Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-11 / 1. szám
; - BAJ NA I. ROKKA íbben a teremben sincs más, mint ódon holmik molyos tömege, más szaga van ennek a gyűjteménynek. Szegény szaga. — Ez maradt a régi faluból. jeltározó tekintettel nézegetem a régi falu maradékát, amelyet aki gyengéd kézzel iparkodott egy kiállításhoz hasonló halmaza pótba hozni, de nem sok sikerrel. A grófi-hercegi világ utolsó mete a fejünk fölé borul a kastély kupolájáról. A szegletekbe iyt paraszti holmik most is úgy kucorognak a sutban, mint élőik kucoroghattak a kastély urai előtt? \íi van itt? így pudvásr bölcső. így sánta paraszti asztal, karospaddal. A falon tékák, rajtuk lány tucat gyanúsan új köcsög és tányér. Egy faszékre terítve I női ing áll és egy férfiing. Daróc tapintása van mindkettőnek, y kendertiló fából. Cséphadaró. Egy finomművű fa rokka, amen most is lehetne kenderkócból fonalat fonni. Ez a legdísze>b, legszebb darab az egész gyűjteményben. — Járt itt egy svájci — mondja a traktoros —, aki motoriklit ígért a rokkáért. De nem lehetett odaadni neki, mert gyűjnény. Később azt mondta, hogy az óráért egy autót is adna. íz óra a sarokban pihen, a pádon, háttal a rideg falnak támasziva. Gyönyörű vén ingaóra, félrebicsaklott ütővel, mintha kite volna a nyakát. — Ez is a kastélyhoz tartozott? — Kinek lett volna Bajnán ilyen órára pénze? diplomatikus válasz. Cserépből készült régi paraszti tésztaszűrőn kézzel, ceruzával tt szöveg: .Adományok a gyűjtemény javára.” 4 cserépszűrőben hat forint ötven fillér. Bajna ennyivel óhajt az utóbbi hetekben hozzájárulni a gyűjtemény fenntartásához gyarapításához. A rozoga ablakon kinézünk a téli napfényben :ó, négyszögű udvarra, amelyet most felfagyott sár borít. Mér- i kiskutya berreg a kapuban s egy divatos anorákba öltözött ■lány iskolába siet, táskával. — Ez volt a princessz-udvar — mondja a traktoros, aki a jelek •rint mindent tud, s mindenről, ami a múlt ebben a hideg, ■ga börtönben, megvető véleménye van. — Járt ott maga valamikor? — Oda csak a kertésznek volt bejárása az urakon kívül. VJr TT TTVrTT*7 •----—"TT" PSlíf v": I,. . .. *Pa É 1 y Ipgijr ;—W .................ii n.i—ry;--jg»»rrrr. kokó sarok Az udvart lezáró földszintes épületsorban több család lakik. iy gondolom, ott voltak a cselédlakások. A spinét, a rokokó asztalka és székecske, az autót érő vén svájci a és a rokka, meg a tésztaszűrő, a daróc ing és a szúette bölcső ■pviselte annak a két világnak a határát, amelyben a kastély kői éltek és a falu lakói küszködtek. A kettő között volt az angolkert, ahol vadászat után a pálinká.1 beitatott hajtólegények addig táncoltak, amíg az erkélyen egy •met, vagy olasz gróf a levegőbe lőtte a puskáját. Ez volt a jeliás arra, hogy a nép most már takarodjék haza, a kastélyban •zdődik az urak mulatsága. A traktoros egy düledező szekrényből kivesz egy régi karikástort, megsuhintja és akkorát durrant vele, mint egy vadásziska. — Nahát, akkor így szólt az a vadászpuska, amelyik hazairgette a népet... A durranás után iszonyú csönd. Mint azután az elbocsátó iskalövés után. A falu nem szíveli ezt a kastélyt. Megértem. Baráti Géza EQY KAMASZ KARRIERJE Ott élnek az Ördöglovas kastélyának melléképületében, ajtajuk a négyszögletes, kopár udvarra nyílik, jelenlétük bizonyos értelemben befolyásolja a múltat, hiszen a múlt épen maradt, kicsiny darabja az otthonuk. Furcsa a kép. Felettük a kastély közönyös, élettelen tömbje magaslik, fenséges és kietlen magányban, és idelent, ahol egykor a cselédek laktak, nyugtalanul, lüktetve fészkel a mostani élet. Lompos kiskutya kering körbekörbe, kötélen száradó ágynemű lobog, egy lány vödörrel a kezében vízért indul a kútra, ablak csapódik, asszony kiált, egy vénember a falnak döntött háttal pipázik. \ kamasz Vegyük szemügyre azt a nyurga kamaszt, aki ajtót nyit kopogtatásunkra, s mikor azt kérdezzük tőle, vajon itt laknak-e Szalmásiék, némi büszkeséggel a hangjában így válaszol: „Mi vagyunk azok”. Nyitott nyakú inget, és vastag pulóvert visel, s kicsit szűk nadrágot, akár a városi fiúk. Arcán nyoma sincs csodálkozásnak vagy zavarnak az idegenek láttán, a mozdulataiból, a tekintetéből valami csöndes magabiztosság sugárzik, mintha nem is a gyermekkor végén, hanem a férfikor közepén tartana. Egy pillanatra átfut a fejünkön: honnan származik ez a biztonság? Az édesanyja lép ki a szobából. háta mögül két csöppnyi lány furakszik elő, az egyiknek komoly és ünnepélyes az arca, talán azért, mert szemüveget visel, a másik sötét pillákkal árnyalt kék tekintetét ránkvillantja, aztán lekuporodik a földre, cirógatni kezdi a fekete macskát, a jelenlétünket egyáltalán nem veszi figyelembe. Itt él ebben a szoba-konyhás lakásban a Szalmási család. Ez a család az „éhségsztrájkról” híres Bajna községben. És ez az éhségsztrájk a legkülönösebb mindahány közül, amiről eddig hallottunk; a tiltakozás e formáját a gyerekek alkalmazták szüleik „ellen”. A furcsa történet, 1966 júliusában kezdődött, mikor is Szalmási Sándorék elköltöztek Bajnáról a Nyírségbe. Az idős nagyszülők hívták „haza” őket, mondván; „építsetek házat a mi házunk mellett, legyen majd a tiétek az a vagyon, amit az életünk során összehordogattunk, találtok itt is munkát, minek kószáltok idegenben.” A család útnak indult, hiszen úgy hitték, Bajnához nem fűzi őket semmi. Nagykállóról költöztek ide valamikor, így hát nem a szülőföldjüktől szakadtak el. De valamiről, úgy látszik, mégis csak megfeledkeztek, mert hiába épült fel Nyíraz, mintha messze kerültünk volna a hazánktól. Minek tagadnám, nemcsak a gyerekek vágyakoztak, hanem mi is. De hát egyszeriben mégsem változtathattuk meg a döntésünket. A nagy fiam, a végén már nem tudott mosolyogni, egy falat se ment le a torkán, összefogtak a gyerekek, és apránként, „rákényszerítettek” bennünket, hogy tegyük meg azt, amit valójában mi is akartunk. Nem lehet egészen éhségsztrájknak nevezni azt, ami történt, de hasonlított hozzá. — És megbánták, hogy visszajöttek? — Dehogy is bántuk. — Jártak azóta Nyíregyházán? — Nyáron elmegyünk lálátogatóba, néhány napra, egy-két hétre elvágyik az ember, de örökösen nem A rokka és az antik óra A kastély lakói menne semmiért. Nekünk most már Bajna végképpen az otthonunk, s mindent megad, amit az ember elvárhat az otthonától. — Mi a minden? — A mindenből a legtöbb, a munka és a megélhetés. — Hogyan élnek? — Hárman keresünk a családban, én a szövetkezet vegyi üzemében vagyok retusőr, 1500 forint a fizetésem, a férjem 2300 forintot keres, a 17 éves nagyfiam pedig 2500 forintot. — Többet az apjánál? — Többet. A présüzemben dolgozik, csoportvezető, hét ember van a keze alatt. Az asszony elmosolyodik, egészen halkan mondja: — Tudják, az ember boldog, ha ilyen gyereke van. Tizenhét esztendős, és úgy megbíznak benne, olyan sokra tartják, mint senkit a hozzáhasonlók közül. Felnőttnek is ritkán jut ekkora megbecsülés. Az én fiam a munkájával szolgált rá ... A nyurga kamasz elpirul, hosszú pillájú szemét lesüti, a földet nézi a lába előtt. — Édesanyám — mondja —. édesanyám ne beszéljen így. — Lángvörös arccal kinyitja az ajtót, megfutamodik. Az asszony csöndes büszkeséggel folytatja. — Nem szoktam én a nagyfiamat szembedicsérni, úgy is elfut előle. Áldott, jó gyerek ez. Ha munkába megyek, ő vigyáz a testvéreire, megfőz nekik, csudaszép játékokat talál ki. Sohase panaszkodott még, hogy sok a dolga. Soha hangos szavát nem hallottam. Akkor is így beszélnék, ha nem az anyja volnék, és ne haragudjanak, hogy dicsérem, hiszen az enyém. — A komoly, szemegyházán a ház, hiába kapott a termelőszövetkezetben munkát a férfi, nem találták a helyüket, hiányzott valami, és egyszer legnagyobb megdöbbenésükre azon kapták magukat, honvágyuk támadt Bajna után. A gyerekek mondták ki először a szót: menjünk haza. fgy mondták, „haza”. — Igen, igen — emlékezik az asszony —, folyton csak ezt hajtogatták, enni sem akartak, szinte belebetegedtek. Az isten tudja, mitől van az, hogy az ember ezt vagy azt a helyet érzi az otthonának. Az öregek kedvesek voltak hozzánk, saját házunk volt, nélkülözést nem szenvedtünk, de valami mégiscsak húzott bennünket vissza ide. Olyan érzés volt Vámos László felvételei üveges kislányhoz fordul. — Menj ki Sanyiért, mondd meg neki, visszajöhet. Nem beszélek most már róla. De a krónikás szeretné megtudni, mi az valójában, ami a 17 esztendős parasztfiút alkalmassá teszi arra, hogy nálánál jóval idősebb emberek munkáját irányítsa, oly módon, hogy se fentről, se lentről ne lehessen panasz ellene. — Nem furcsállják, hogy te vagy a „főnökük”? — Nem. Jóban vagyunk. Közös a munkánk. Egyikükkel sem volt soha semmi bajom. — Mióta vagy csoportvezető? — Egy éve. Azelőtt a mezőgazdaságban dolgoztam, később a présüzemben, akkor 1100 forint volt a fizetésem. Nagyon meglepődtem, mikor az üzemvezető szólt, hogy arra gondoltak, rám bízzák a csoportot. — Miért gondoltak erre? — Nem tudom. — Mégis, mit mondtak, miért? — Azt mondták, jól végzem a munkámat, megbíznak bennem, vállaljam el, sikerülni log. Én kicsit féltem, aztán elvállaltam. — Elégedettek veled? — Sohase kifogásolták a munkámat. Az emberek meg, tudják, hogy nem könnyű a fiatalnak, akinek olykor kötelessége utasításokat adni. — Mi a módszered? — Nincs módszerem. Valamennyien tudjuk, hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni, nekem is, nekik is. Különben a saját kenyerünket lopjuk el. Kristóf Attila
