forró délidőben szigorúan ráboruló redőnyökből. Semmi kétség, a „mód” az utóbbi években költözött Öskü házai közé, mert hiszen az építkezés és felújítás nyomai mindig magukon viselik az idő nyomait s egy magyar falu arcáról tévedhetetlenül le lehet olvasni, vajon a két háború között épültek-e az egyforma ONCSA-házak. (Országos Nép és Ósaládvédelmi Alap-nak hívták egykor azt a fennkölten „jótékony” intézményt, amely Húsz év alatt mintegy ezer családi házat épített az egész országban, hosszú lejáratú kölcsönre a legnyomorúságosabb viskók lakói számára. A viskók száma ugyanakkor meghaladta a százezret, a barlanglakásokról nem is beszélve.) A község tanácselnökét sem a hivatalában találtuk meg, hanem az épülő postahivatal előtt, ahol ingujjra vetkezve éppen tanácsokat adott a kőműveseknek a lépcsőfokok magasságát illetően, mondván, gondolni kell az öregekre is akik nehezen kapaszkodnak fel a meredek és magas lépcsőkre, ha ügyes-bajos dolguk a postára szólítja őket. Ez a gondoskodás, amely a tanácselnök intelmeit sugallta, arra engedett következtetni. hogy a faluban sok az öreg ember. — A termelőszövetkezetnek kétszáz tagja van s a tagság nagyobbik fele 60—70 éves. Ezen egyáltalán nem lehet csodálkozni, mert ezen a földnek nevezett sziklán embertelenül nehéz a paraszti munka, a legjobb külső adottságok, a gépi megművelés, a bőséges műtrágya-felhasználás nem segít azon, hogy kevés az eső, sok a forróság. A fiatalabb nemzedék tehát — mint azt bizonyára hallották — inkább az iparban helyezkedik el, ahol jó keresethez jut — kapjuk a felvilágosítást. Ezen a napon, a délutáni órákban a községi tanácsnak szüksége lett volna tíz-tizenöt emberre, hogy elvégezzenek bizonyos munkát, amelyre akkor érkezett meg a jóváhagyás és az anyagi fedezet. Egy útszakasz rendezésével és a vízelvezetés megoldásával volt kapcsolatos a feladat, amelyre megfelelő fizetség árán iparkodott embereket toborozni a korábban már bemutatott kishíró-hivatalsegéd. ebbeli törekvése azonban csaknem teljes kudarcot vallott. Az üzemekből hazatérő emberek vállvonogatva fogadták a munkára való invitálást, eleresztve a fülük mellett a kecsegtető napszámot. Aki még érzett is magában hajlandóságot, hogy napi munkája után újabb fáradalommal terhelje önmagát, az is inkább a háza körül keresett és talált elfoglaltságot. Üj kerítéseket ácsoltak a bakonyi erdőből származó fákból, épülő házon tevékenykedtek, tetőszerkezetet róttak össze, így a kisbíró toborzására alig három-négy ember verődött össze, meg egy fuvarosgazda, aki két jó lovával állott csatasorba a vízátereszeket eldugaszoló hordalék elszállítására. A tanácsban, érthető módon, ez a körülmény nem keltett visszatetszést, vagy aggodalmat. Inkább úgy vélekedtek a hivatalos és nem hivatalos emberek, hogy ez a csekély létszámú jelentkezés minden körülmények között jó jel, az egyensúlyi helyzet kétségbevonhatatlan jele. Az emberek munkája és keresete között megvan a nyugadalmas és elégedett létezéshez szükséges arány, az embereket nem feszíti a szükség. (Mintegy párhuzamként belelapozgattunk egy harmincnegyven évvel ezelőtt készült iratcsomóba, amely Öskü akkori munkaviszonyairól és lehetőségeiről adott hírt. Abban az A vállalkozó (Vámos László felvételei) A feltűnő az volt, ahogy azok sem jelentkeztek munkára, akik otthon voltak. Ügy gondoltam, hogy a termelőszövetkezetben nem valami sok munka van, de felvilágosítottak, hogy ezen a sziklán is szépen keres a termelőszövetkezeti parasztság, mivel a murvabánya, kőbánya és mészégetés nagyobb hasznot hajt, mint a búzatermelés. Az évek összevetése tehát azt mutatja, hogy ezen a kopáron is meg lehet változtatni az élet rendjét, a hajdani nyomorúságot át lehet változtatni s kedvezővé, vonzóvá lehet alakítani az életet. Ügy gondoltam, ifjúkori csavargásaimból — amikor néha erre is elvetődtem a palotai erdőségből —, hogy az élet megváltozása magával hozza a sziklán épült falu elnéptelenedését. Természetes lenne, hogy e rideg tájról az iparban dolgozó emberek elmenekülnek és a közelben épült várpalotai, péti, inotai és veszprémi, sőt székesfehérvári lakónegyedekben kezdenek másfajta életet. A falu lakossága azonban nem csökken, az elvándorlás itt akkor sem mutatott kimagasló értékeket, amikor a magyar falvakból sűrű hullámokban hömpölygött Budapestre és a vidéki városokba a csalódott parasztság. — Itt mindenünk megvan, itthon vagyunk és mindenhez közel vagyunk — mondotta egy fiatalasszony, aki a tanácsházán valamiféle hivatalos ügyének elintézését várta. — Minek mennénk be Palotára, vagy Inotára, amikor mind a kettő itt van egy futamodásra. Különös érzésekkel vonultunk el a faluból, amely minden várakozásunk ellenére, megmaradt, sőt megerősödött a sziklán. Az autóbusz, amely valamivel korábban indult, mint mi magunk, csokorra való ösküi gyereket szállított valahová. Nyár volt, letelt már az iskolaidő, kirándulásokat sem rendeznek már ilyenkor, így furdalt a kíváncsiság, hová utazik a rekkenő délután ez a csokor gyerek? — Csórra — mondta egy mosolygó nagymama, aki némi pénzt dugott az unokája zsebébe. Csór alig öt kilométerre van öskütől s Csór községben hetek óta megtelepedett egy mutatványos család, amely körhintát, céllövészetet s hajóhintát tart üzemben. Az ösküi nagyapák még azért háborogtak a harmincas években, hogy csongrádi kubikosokkal építették éhbérben azt a gráci betonutat, amelyen most az autóbusz a csóri vurstliba viszi hétköznap délután az unokákat. Bárót! Géza 13 SZIKLÁN időben a falusi lakosság állandó ostrom alatt tartotta a községházát és szorongatta a jegyzőt, a bírót és a községi képviselőtestületet, hogy szerezzen számára legalább annyi munkát, amennyi a legszűkösebb megélhetéshez elegendő. Uradalmak nem lévén ezen a sziklás terepen, az ösküi emberek bárhová elálltak volna, bármilyen távolságra is a falutól, csak megkeressék a létminimumot. Ugyanebben az időben évente két-három ház épült, a helyszínen kitermelt mészkőből, saját erővel és nagyon szegényes kivitelben.) Az épülő postahivatal
