Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)

1968-12-14 / 25. szám

A PINCÉK MEQTELNEK

Sok-sok évvel ezelőtt, abban az esztendőben, mikor elhatározták, hogy külszíni fejtéssel szénbányákat nyitnak Visontán, és hasznosításukra felépítik az ország egyik legnagyobb hőerőművét, különös dolgok történtek a faluban.

Nem a mészkövekből épült takaros házakban, az emberek közösségében, hanem a falun túl a szőlődombokon, ahol öreg szőlőtőkék hajszálerei szívják ki az erős fekete szurokföld és távolabb a szikesebb homokosföld erejét és elvegyítve azt a Mátra tavaszi, nyári virágillatával megérlelik azokat a Rizling, Muscat Ottonel, Chasselas és Kadarka szőlőket, amelyekből nagyhírű, aranysárga, illatos búkéval eltelt borokat szüretnek az értő kezek.

Nem a faluban, a házakban, az emberi közösségben történtek a rendhagyóan sajátos dolgok, hanem a szőlőskerteken túl a mindig őszi illatú homokpincék ászokfái, tölgyfahordói, vén dongái közt, abban a hűvös és csendes világban, ahol mindig gyertyával illik világítani, ahol a hordók tetején mindig lelni egy kis avas szalonnát, borharapás alá valót, s ahol a kémény fütyülős késő őszi éjszakákon, a behavazott Mátra felől érkező télidőben forrnak, ülepednek, csendesülnek és érnek a borok. A szőlőtőkék csavarodó kacsai, az őszi töppedésnek indult szőlőbogyók, a téli némaságú homokpincék falai közt történtek azok a furcsa természeti dolgok, amelyeket a fantázia forróságával fűtött a népképzelet, s amelyek egy új Háry szőlősgazda mesélő kedve, verselő huncutsága felé kiáltanak, bár akadna valaki, aki a huszadik század második felében versbe költené, rímekbe szedné azt a különös eseményt, hogyan válaszoltak szőlőtőkék, fürtök, mustok, hordók, pincék arra a hihetetlen hírre, hogy Visonta hamarosan vándorútra kel, a falu minden lakója, aprajanagyja elköltözik, el kell hagyni az ősi fészket, el a régi családi kört, mert a házak, utcák, pincék, szőlőskertek alatt a geológusok találtak valamit, ami nagyobb erő a középkori „Bysonta”, a XIV. század elején már emlegetett szőlőtermelő falu erejénél.

Ennek a Mátra-aljai kis falunak nem volt több. nem volt más ereje történelme során, csak a szőlőskertjeiből szűrt nedűje. Ezt emlegették már a középkori pápai tized-jegyzékek, ezt dicsérte a XVII. században az ámuló török utazó, Evlia Cselebi. azt írván, hogy e vidék borának „nincsen párja” még Arábiában sem, legfeljebb „Tenedos szigetén”. Ez a bor illatos volt, feszes és törhetetlen, bírta a tengeri szállítást is, hiszen az amerikai küldemények csak egyszer bugygyantak meg, mikor egy gyöngyösi kereskedő a finom visontaiba homokit „csepegtetett". Ha a tokaji a tűz itala, a badacsonyi a merengésé, a homoki a szelíd fröccsöké, amelyet lugasok csendjében illik fogyasztani kedves ősz-délutánokon, ha a soproni kékfrankos a gyógyulásé és a somlói az ingerkedésé, amely után perelni illik vagy szép lánynak huncut dolgokat mondani, akkor a visontai a csend bora volt mind'g, szemlélődésre, tűnődésre serkentett, megbékéltetett, ha haragosak voltunk, vígasztalt, ha szomorkodtunk és a mátrai virágillatokat összegyűjtő igyekezetével szelíddé tette a borharapót. Ez a megbékélt csend, a szelíd nyugalom, finom ízek. békéltető zamatok, hegyi illatok, őszi virágos kertek bora volt mindig, nemhiába keresték mindig azok, akik az élet kedvét akarták visszalopni keserűségektől szaggatott életükbe. Ha a nagy magyar bormorfológia ötvennél is több nevet talált borainkra, ha a magyar bor lehet „fanyar", „fáradt”, „tüzes”, „fátyolos”, „gerinces”, „hosszú”, „karcos”, „lágy”, „opálos” vagy „pirkadt”, amelyben tudniillik a sárga és piros árnyalatok keverednek — akkor e jelzők sokasága közül a visontaira a „gömbölyű” bor jelzőjét illeszthetnénk, amely szó a bormorfológiában édes csendet, arányos nyugalmat, egv-egy borfajta tulajdonságainak nagy összhangját jelenti.

Hogy ez az összhang, visontai szőlőskertek nedűjének belső egyensúlya hogyan keletkezett, miből támadt, azt a történelem során nem kereste senki. Talán a savak tartása tette ilyenné, talán a sav és a cukor aránya, talán mézek és virágok illata, amelyek leszálltak a Mátra felől, körüllengték a fürtöket és beleköltöztek a bogyók édes ízeibe. Talán a napfényórák tették ilyenné, vagy az őszi szemtöppedés során gyűltek össze ezek a fejedelmi zamatok, vagy a föld szerkezete volt olyan, amely kedvezett a szőlőskertek gyümölcseinek. Nem kérdezte, nem vizsgálta, nem kereste azt senki. A tokaji kialudt tűzhányók láváján terem, a badacsonyi bazaltsziklák kemény talaján — mi van a visontai kertek alján, öreg szőlőtőkék mélyén? Fekete szurok föld vagy távolabb homok. S a szurok föld vagy homok alatt? Ki tudná azt megmondani? A világ közepét még nem nézte meg senki.

Mígnem megtalálták a barnaszenet, a gazdag, hatalmas lignitmezőt és nem a vén visontai műemléktemplomban, ha-A r£gi visontai szolok

nem Visonta felett húzták meg a harangokat. S abban az esztendőben, mikor nem a templomtoronyban, hanem valahol a falu felett szólalt meg a bánatos harangszó, különös dolgok történteit ezen a tájon.

A gyümölcsfák lassabban zsendültek, későbben virágoztak, az esperes körte és a berzencei szilva későbben érett, s ősszel úgy hullatták a fák leveleiket, mintha az egész tájtól, a Mátra mindenségétől búcsúzkodnának. A szőlőfürtök tettebbek voltak, mint bármikor, duzzadt bogyóik csak lassan töppedtek meg és november volt már, mikor szüreteltek. Minden lassabb és dúsabb és érettebb volt, mint annak előtte: mintha a tőkék erezete a föld minden erejét ki akarta volna szívni; mintha a gyümölcsfák búcsúzkodni kényszerültek volna és olyan termést adtak, hogy az ágak roskadozni kezdtek, akár szekerek üléskosara egy fészekaljnyi gyerek alatt. A varázslat a homokpincékben folytatódott, ahol később és lassabban forrtak a borok, a telt hordók dongái éjszakánként kísértetiesen pattogtak, az ászokfák fájdalmas hangokat hallattak a megtelt pincék hordóterhei alatt. A kádárok nem győzték a munkát, annyi volt a bor, amely lassan sötétsárgábbá vált, mint máskor, virágillata teltebb lett és mélyebb, savai érdesebbek, íze tüzesebb, keményebb. A bor. mintha haragudott volna, szelídsége helyett már támadott, ingerelt; nem volt ez már higgadt, szemlélődésre csábító „gömbölyű” bor, hanem „hosszú” borrá vált, amely mélyen leér a nyelőcsövön, átforrósítja az egész belsőt, s hatása sokszorosa a réginek. Mintha a föld, a fák, a gyökerek, erek, illatok minden erejüket kiadták volna, minden forróságukat a gyümölcsökbe költöztették volna, mintha az utolsó almaszüret, vagy a szőlőskertek utolsó ünnepe lett volna Visontán, mielőtt megnyílna a föld és kibukna barnás-fekete mezejével az az erő, amely majd a visontai hőerőművet élteti.

Pedig még nem távozott a falu; még élni fog néhány éven át; csak a harang szólalt meg — költözni még nem kell. csak lassan, ahogyan épülni kezdenek másutt a házak.

Mégis mindent a búcsú fájdalma lengett keresztül. Abból a régi, különös évjáratú borból ittam néhány pohárral magam is. öreg szőlősgazda bő kedvvel kínált belőle, mert benne — bármi történjék is — az élet szívós ereje van. Kortyoltam, fájdalmasan tüzes volt az ital. Mint a feledés bora. Akár a búcsú itala. Elköszönt a visontai. Néhány év múlva por és hamu lesz belőle — és villanyáram ezernyi otthonokban. Ott fog tüzelni tovább.

Ruffy Péter

A visontai müemléktpmplom

. • * 0

j? 1 * % 7. ”>iuw ‘ v

mmmmmmrn

íájf

HEVES MEGYf

A KUTAK K

öregasszony ül a kútkáván és virágai közölt motoszkál A kútkáván deszkákat fektettek át s azokon áll a cserepek sűrűje, melyekben muskátli, begónia, lentire gondoltak akkor, amikor a kutak elapadtak?

— Megijedtünk ... Reggel kimentünk vizet húzni s hát a veder a kút fenekén a sárba me-Nyomúskút a visontai utcán

csüngő pletykainrág virít s élvezi az utolsó őszi napsütést.

November végén járunk, a napfény tiz óra tájban törte át a ködöt s most egyszerre felragyognak az őszi kárminveresek és okkersárgák, a Mátra hamvas kékjei, a hegy lábánál kiterült síkságon a frissen felbolygatott termőföld zsíros feketesége és omlatag agyagbarnája.

Az öregasszony virágait permettel szórja be, a vizet azonban az utcárról hozza csőrös kiskannában. A kút vize már nyolc évvel ezelőtt elszökött, a kutak kiszáradtak s a Mátraalji szőlőtermő falu: Visonta vízvezetékből nyeri a vizet. A kutak kiszáradása egy termékeny tájon s egy szorgalmas emberi közösségben drámai esemény, mert maga után vonhatja egy falu elsorvadását, a növényi kultúrák pusztulását, az emberek elszegényedését, majd menekvését az elátkozott tájról.

Visontán a kutak elapadása azon a nyolc év előtti nyáron nem természeti csapás volt. A kutak azért apadtak el, mert odalenn a Mátra szilvakék hegytömege és a miskolci országút között megkezdették a teljes, tágas völgy földtakarójának lebontását, hogy hozzáférjenek a zsiros fekete föld alatt pihenő barnaszénhez. Ez a roppant lignitmező fogja táplálni azt a hőerőművet, amelyet még a teljes befejezés előtt Gagarinról, a vilag első űrhajósáról neveztek el.

A külszíni bányát azonban előbb vízteleníteni kellett s ez a mesterséges, fáradalmas művelet szöktette meg a visontai kutak vizét. Igaz: a kutak kiapadását a szakemberek jó előre látták s idejekorán megtervezték és megkezdették a vízvezeték csőhálózatának lefektetését, amelyről utcai nyomókutak ágaznak le. Vízhiányról, végzetes szomjúságról tehát nem lehet Visontán beszélni, az évszázados helyzet megváltozása azonban evvel az eseménnyel kezdődött. A kutak kiapadásával.

Az öregasszony befejezi virágainak locsolgatását és elkezdi őket egyenként visszahordozni a lakásba. A ház szép és tágas, nyugodtan villának is nevezhetném, mert ehhez hasonlókat építenek fenn, a mátrai falvakban azok a szorgalmas és tehetős emberek, akik oly módon gyarapítják a jövedelmüket, hogy szép házaikban fizető vendéget fo gadnak. Az öregasszony menyével egyetemben a kapuhoz jön, mert ebben a tiszta és hűvös őszi napsütésben minden falusi asszony számára kívánatos dolog a faluban ténfergő idegenekkel szót váltani, az ismeretlen férfiakat szándékaik felől kifaggatni s velük a világ eseményeit megtárgyalni.

Azzal kezdem a beszélgetést,

rült, nem is hozott fel mást, mint egy kis iszapot.

— De hiszen tudták, néném, hogy elszökik a víz.

— Tudtuk, kérem, mert hirdették és a csapos kutakat is építették, de azért csak megijedtünk. Az a mi kutunk volt, az a mi vizünk volt. Emez, amit a csapból eresztünk az utcán, az nem a mi saját vizünk. Az ize is egészen más ...

A szomszédos udvarban tagbaszakadt, kék munkaruhás férfiú meg egy napszítta öregember valami vén fészert bontogat, fel-Asszonyok a kiskapuban A feltúrt völgy helyen agyaghcgyek