Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-12-14 / 25. szám
-M*i fHV- VISOiMTA I. IAPADNAK séfjét felszabdalták azok a roppant méretű, kék és riarancsvörös színre festett pépek, amelyek elővájják a szenet a termőtalaj alól. Ügy gondolom, hogy ez a változás, amelynek végső kihatásai a következő öt-hat évben érintik meg Visonta életét, evvel az első eseménnyel is megrendítette a falu szerkezetét és nyugalmát, “ Mire gondoltak, bátyám, amikor hírét vették, hogy amott 6 falu széléri bányát kezdenek és erőmüvet építenek? — Arra gondoltunk, hogy a kémény majd befüstöli a levegőt. de aztán megnyugtattak bennünket, hogy nekünk nem kell a füstöt nyelni. Azután arra gondoltunk, hogy a bányával meg az erőművel sok idegen költözik Visontára. — Nem szeretik az idegenéket? — Ide, kérérti, ritkán költözött valaki. S az öregember — aki sírásó tevékenysége révén is hajlamos arra, hogy számon tartsa Visonta népességét — a göbös, szakadozott körmű ujjain számolgatja, hogy az „ő ideje alatt” hányán telepedtek be Visontára. Mivel az újonnan jöttékét — akik negyven-ötven évvel ezelőtt eresztettek gyökeret a faluban — keresztnevükön számolgatja: a Pisti, a Jani, a Béla, a Gyula, a Bertalan, minden valószínűség szerint befogadta és magába olvasztotta Visonta. A léckapura könyökölve beszélgetünk a sírásóval és az óriási bányásszal, aki azonban félrehúzódik s nemigen elegyedik velünk szóba. Vajon a fiú természetes tartózkodása ez, aki falusi szokás szerint keveset szól, amikor az apa beszél, vagy valami más oka van a félszeg elhúzódásnak? — Látom — mondom az öregembernek —, hogy a fia már a bányában dolgozik. — Nem. a fiam — mondja dohánysárga fogaival mosolyogva az öregember —, a szomszéd, csak szomszéd. Akkor gyütt Visontára, amikor a kutak elapadtak. A falu történetében tehát új fejezet kezdődött azon a nyáron, amikor a vízelvezető árkok, zsompok. medencék elvitték a falu vizét. Enyhe túlzással azt is mondhatnák, új korszak kezdődött azon a nyáron, s a kiszikkadt faluban megtelepedtek azok az emberek, akiknek valamilyen módon közük volt a kutak kiapadásához. Az átalakulásnak ebben a drámai sűrítettségű légkörében érdemes közelebbről megnézni, milyen indulattal viseltetnek Visonta lakói azok iránt, akik a falu ősi nyugalmát megbolygatták, a falu alatt elfekvő hímes legelőket, a zsíros szántókat és jóillatú „muskáti”. borokat termő szőlőket megbontották az alattuk nyugvó barnaszénért. — Megvagyunk egymással — mondja némi tűnődés után a sírásó öregember. — A szomszéd felettébb hasznos ember, mivel korábban kádároknál dolgozott, kitanulta a hordócsinálás mesterségét. Mivel Visontán az idők folyamán megfogyatkoztak a kádárok, jól jött a szomszéd, aki segít megreperálni, ha valamelyik hordóban kikorhad egy donga. De hát nem érkezett minden újonnan jött ember a kádármesterség fortélyaival a kezében s nem nézte minden visontai tétlenül, a falu határának fölbolygatását, nem futott világgá, amikor a kutak kiapadtak, hanem bátran leballagott a völgybe és körültekintett a feldúlt földön, ahol merőben új tájkép és merőben új világ fogadta, új munkalehetőség és jó kereset. E veröfényes őszi látogatás napján tehát azt is érdemesnek Ígérkezett megvizsgálni, mi lett a sorsa azoknak, akik a kiapadt kutak mellől alászálltak a völgybe. Ezért hát elbúcsúztunk az öregembertől és az óriási bányásztól és tovább haladtunk Visonta görbe főutcáján ... Baráti Géza aprítja a korhadt deszkákat. A kékruhás óriás a bányában dolgozik, a fakó vénember a termelőszövetkezet nyugdíjasa s alkalomadtán sírásó, bár ezt a kétségtelen szakértelmet kívánó mesterségét csupán olyankor gyakorolja, amikor valaki a sógorság-komaság köréből halálozik el, mert Visonta — mindöszsze két kilométerre az országútiul, a Mátra szelíd alsó hajlataira támaszkodva — gondosan őrzi az ősi hagyományt: a végső nyupvohelyet rokoni kéznek kell kiásni a tőidből. E mély és megindító hagyományba kapaszkodó falut érte a nyolc év előtt bekövetkezett fordulat: elapadtak a kutak, a völgy tökéletes természeti szépmelkednek A FALU KÖLTÖZIK Néha az ember saját vágyai miatt hagyja el azt a tájat, ahol született. A búcsúzás pillanata olyankor is hordoz magában valami riadt szorongást. Ez a szorongás hasonlatos a betegséghez; mintha idegen anyag jelenne meg az ember belsejében, csöndes panasz, sokáig zegő, lassú fájdalom. S most nézzük ezt a földet, a messziről felrámlő hegyek alján, búcsúzzunk éttől a zegzugos falutól, a zömök templomtoronytól, a házak, udvarok csendjétől, a sártól, a fáktól; búcsúzzunk úgy, mintha a sajátunk volna. S érezzük azt is, hogy nem mi vágyódunk el innen, hanem a föld csúszik ki a lábunk alól, az ismerős föld; az áldott, nehéz, távolodik tőlünk, semmivé foszlik. Eltűnnek a házak. a fák, eltűnik minden, ami emlékeztet, a föld kérge is lefoszlik, roppant fekete horpadás tűnik elő, s a mélyén — a holdbébi kráter mélyén — bogárként futkosnak, túrnak, csörömpölnek a bulldózerek, nagy testű idegen gépek, s harapásuk nyomán barnán-feketén bukik elő a föld kincse — a szén. Nevezhetjük-e átoknak a kincset, mi. akiket elmenni kényszerít, s nevezhetjük-e kincsnek az átkot? A szülőfalunk semmivé foszlik. Érezhetünk-e mást, mint tétova fájdalmat? Próbáljuk felidézni annak az öregasszonynak az érzéseit, aki itt áll a kerítésnek támasztott háttal, védtelen, tiszta arcát az őszi nap fényéhez emelve. ítt ebben a faluban élt 70 esztendőt. Megszületett égy házban, a templomtól nem messzire, ott, áhöl a kapu előtt két vén fa áll Sike Julianna névre keresztelték. felnőtt, emberré lett, megöregedett, ismeri a táj minden hajlatát, minden kövét, a téglakerítés repedéseit, nyári estéken a ház előtt ül, a gyalulatlan deszkából ácsolt pádon, s az idők során fekete ruhájának érintése fényes-simává koptatta azt a padot. Mit érez most Sike Julianna, most, amikor tudja, amikor szorongó bensővel tudomásul vette, hogy a szén miatt neki is el kell mennie innen. — Én már abban a kis gunyhómban szeretnék meghalni. Ügy dong a szó, mintha súlyos tárgy zuhanna a földre. Ügy bukik ki a fogatlan szájból a szó, mint valami reménytelen átok, zilált imádság. Mintha a halál az életnél is erősebb kötelék volna. S most nézzünk rá az idegen szemével, tekintsünk a vézna vénasszonyra hűvös, elkülönítő távolságból, az értelem és a jövő buzgalmával. Ott távolabb a síksággá simuló tájban hatalmas fémtornyok emelkednek, hirdetve az emberi munkát, a kiteljesülő jövőt. Gondoljunk arra, hogy a majdan semmivé foszló öreg, girbe-gurba falu helyett néhány kilométernyire innen korszerű, embernek való település épül, egy úgy falu, modern, nagyablakú házakkal, csatornával folyóvízzel, a mostani Idők minden kényelmével. Gondoljunk arra, hogy az országnak kell a szén, s az energia, amit a nemsokára felépülő visontai hőerőmű termel. Gondoljunk arra, áldás ez, ami áldozattal jár. ezért kell néhárty száz embernek megszokott életéről, környezetéről lemondani. A gazdagodás örömében osztozzunk-e, vagy őrizgessük a távozni készülők fájdalmát? Itt van a szemünk előtt az egyik, az ismert sorshoz ragaszkodók szorongása, ez a talán haszontalan, értelmetlen és egy helyben topogó szorongás. És ismerjük a készülődő változás szépségét is, a hasznot, a valódi ígéretet, amely a jövőben rejtőzködik. Mit kezdjünk hát ezzel a vénasszonynyal? Szabad-e elnéző mosollyal elsiklani fájdalma felett, s ha nem szabad, talán helyteleníthetjük a változást? Igen, ez az arc szorongástól terhes, ezek az enyhén gyulladt szemek befelé fordulnak, valódi érzésekről van Itt szó, valódi fájdalomról. De hiába, a falunak meg kell szűntetni, az embereknek előbb-utóbb indulni kell. Most hirtelen felrémlik bennünk a szó; vajúdás. Semmi sem születhet fájdalom nélkül, különös: a sápadt, öregasszony fájdalma szüli a jövőt. Ö semmit sem tud erről, görcsösen ragaszkodik a rozzant házhoz, a kövekhez, a fákhoz, az ismerős mindenséghez — a falujához. Ezek a szavak: „Teljes kártalanítás”, „összkomfortos új ház', „tíz méter mélységű szénfal", „teljes kártalanítás”, „modern iskola”, „betonutak”, „korszerű üzletek”, „teljes kártalanítás" — nem jelentenek számára vigaszt, legfeljebb a méltányosság érzetét sejtetik. Harminckét lakás már felépült Gyöngyösön, a földbe már belemarkoltak a gépek. S a sápadt öregasszony ott áll a háza kapujában, és vár, vár, egyre vár, hogy talán mégsem kell elmennie. így készülődhetett az ember az Újvilágba, így vághatott neki a tengereknek, valahol a behsejében azzal a hittel: hátha mégsem kell elmennie. Dráma ez. Szép és kegyetlen. A változás a fejlődés törvényeiből származik, a múlt szikrázva csap össze a jövővel, s ez a szikra megperzseli azt, aki a közelében áll. Megperzseli, de el nem égeti. Megyünk a sárba fulladt utcán a házak között. Szót váltunk az emberekkel, s íme, valóságában jelenik meg előttünk a törvény: aki öreg, az menni nem akar, aki fiatal, az nem fél a változástól. Az idők törvénye ez, s alóla alig van kivétel. Szén, szén a sár alatt, utak a sár fölött, vonuló gépek, fémtornyok, transzformátorok, bánat és zengő diadal. Eltűnik a ház, a kert, a templom, a temető, eltűnnek a sárga szőlőskertek, mégsem pusztulás ez ... Forog a világ. S az öregasszony áll a ház kapujában, összekulcsolja kezét sovány ölén, vár és riadt szorongás vergődik benne. Egy fiatal lány megy el mellettünk, furcsálkodva néz a fáradt, öreg arcba és arra gondol: „Mi baja ennek, vajon mi baja ennek?” Kristóf Attila Búcsúzó sütkérezik az Öreg ház eresze alatt \ rét Helyén erőmű emelkedik. Alsó kép: Erie a gyöngyösi lakótelepre költözik a visontalak egy része (Vámos László felvételei)
