Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-11-30 / 24. szám
Kádár János, az MSZMP KB első titkára november (,-án fogadta C. L. Sulzbergert, a New York Times külpolitikai főmunkatársét, aki feleségével néhány napra hazánkba látogatott. Képünkön: C. L. Sulzberger (balróli Kádár Jánosnál. Középen Várkonyi Péter, az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetője (MTI íelv.) Gromlko és Ilku Pál aláírja a kulturális és tudományos együttműködésről szóló egyezményt tanril f tuiM ina/iyafiii f Anyanyelvűnk problémáiról számos cikk jelent meg már lapunk hasábjain. írtak róla aggódó szeretettel a szülőföldtől messze szakadtak, akik magyar nyelvünkhöz mindhalálig ragaszkodnak. Kaptunk levelet szülőktől, akiknek gondot okoz, hogy gyermekük már rosszul beszéli az óhaza nyelvét. Tanácsokat is kértek tölünk, s vitatkoztak nyelvünkről a gyakorlati élet, a praktikum oldaláról is. Öröm és szomorúság, meghatottság és gond is vegyül az írásokba, amelyek nyelvünkről szólnak. Mindez természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy szükséges róla beszélni. Mostani cikkünket Sinor Dénes professzor — Chairman of the Depertment of Uralic and Altaic Studies at Indiana University Bloomington, Indiana — írta. Ügy véljük, a gondolatgazdag cikkhez elsősorban talán a szakembereknek lesz mondanivalójuk. Várjuk a hozzászólásokat. Péter Jánosnak, a Magyar Népköztársaság külügyminiszterének meghívására november 14—18. között hivatalos látogatást tett hazánkban A. A. Gromiko, a Szovjetunió külügyminisztere. A szovjet külügyminisztert fogadta Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára, Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Fock Jenő, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke. A találkozókon meleg hangú, baráti beszélgetések voltak a közös érdeklődésre számottartó kérdésekről. Gromiko magyarországi látogatása idején a két külügyminiszter tájékoztatta egymást és véleményt cserélt a nemzetközi helyzet időszerű problémáiról, a magyar—szovjet kapcsolatokról. Ismételten megállapították a világban végbemenő eseményekkel kapcsolatos nézeteik azonosságát. Gromiko találkozott Ilku Pállal, a Magyar Népköztársaság művelődésügyi miniszterével is, a felek egyezményt Írtak alá hazánk és a Szovjetunió közötti kulturális és tudományos együttműködésről. A Szovjetunió külügyminiszterének magyarországi látogatása a szívélyes és a teljes egyetértés szellemében lefolytatott véleménycserék, a két ország barátságának és együttműködésének elmélyülését szolgálták. Gromiko meghívta Péter Jánost, hogy tegyen hivatalos látogatást a Szovjetunióban. Külügyminiszterünk a meghívást köszönettel elfogadta. A tárgyalások befejezése után a szovjet külügyminiszter sajtóértekezletet tartott Budapesten. Jelen voltak a magyar sajtó képviselői és a Budapestre akkreditált, illetve itt-tartózkodó külföldi tudósítók is. MAGYAHORSZÁGON talán Széchenyi István fejezte ki legtömörebben: Nyelvében él a nemzet. Az embercsoportokat összetartó belső erők között valóban a nyelv a leghathatósabb. Ha egy emberi közösség tagjai „nem értik meg egymást”, vagy „más nyelven beszélnek”, akkor — érezzük — nagy baj van. Ez a megállapítás, ilyen egyszerű formában kifejezve, közhely és tudatosan vagy öntudatlanul majdnem mindenkiben benne él. Ha valaki rövidebb-hosszabb tartózkodásra egy országból egy másikba kerül, nyilvánvaló, hogy meg kell tanulnia új lakóhelyének nyelvét. A mindennapi élet szükségletei, a hivatás, de maga az egyszerű tisztesség is megkívánja ezt, hiszen lehetetlen, hogy egy gondolkozó ember ne érezze szükségét annak, hogy megtudja, mit gondolnak, mit mondanak körülötte embertársai. Mindez persze még fokozottabban érvényes akkor, ha valaki letelepszik egy új országban. Az amerikai magyar bevándorló, aki több évtizedes tartózkodás után sem tud angolul, nem tesz jó szolgálatot sem magának, sem a többi amerikai magyarnak; sem az Egyesült Államoknak, sem Magyarországnak. Elszigetelt, társadalmon kívüli életre ítéli önmagát, másokon segíteni alig tud, viszont mások szolgálataira állandóan rá van utalva. Gyerekei, akik látják az ebből származó hátrányokat, idegenkednek tőle, és ellenhatásként legtöbbször passzivitást, sőt ellenszenvet mutatnak és éreznek az óhaza nyelve és műveltsége iránt. Most már az a kérdés: ha valaki tényleg eldönti, hogy élete hátralevő részét más nyelvű országban tölti, s hogy gyermekei más ország polgárai lesznek, érdemes-e akkor saját magyar nyelvtudását ébren tartani, s a fiataloknak, az új hazában születetteknek pedig a régi haza nyelvét megtanítani? Erre a kérdésre én, a magam részéről, nagyon határozottan igennel tudok válaszolni. Miért? Elsősorban általános érvényű okokat szeretnék említeni. Amit az ember egyszer már tud, azt kár volna elfelejtenie. Ha valaki gyermekkorában zongorázott, kerékpározott vágj' ügyesen festett, igazán nincsen értelme annak, hogy hanyagságból, vagy még inkább szántszándékkal elfelejtse, amit már egyszer megtanult. AZ EMBEREK milliói fáradságot és költséget nem kímélve, igen nagy áldozatokkal igyekeznek felnőtt korukban egy-egy nyelvet megtanulni. Érthetetlen, sőt siralmas dolog, hogy ugyanakkor mások, hanyagságból, nemtörődömségből, sokszor — bocsánat a szóért — butaságból megpróbálnak elfelejteni már tudott nyelveket. Az önáltató vigasz ilyenkor az, hogy csak „világnyelveket” érdemes tanulni, hogy a kis népek nyelvét sehol sem lehet felhasználni. Ez persze nem így van. Ha csak a nyelveket beszélők számától függne egy-egy nyelv fontossága, akkor mindenkinek kínait vagy hindit kellene tanulnia német vagy francia helyett is. Nem vitás, hogy az angol nyelvtudás még az angol nyelvterületen kívül is hasznos, de minden nyelv hasznos lehet a világ minden helyén. Körülbelül a következő szabály érvényes: a kis nyelvek tudása ritkábban kell, de ha kell, akkor nagyon kell. Persze nem azt mondom, hogy okos dolog lenne, ha most mindenki — előre nem látható szükséghelyzetek vártában — idejét egzotikus nyelvek tanulásával töltené. Csak azt tanácsolom, hogy aki ilyen nyelvet már tud, aki a szülői házban ilyen nyelvet gyakorolhat, ne zárkózzon el a körülmények adta lehetőségek elől, hanem igyekezzék őket kihasználni. Szinte munka nélkül, kevés fáradsággal, egyszerűen a születés adta előnyök fenntartásával tehet szolgálatot önmagának, az új és óhazának egyaránt. Franciaországban a francia, Amerikában az angol nyelv tudása még magában véve nem előny: ezek mellett bármely más nyelv tudása kétségtelenül hasznos. Egy már tudott nyelv elfelejtése, elhanyagolása tehát minden szempontból felelőtlenség. Amikor az Egyesült Államok kormánya százezreket költ arra, hogy a magyar (bizony: a magyar!) nyelv oktatását és tanulását az egyetemeken istápolja, és ösztöndíjakat ad született amerikaiaknak, hogy magyarul tanuljanak, ugyanakkor az amerikai magyar családok százaiban hanyagolják el a nyelv gyakorlását, fenntartását. Pedig pedagógus szégyenemre be kell vallanom, hogy, kivételes nyelvtehetségektől eltekintve, szinte reménytelen feladat egv született amerikainak olyan jól megtanulnia magyarul, mint ahogy azt egy amerikai magyar csalódból származó fiatal már tanulás nélkül is tudja, ha nem hanyagolta el a magyar nyelv gyakorlását. De nemcsak azért érdemes magyar nyelvünket ápolnunk, hogy abból egy nap esetleg anyagi haszon származzék. A magyar nyelv kulcsa a magyar irodalomnak, a magyar kultúrának, kár lenne hát kútba vetni. Mert a magyar kultúra útjai olyan tájakra vezethetnek, amelyeknek párja, éppen magyarságuk miatt, nincs. A magyar irodalom, költészet, új horizontokat nyit meg minden ember előtt. A magyar technológia bizonyára nem versenytársa az amerikainak, de a magyar emberségnek, szépségnek, szellemnek nem kell seholsem szégyenkeznie. Nincs olyan vagyon. amely ne gazdagodna kincseivel. ÚGY GONDOLOM, hogy ezt — ha homályosan, szinte szégyenkezve is — igen sok magyar érzi. A fiatalabb generáció talán kevésbé. Velük ezt megéreztetni fontos, de nehéz feladat. A nemzedékek között levő természetes távolság, az ízlés változása nagy akadályokat gördít a megértés útjába. Kevés angol anyanyelvű fiatal olvassa ma élvezettel Mark Twain vagy Longfellow műveit. A talán fél századdal ezelőtt iskolában megtanult magyar versek, még ha értékesek is, gyakran nem felelnek meg a mai fiatalság ízlésének — már Magyarországon sem. Hány amerikai magyar gyerek panaszolta el nekem, hogy unja Petőfinek azokat az agyoncsépelt verseit, amelyeket szülei unos-unatalan próbálnak rátukmálni. De Petőfivel, sőt Adyval sem állt meg a magyar irodalom! Bármelyik magyar irodalmi folyóirat egy-egy évfolyamában sok a magas nívójú alkotás: ezekkel kell kezdeni, ezeket kell olvastatni, magyarázni. Tartalmilag, formailag közelebb állnak a mai emberhez: ma írták ezeket a mának. És ha ezeket megértjük, megszerettetjük, könnyebb lesz a visszanyúlós a régihez. A MAGYAR KULTÚRÁT az irodalom tükrözi leghívebben, ennek megértéséhez pedig nyelvtudásra van szükség. Szerezzük ezt meg, fejlesszük, ne engedjük elsorvadni! Megint csak tapasztalatból beszélek: hány második vagy harmadik generációs magyar fiatal kopogtat be nálam levéllel vagy személyesen, hogy felújítsa vagy éppen újjáteremtse magyar nyelvtudását. De milyen kór ezt az egyetemen kezdeni, arról nem is szólva, hogy aránylag milyen kevés fiatal jut el az egyetemig és főleg olyan egyetemig, ahol magvar oktatás folyik. Én úgy érzem, hogy korábban, az alsóíokú oktatás során (például a kitűnő munkát végző magyar felekezeti iskolákban) kellene a dolgot megfogni. Azoknak kellene magyar tankönyvek, nyelvi, nyelvhelyességi, módszertani kiadványok, lemezek, filmek, esetleg előadások, előadássorozatok által olyan segítséget nyújtani, hogy jószándékukat meg is tudják valósítani. A magyar kultúra és nyelv nem a múlté, nem gyerekkori emlék csupán, de lüktető valóság. Mondanivalója mindenki számára érdekes és értékes lehet, de igazán megérteni talán csak az tudja, akit még élő gyökerek kötnek a magyar valósághoz. A MAGYAR TÖRTÉNELEM hosszú sora az emigrációknak. Törökországtól Amerikáig nincsen ország, ahol akarva, nem ..karva. kényszerből vagy anélkül magyarok ne telepedtek volna le. De soha magyar kormány még nem törődött ilyen gonddal ezekkel az emigránsokkal. Nem tudom hány tízezer azoknak a száma, akik kapják a Magyar Híreket, akik várják kéthetenként a lap érkezését. Szerénytelenség volna tőlem azt indítványozni a Magyarok Világszövetségének és rajta keresztül a magyar nyelv művelőinek, hogy segítsenek abban, hogy a mai, élő magyar nyelvet a külföldre szakadt magyarok megőrizhessék? Nem politikai, hanem emberi érdekekről van itt szó. Mert a francia, brazíliai vagy egyesült államokbeli magyar nem lesz jobb polgára fogadott hazájának azáltal, hogy a magyar nyelvet elfelejti. De hogy szegényebb ember lesz ezáltal: ebben biztos vagj'ok, Sinor Dénes (Vámos László felvételei) A budai Várhegy a Lánchíd felől. Lent: Kazincbarcikai építkezés
