Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-17 / 10. szám
M &i fH V | í-hácsii. ;• I ASZ kanász lábán, mivel a disznó kedveli a sáros, pocsolyás, zsombékos területet, s másfajta lábbeliben vajmi nehéz lenne követni a nagy testű ártányok, kocák és fürge süldők szeszélyes útjait. A konda nagyjából már összeverődött, a kanász azonban minden harmadik-negyedik ház kapujában megszólaltatja csutorás hangszerét, amelynek hívogató dallama talán évszázadok óta nem változott s rejtélyes módon az egész Magyarországon, minden faluban evvel az egyszerű felépítésű dallammal jelzi a kanász, hogy a kihajtás ideje elérkezett. A kisajtókra, kerítésekre könyökölve a falusi asszonyok s nem ritkán maguk a gazdák is elégedetten tekintenek a kivonuló konda után. Pátkai József negyedik éve gyakorolja a kanászságot Hácson, azelőtt fogatos kocsis volt a Dunántúl egy másik szegletében, egy állami gazdaságban, ahol, két esztendőt töltött, azt megelőzőleg pedig egy téglagyárban dolgozott, mint kihordó, vagyis olyan segédmunkás, aki a félig még forró kemencében ezrével a szárítóba szállítja háromkerekű targoncán a frissen égetett téglákat. Hét év alatt három munkahely s valamennyiben másfajta munka, arra engedhetne következtetni, hogy Pátkai József nyugtalan természetű ember, aki szereti a változatosságot, vagy valamiféle összekülönbözése adódott korábbi munkahelyein, azért vándorolt tovább. A magyarázat azonban nem az ember nyugtalanságából adódik, hanem abból az egyszerű tényből, hogy Pátkai szülei Szabolcsban éltek, állandóan letelepült cigányemberek voltak s a származás miatt Pátkainak sokat kellett hallgatnia. Mígnem elérkezett Hácsra és itt, ebben a somogyi faluban már senki sem tette szóvá, hogy hol született. A hácsiak a jelek szerint ragaszkodással és megbecsüléssel viseltetnek a kanász iránt, s ez a ragaszkodás abban is kifejezésre jut, hogy senki sem nevezi cigánynak, hanem a magyar paraszt ösztönös tapintatával azt mondják, Pátkai „szabolcsi barna” ember... Ezek után érdemes közelebbről megismerkednünk a hácsi kanászszál, aki nyílt és derűs tekintettel állja a kutató pillantást, bizonyos szerény méltósággal, de minden megalázkodás nélkül felelget a kérdésekre. A kérdések az életmódját szeretnék felderíteni, nevezetesen arra vonatkoznak, miképpen él a messzi földről származott kanász, akinek elődei — huszonöt évvel ezelőtt — olyan mélységben éltek, hogy a falu még a nevüket se ismerte, legfeljebb az a néhány vezető ember, aki a közösség nevében felfogadta őket. — En, kérem, tisztesen megélek... Nem mondom, hogy a havi fizetés nem lehetne több, de van hozzá ingyen lakás, állattartás, és hát mindenképpen segítenek az emberek ... Hácson a háztáji állatállomány ebben az időben 310 sertés és két tucatnyi juh, amelyet nem érdemes külön juhászra bízni, ellegelgetnek azok a disznók között is, életük ugyanis csupán szüretig tart, amikor a hagyományos szüreti birkagulyás öblös bográcsaiban egyszerre eltűnik az egész állomány. Pátkai ruházata viseltes és egyszerű, de rendes és erős. Családos ember, felesége van és négy gyermeke, két fiú és két lány, az idősebbek már iskolába járnak. Az iskolai látogatás alkalmával fel is tűnt egy barna arcú kislány, akinek arca, szemének mandula vágása, homlokának hajlata pontosan olyan, amilyet Pátkai visel érettebb, férfiasabb kiadásban. A kislány bordó szövetruhában, fekete cipőben ült a pad szélén. Sok falut ismerek, ahol a cigánygyerekek járnak ugyan iskolába, de ismerek olyat is, ahol majdnem lehetetlen befogni betűvetésre ezeket a barna kisgyerekeket. A hácsi kanász erről úgy vélekedik, hogy a gyerekeinek iskolába kell járniuk s megfelelő alapvető tudással kell majd az életbe kilépniük, ha eljön az ideje. Pátkai későn tanult meg írni és olvasni, de ma már könyveket olvas, bár amióta vett a családnak egy televíziókészüléket, azóta az esténként kivilágosodó képernyő kényelmesebb módon nyújtja mindazt, amire hácsi kanász kíváncsi. — De mire kíváncsi? — Hát, kérem, ami a világon történik. A televízióban minden benne van. Benne vannak a háborúk, a szép utazások, a színdarabok. Minden, ami történik ... Ez így kissé sommás meghatározásnak tűnik, de voltaképpen tökéletesen igaz és megnyugtató. Negyed századdal ezelőtt a falusi kanászok általában írástudatlan emberek voltak, a falusi pásztorházakban detektoros rádiót is alig lehetett találni, következésképpen mindabból, ami a világban történik, nagyon kevés, vagy éppen semmi sem jutott el a pásztorokhoz. Kérdezem Pátkai Józsefet, milyen sorsot, miféle jövőt szán a jyerekeinek. Ügy gondolom, a kérdés hosszabb töprengésre készteti, de a hácsi kanász kész a válasszal. — A két kislány eszesebb, a két fiú még játékosabb, igaz, hogy 5k a fiatalabbak. Az idősebbik kislányom tanítónő szeretne lenni, i kisebbik védőnő, mert nagyon szereti a védőnőt, aki látogatja őket, ha betegek. A fiúkat a gépek érdeklik, azokból traktoros lesz, vagy másfajta gépész. Úgy tűnik, Pátkai megállapodott a somogyi dombok között, élete sima mederben folyik, tervei kerekek és egészségesek. Ügy gondolom, a hányatott életű szabolcsi ember ily módon elégedett és boliog embernek tekinthető. Búcsúzásképpen még megkérdezem, mi lenne a legégetőbb kívánsága? Erre is azonnal válaszol: — A községi tanács tavaly megígérte, hogy rendbehozzák a kanászházat. Az nagyon jó lesz, mert a régi ház, a régi világból való is nagyon megromlott. Ha rendbehozzák, mi nagyon jól megélünk benne. Baróti Géza AZ UTAZÁS — Van itt egy ember, aki nemrégiben járt Amerikában. Ladies Ferencnek hívják, 6 itt az utolsó, aki átment a tengeren. Egy új házban lakik a falu szélén. Eső szemerkél, lélegzik a táj. Meleg, nagy szél fúj a mező felől, földszagot hoz, a szántott föld kesernyés, nyugalmas szagát. Ladies Ferenc háza egy kertben áll, ahol éledő fák feszes ágakkal nyújtóznak ég felé. Fiatal a ház, fiatalok a fák, öreg a gazda. De ez az öregség időtlen, s ha az ember szemügyre veszi, valami olyasmit érez, hogy semmi köze sincs a hanyatláshoz. A konyhában ül az öregember, bicskával falatozik, vereshagymát, szalonnát, kenyeret. Mikor a riporter belép az ajtón, valójában furcsa helyzet áll elő. Két idegen ember néz szembe és az egyik nem tudja a másikról, hogy az mit akar. Nem tudja, honnan jött és miért. Ez a pillanat különösképpen alkalmas az ítélkezésre, az első szavak, a tekintet ébersége, gyanakvása, vagy nyugalma ilyenkor elmond valamit arról az emberről, akit nem ismerünk. Az öregember szeme nyugodt, még csak kíváncsiság sem tükröződik benne, az arca derűs, nem tart az idegentől. Hellyel kínál, mielőtt egyetlen szót váltottunk volna. Most úgy érzem, itt ülhetnék egész délután, anélkül, hogy megkérdezné tőlem, mit is akarok. Irigyelem a nyugalmát, kedvelem azt a tempós mozdulatot, ahogy borral kínál. Ritka már korunkban az ilyen ember, aki érdek nélkül szívélyes tud dók, de én nem fogadtam el a gondolatát. — Mekkora háza van a fiának? — Sok szoba, üzlet, olyan szép lakást én még sohasem láttam. — Mennyi a jövedelme? — Azt forintban én nem tudom megmondani. Biztos, hogy lehet havonként vagy 10 ezer forintnak megfelelő. — És magának mennyi a jövedelme? — Termelőszövetkezeti járulékos vagyok. 260 forint a nyugdíjam, meg van háztáji földem. Kis borom is terem. — Megél? fiam. Megnéztem, aztán viszszajöttem. Most már nem kívánkozom sehová. — Mikor ment el a fia? — Még az ötvenes évek elején. Harmincéves volt akkor. Azóta nem láttam. A menyemet sem ismertem. Odakint született lányt vett el feleségül a fiam, de magyar beszédút. A nászom innen vándorolt ki még a század elején. De azért megértetük egymást. Azelőtt sokszor írtak, sokszor hívtak, hogy vágjak neki, ne féljek az utazástól. Tényleg, nem is volt okom félni. El nem tévesztettem az utat, kézről kézre adtak, csak mentem egyik repülőgéptől a másikig. Nagy út volt az. Hosszú, de nem veszedelmes. szavamat. A menyemet is nagyon megkedveltem. Jól választott a fiam. — Akkor mért jött haza idő előtt? — Mert engemet Amerikában semmi sem érdekelt. Ahhoz nekem nincs semmi közöm. Láttam, amit látni akartam, aztán már csak az motoszkált bennem, hogy indulni kellene hazafelé. Már mindjárt a második napon eszembe jutott, csak nem akartam a fiamnak mondani, inkább eltűrtem magamban azt az érzést egy ideig. — Miféle érzés volt az? — Szorongató. A házamra gondoltam, meg a kertre, meg arra, hogy itt most nappal van-e vagy éjszaka. Ide-Hiába, a bensőmben sürgetett valami, hogy jöjjek. Lehet, hogy az öregség. Mert minél öregebb valaki, annál nehezebben tűri a változást. A végén már aludni se tudtam. Mondták sokan, hogy bolond Vagyok, mert más ember, egy életre meg tudja szokni az idegen földet. Én azoknak az érzéséről semmit sem tudok, csak a magamét ismerem. Örülök, hogy elmentem. Elmentem és megnyugodva tértem haza. Amíg odakint voltam, még a haragosaimra is jó szívvel emlékeztem. Nem tudom, mért van ez így, de így van. A fiam mintha megértett volna. Pedig azt akarta, hogy velük maradjak. Gondolt arra is, hogy végleg ott mara— Most ült először repülőgépre? — Most. De most annyi ideig, hogy abból kitellett az egész életemre. Sokra nem emlékszem, mert folytonosan elszunyókáltam. Azért odafentről láttam a tengert. New Yorkban leszálltunk, autóval átvittek egy másik repülőtérre, onnan már egyenesen a fiamhoz mentünk. Autóval várt engem. — Hol él a fia? — Buffalóban. Azt a mesterséget folytatja, amit itt tanult ki, hentes és mészáros. Szép nagy üzlete van, semmiben sincs hiánya. — Mennyi időt töltött náluk? — Hat hetet. Aztán rámjött a mehetnék, hiába tartóztattak. A kiskapunál ■., — Hát, ha kérdi, azt mondom elégedetten megélek. Se több nem kell, se kevesebb. — Mire emlékszik Amerikából? — Nem sokra. A fiam üzletében segítettem, gondolA hazatért látogató lenni az idegenhez, ezt nevezik ösztönös vendégszeretetnek. Hagyománytiszteletből táplálkozik ez a vendégszeretet és belső békéből. Talán éppen ezért már az első pillanatban nyugodt, megelégedett embernek vélem Ladies Ferencet. — Feri bátyám, meséljen nekem Amerikáról. Miképpen történt, hogy ellátogatott oda? — Vénségemre belémbújt a mehetnék — feleli elmosolyodva az öreg —, szerettem volna megnézni, hogyan él a tam, ha már ott vagyok, vegyék valami hasznomat is. Kifestettem szépen az üzletét, mert ahhoz értek. — A fia kérte rá? — Nem kért ő semmire sem. Csak én munka nélkül meglenni nem tudok. Azért is jöttem el, hamarább, mert elfogyott a munka. — Unatkozott? — Nem én. — Rosszul érezte magát? — Dehogy. Hiszen mindennel körülvettek, lesték a genséget éreztem, pedig a fiam a legközelebbi vérem. Vittek erre, arra autóval, de engem az nem érdekelt, én csak elviseltem, mert láttam, hogy örömet akarnak okozni vele. Az öregember elhallgat, a vörös borral teli poharat a kezében forgatja. — Nem tudom megmagyarázni — szólalt meg nagy sokára —, nem tudom megmagyarázni, se magamnak, sem másnak, miért kívánkoztam el onnan. Nekem arra nem volt semmi okom. — Ha fiatal korában jut el Amerikába, otF maradt volna? — Azt nem tudhatom. Más fejjel az ember nem gondolkozhat, csak azzal ami van. De azt a szorongást, amit én ott éreztem, nem tudnám megváltani pénzzel, vagyonnal. Azt vagy kibírja az ember, vagy nem bírja ki. Ha jól értettem, ilyesmit akart kérdezni tőlem. — Igen. Valami ehhez hasonlót. Kristóf Attila (Vámos László felvételei) Hács a szőlőhegyről
