Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-11-30 / 24. szám
Szentes jelképe: A kubikosszobor a Koszra József Múzeum előtti parkban JZENTEJ r l i A televízió szentesi relétornya Szentes másik arca: az új lakótelep egy rés Futószalagon a baromfik. Jobbra: A baromfifeldolgozó kompresszor terme A Baromfifeldolgozó Vállalat üzemi étterme. Jobbra: Nyugati exportra Indul Baromfifeldolgozó vállalattól a csomagolt csirke, pulyka, liba. Lent: Játék (Novotta Ferenc felvételei) 4 városoknak lelke van, sorsa. Nem az a lényeg, hogy nagyobb lakóközösség, mint a falu, nemcsak a falak mérete számít; magasabb színvonalú emberi közösség, amelynek házai közt sok család talál menedéket, dolgozik egymás kezére, születik, szeret, utódot nevel. A város központja egy-egy vidéknek, ahova sugarasan egybefutnak az utak, az érdekek, a vágyak. Ahol bonyolult a munkamegosztás, már van ipar is, magasabb a technikai színvonal, összetettebbek az igények. Szentes mezőváros, amely sajátos magyar várostípus, amelyről a város-szociológus Erdei Ferenc azt mondta: „A magyar társadalom páratlanul erjesztő góca és végtelenül fejlődőképes települése.” Mi jellemzi ezt a magyar várostípust? A polgárosult városmag, a faluszerű külváros, körülötte pedig tanyarendszer. A falvak népe a török veszedelem elől összefutva nagyobb védett helyeket létesített annak idején, aztán együtt tartotta őket a tömeges együttlét vonzereje. A forgalmi központokon — főleg ahol élővíz volt, átkelőhely, mint Szentesen a Tisza és a Kurca — agrárvárosok jöttek létre: a parasztság polgárosodott. * Amikor Szentesre értem, nagy volt a forgalom az országutakon. Keskeny hídon keltünk át a Tiszán, sokat kellett várni, míg lefolyt az egyirányban szembejövő kocsik sora. Megkerestem a Petőfi szállodát, amelyet több mint száz éve kezdtek el tervezni, építeni és isten tudja hányadszor építik át. Aztán elindultam ismerkedni a várossal. Vezettek a templomtornyok. Ott a piactér, körülötte a középületek, a városias lakónegyed, aztán távolabb messze a falusias előváros. De ezt a tankönyvszerűen szabályos elrendeződést megtöri már a mai valóság: a Marx tér modern házainak sora, amelyből már kisejlik az új városrész, olyan súllyal emelkedvén ki, hogy Szentes egyensúlya lassan hajlik arrafelé. A piactéren minden pad foglalt, öregemberek társalgója, kismamák pihenője, a kicsik játszótere. Leülök két öregember mellé: dédunokáik fogócskáznak körülöttünk. Mácsai István bácsi nyugdíjas kubikos. Tóth Jani bácsi pedig nyugdíjas — ahogy ő tréfálkozik, nyögdíjas — termelőszövetkezeti paraszt. Szóbakerül itt minden... A laibachi kórház, ahol Jani bácsi az első világháború alatt sebesülten feküdt, de szerencséjére a szentesi sebésszel találkozott és az helyrereparálta. „Nem bitorolta a mesterségét” — mondja az öreg elismerően. István bácsi egy főmérnököt emleget, aki irigyelte őt, a kubikost, merthogy gyomorbeteg volt az istenadta és a kubikusok olyan jóízűen tudták enni a rózsaszín szalonnát. „Kanyargós volt az élet akkor — mondja elgondolkodva —, a zsibogóban vártuk a munkát. A fiatalok el se hiszik, oda se hallgatnak, ha mondjuk. Tudja, én most is leveszem a kalapom, ha arra megyek, ahol az utat mi csináltuk. Benne van abban az én vérem is.” Ez a város kubikosfészek volt, mint Csöngrád. Kirajzott a nép, otthon az asszony tartotta a frontot, nevelte a családot. Földjük kevés volt, vagyonuk semmi, talán csak a kubikostalicska, de földet akartak szerezni mindenáron. Sajátosan voltak kétlakiak. Cselédkedtek, vagy kubikoltak, ahogy a munka engedte, ahogy a szükség kergette őket. Az öregeknek a rokonok kegyelemkenyere, vagy a menház volt a sorsa. Most ülnek a padokon, beszélgetnek. Nyugdíjasok. A legtöbb vándormunkás letelepedett. Akit a föld húzott, megtalálta helyét a szövetkezetben, akit a gép: az iparban. Van kétlakiság most is, de ez nem kubikolás és a föld kettőssége, hanem egyrészt munka a szegedi üzemekben, az olajvidéken, vagy az építőiparban, mellette pedig az otthoni kertgazdaság. Jani bácsihoz odasétál az egyik kismama. Az unokája. A Barneválnál dolgozik, ahogy itt a
