Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-11 / 1. szám
111[•II •{ 1 J ’ ty Bajna téli napfényben SZÉPSÉQ Mi a szépség? Azt hiszem, ez. Pontosan ez. Hogyan születik a szépség? Azt hiszem, így. Pontosan így. A szépség születéséhez sok nem kell. A szépség mindig bennünk van, s belőlünk költözik az anyagba. S hogy hol lakik a szépség, a fejben, képzeletben, idegdúcokban, amelyek azután közvetítik az ujjakhoz, s az ujjak — az idegdúcok parancsolatára — formálni kezdik a korongfejen az anyagot? — Az mind úgy jön — mondja a Szűkszavú, aki e folyamatot nem érti, csak gyakorolja. — Az csak úgy jön — ismétli meg, s többet nem mond. Meginvitál a műhelyébe, mint olyan ember, akitől a szó idegen, akinek a cselekvés a kenyere. A Szűkszavú betaszít egy kis ajtót. A küszöbön át fagerendás mennyezetű helyiségbe lépünk. A helyiség a csend világára emlékeztet. A kicsiny szoba falában ablak. Az ablak előtt asztal, annak a közepén a tengely, amely a korongfejet és a lendítőkorongot köti öszsze. Nem hanggal, beszéddel, hanem a feje intésével, a tekintetével hozza tudomásomra, hogy „majd megmutatom”. S jobb kezével egy maroknyi sárga agyagot érint meg, s az asztalra dobja. A Szűkszavúról sokat nem tudok. Csupán annyit, hogy Katona Istvánnak hívják, ötvenöt esztendős székely ember, aki a fazekasok hazájából, az udvarhelyi Korondról való, s élete furcsa sodrása juttatta el Korondról a Komárom megyei Bajnára. Nem a fazekasság a mestersége, a fazekasság csupán a szenvedélye. Egyébként lámpamester a dorogi szénbányában. S amint leül az asztal mellé és szépen fogadja az ablakon betekintő világosságot, jobb lábával működtetni kezdi a lendítőkorongot. Annak a működésére forogni kezd a korongfej is, amelyre az imént egy darab, Nagysápról való maroknyi anyagot csapott. A szobában nem látok mást, mint néhány agyagedényt, csuprot, köcsögöt. A vázák, köcsögök egyszerűek és derűsek. Oldalt, a másik fal mellett, betonból és kvarekőből öntött malomkőforma pihen, amely a festéket őrli. Sok eszköz a szépséghez nem kell. A szépség az anyag nélküli semmiből szökken elő. S amint a maroknyi agyag forogni kezd és a Szűkszavú formálni próbálja, nehezen enged; — Kemény — jegyzi meg. s vizet csepegtet rá. A víz az agyagot megfényesíti, azután a rejtélyes repedéseken át eltűnik. A megpuhult agyag közepébe helyezi jobb hüvelykujját, s az ujj helyén az agyagban űr keletkezik. Úgy látszik, hamutartót készít nekem. Az agyagnak hamutartó formája van. A láb meg csak jár, a korongot hajtja. S ahogyan az agyag fölvette a hamutartó formáját, megint belenyúlik egy-egy ujj, s a hamutartó forrna emelkedni és magasodni kezd. Ez a folyamat azután folytonossá válik. A kezes anyag, amint fölfelé emelkedik, vagy szűkül vagy öblösödik. Most éppen öblösödik, ujjaknak hallatlanul finom és érzékeny érintésére. A fagerendás mennyezet alatt állva és figyelve a szépség hangtalan keletkezését, megkérdezem: — Nem minta után dolgozik? — Soha. Az csak úgy jön — ismétli meg a Szűkszavú, s közben egy-egy csepp vizet ejt az anyagra, amelyet Nagysáp, egy közeli község egyik domboldaláról cipel mindig haza. Ügy látszik, abban a domboldalban van elrejtve és eltémetvé a képzelet, amely virágos tálakat, sárközi és székely mintás köcsögöket, finom mázzal bevont, sárga és zöld színekkel ékes vázákat teremt. De domboldalon váza nem születik soha. A dombokat haza kell hordani és a földhöz hozzá kell nyúlni. Ennyi volna csupán? Nem magas, varjúarcú fekete ember a Szűkszavú. Tizennégy éves korában a nagybátyjától tanult meg korongolni Korondon. — Az volt csak a jó agyag, a köröndi Firtos vár alatt. Kékesszürke volt. Kimondottan jó agyag volt. Mikor elkerült a szülőfalujából és az idő messzire sodorta, háromszázhatvan ember korongolt Korondon. A székely fazekas a kocsi vaskosarát beszórta szalmával, azok közé rejtette a köcsögöket, arra megint szalmát szórt és indult a hegyekből a völgyek felé eladni a szépséget. A szépségből nehezen él az ember, de valahogy csak megái. A korong meg csak forog, a kéz a formán mintha nem is dolgozna, csak érintgetné, csak játszadozik vele, s amint folyik a játék, az agyag folyton csak nő, magasodik, öblösödik vagy szűkül. Nem néztem az órám. Talán két, talán három perc telt el. A varjúarcú csak motoszkál a formán az ujjaival, amelyeket egyszer csak leemel a formáról, lábát meg a 'lendítőkorongról. • S oldalt néz. A váza kész. Még nincs kiégetve, bevonva fényes mázzal, még nincs befestve, még nem égnek az oldalain élénk színek virágszirmai, pöttyei, de a forma már kész. Nem veszem kézbe, még puha, nem is érintem meg, mert a kéznyom, az ujjlenyomat bevésődne a puha agyag szemcséibe. Csak lehajolok az alacsony asztalkához, és nézem a szépséget. A forma tökéletesnek tetszik, a váza hibátlannak, nincs azon egyetlen karcolás, nincs azon egyetlen olyan vonás sem. amely a formát egyenetlenné tenné. Mintha kimérték volna. De ki mérte volna ki? Ez a két bütykös kéz? Ez a két kékeres kéz, amely most az asztal lapján pihen? A pihenő kéz, miután megnéztem a vázát, drót után nyúl és a vázát a korongfejről egyetlen mozdulattal vágja le. Azt már tudom, honnan jönnek a vázái: a nagysápi dombból. Azt még nem, hogy hova mennek. — Sokfelé. Egy francia múltkor Perzsiába vitte. Tóth néni meg innen a faluból a fiához Ausztráliába. Én is veszek egyet. Hazaviszem. Az asztalomra teszem. S míg e híradást írom, néha nézem. Néha úgy elnézem. Rtiffy Péter A Szűkszavú í(/Y MWf KOMÁROM Ml SPINÉT I Üti kalauzunk, a bajnai általános iskola fiatal tanítónője sze gényes kis gyűjteménynek nevezte azt a néhány tucat holmii amelyet apránként összeszedegettek és elhelyeztek a jéghide kastély belső termeiben. Belső termek? Jégverem hangulatú hodályok, amelyekben vajmi nehéz fel idézni a hajdanvolt pompa emlékét és nyomait, bármilyen hatal más — és bármilyen rozoga — ablakszárnyakon tör is be a tél napfény. A parkettkockák elszúvasodtak, a márvány kandall hidegen ásít, hiába helyezték el előtte a foszlott selymű, kopottá Az ürdöglovas életnagysága festménye huzatú rokokó bútorokat, nincs ebben az „interieur”-ben semrr melegség, semmi ünnepélyesség. Ez a vedlett és kihűlt tündérkert egy életformáról tesz valló mást, amely nem sokkal lehetett melegebb és lakályosabb, min ez a tört ablakú, büszkén roskadozó kastély. A szemlélődő figyelmét két darab ragadja meg az első pillanat ban. Egy spinét,' amely szorosan a fal mellett áll, mindébizonnyal azért, hogy össze ne roskadjon, ki ne fussanak a vé hangszer alól a szúrágta falábak. A hangszerben még van néni élet. Egyikünk felüti a fedelét, megérinti a billentyűket, amelyekre hiányzik az elefántcsont s a spinét bágyadt, pityegö hangot de mint egy vén, fázékony madár, amely a kalitkában megörege dett. A pityegö hangoktól még hidegebb lesz az átfagyott hodály ban, az ember mozogni kíván és kényszerül, hogy védekezzé a csontig ható történelmi ájer markolásai ellen. Engem egy börzekés traktoros kísér, aki puszta kiváncsiságbc feljött a gépállomásról. Nyilván arra volt kíváncsi, kik ezek a újabb hóbortosok, akik megtekintik a kastélyt, talán rá is teszi a kezüket. Van ebben valami lokálpatrióta féltés? Nincsen. A traktoros olyasfajta fumigáló mosollyal nézegeti a termeke s a termek ódon sarkában felhalmozott ódon kacatokat, amilye pillantással méregethette gróf Sándor Móric valamelyik paraszt jának keshedt lovát. Semmi becsülés nincs ebben a pillantásbar, semmi különösebb érdeklődés. Azt kérdezem a traktorostól, hogy mióta bajnai lakos, vanvalamilyen emléke az 1945 tavaszán végképp letűnt grófi és her cégi világról, az utolsó princesszin uralkodásáról, aki egy fele a Sándor grófok, más felől a Metternich hercegek nevét és véré örökölte. — Én még hajtottam nekik, mint kisgyerek. Az utolsó hercegnő még rendezett vadászatokat, eljöttek arr< a németországi rokonok és a távolabbi olasz rokonok. A hajtóka nem a fövadász vette föl, mert fővadász már nem volt, hanem i hercegnő titkára. — Az olyan minden lében kanál ember volt — véli a traktorom — Mi volt a neve? — Janicsáró... A falu a keresztnevét sem tudta, mert az udvar cselédség csak így továbbította a kastélybeli parancsokat: — A Janicsár azt üzente... A Janicsár azt parancsolta. — A hercegnő? ... — Az nem állt szóba velünk, gyerekekkel. Topogunk a jégverem termekben, amíg a fotóriporter a freskó kát és az ördöglovas életnagyságú lovasképét veszi célba és éi megátalkodottan keresek valamilyen emléket, amelynek a segitsé gével összevethetném ezt a kihűlt pompát a falu életével, olya1 történelmi madártávlatból, mint az 1945-ös forduló. A traktoros eldobja a cigarettáját, de nem tapossa el. Minek? ... Ha felgyűl és leég az a gyönyörű vén hodály, kinél fáj ez? ... De amint eldobta a cigarettát, int a bőrsapkás fejévei hogy menjünk egy teremmel odébb.
