Magyar Hírek, 1967 (20. évfolyam, 15. szám)
1967-07-29 / 15. szám
•o VI. Gondolatok - a Szent István-i gondolatról Történelmi sorozatunkat alig kezdtük el. maris olyan raja támadt a mellékágaknak, hogy alig tudjuk rendezni őket, s ami fontosabb: úgy tetszik, mintha nem haladnánk előre. Bemutattuk államalapító királyunkat, Istvánt, ahogyan a történelemtudomány új kutatásai és eredményei fényében látjuk őt, s azóta téblábolunk a nevéhez, uralkodásához utólag hozzáfűzött, hozzágondolt, vagy ráértett eszmék, irányzatok, jelszavak sűrűjében. Közülük a legfontosabbakat (pontosabban: a legismertebbeket), mint a Szent Korona Tanát, és a Regnum Marianum eszméjét, már feltártuk: milyen történelmi szerepet szántak nekik, s mi lett a sorsuk. Nem léphetünk tovább azonban, amíg néhány szót nem ejtünk egy olyan, ugyancsak Istvánnak tulajdonított eszméről, amelyet az idősebb, illetve középkorú köztudat úgy ismer, hogy »Szent István-i gondolat«. Igaz, ez a »gondolat« nem szőtte oly mértékben át a magyar történelem évszázadait, mint társai, viszont annál erősebben hatott az elmúlt másfél évszázadban, s különösen annak is utolsó harmadában. De ez érthető is. Nemzetiségi problémakört érintő téma, tehát aktuálissá is csak akkor lehetett — illetve akkor tehették azzá —, amikor az európai népek eljutottak a nemzetté formálódás időszakáig. Ez. a mi égtájunk alatt, a múlt század elejét jelenti. Ekkor merült fel égető, sürgető, és nyomasztó kérdésként a dunavölgyi népek egymás mellett élésének, nemzeti egyenrangúságának, függetlenségének megoldatlansága. Az úgynevezett nemzetiségi kérdés azonban szerteágazó, bonyolult probléma. Ha témánknál és célkitűzésünknél kívánunk maradni, akkor most csupán azt vizsgáljuk, milyen szerepet játszott benne István király — vagy a neve. A kiindulópont, ezúttal is, a hagyomány. A király Intelmei címen fennmaradt középkori írás egy passzusa szerint »az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és törékeny«. Ezért hívott be István az országba külföldről iparosokat, kereskedőket, fegyvereseket. Az itt élő és a betelepített idegenek azután a magyarok atyai gondoskodása és felügyelete alatt békében élhettek. Egybefogta őket a kereszténység, és az uralkodó személye. Nem kell sok bölcsesség hozzá, hogy az Intelmek mondatának ilyetén megfogalmazásából bárki is kiértse a lényeget: a magyarság — azaz a magyar uralkodóosztály — szupremáciáját a területén, és hatalma alatt élő népek fölött. Hiszen már a korábbi beszámolóinkban elmondottakból is kitűnik, hogy István telepítő munkásságának nagyon is pontosan meghatározott közvetlen céljai voltak: dinasztikus törekvései, a törzsfők elleni harc, a középkori feudális állam kialakítása részeként szorgalmazta a telepítést. Ezen túlmenően az itt élő népekkel szemben ő is csak azt a politikát alkalmazta, amelyet még a sztyeppéi birodalomalapító nagykánok dolgoztak ki és alkalmaztak Attilától Timurig, s amely lényegét tekintve alig különbözött a római »oszd meg, és uralkodj« elvtől. A soknemzetiségű Osztrák—Magyar Monarchiában a magyar nagybirtokos uralkodóosztály számára viszont kitűnő ürügy lett, hogy hivatkozhatott az istváni mondatokra, immár a maga érdeke szerint felfogva és alakítva őket. Az első világháború után, amikor a nemzetiségi probléma már soviniszta és irredenta köntösben jelent meg, immár az úgynevezett szentistváni gondolat a magyar államiság főeszméjeként hódított monográfiáktól vezércikkekig, minden szinten. A Szent István-i »Magyar Birodalom« ábrándjában a kenetteljes prédikációk és liberális jelszavak (mert ilyen is volt, meg olyan is) mögött és alatt valójában kemény indulatok feszültek. A patriarchálisán atyainak mondott magyar fölsőbbség voltaképpen kemény és egyértelmű terrort takart: amivel a magyar arisztokrácia és középnemesség igyekezett fékentartani a fejét egyre nehezebben igába hajtó idegenajkú parasztjait. A kiegyezést követő kor kisformátumú magyar politikusai, akik a vármegyei követválasztások szűklátókörű, provinciális politikáját akarták (és tudták csak) országos, sőt. nemzetközi szinten is folytatni, lekezelték, bagatelizálták a nemzetiségi elnyomásból fenyegető veszedelmet. És megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor a trónörökös Ferenc Ferdinándot halálos golyó érte, hiszen a trónörökös a »magyarság ellensége« volt: ugyanis terveiben a dualista állam átalakítása szerepelt soknemzetiségű, egyenrangú (vagy legalábbis nagyobb autonómiával rendelkező) népek államává. Hová lett volna így a »birodalom«?! Az már aztán nem is különös, hanem a dolgok vaslogikájából ered, hogy néhány évtizeddel később, a szentistváni birodalomról álmodozó magyar és az »ezeréves birodalomról« tervezgető német imperializmus egymásra talált.... István, mint ugyancsak elmondottuk, a kereszténység terjesztője volt (amelyben bázist talált a pogány törzsfőnökök elleni harcához). A történelem és vallás összefonódása ezért aztán tárgyunkban is kimutatható, noha a -szentistváni gondolat« elsődlegesen politikai koncepció (ellentétben például a már tárgyalt Regnum Marianum eszméjével, amelyben egy vallásos aktus kapott történelmi-politikai funkciót). A két háború közötti történetírás, (erősen katolikus befolyásra), eszményítette a középkort, viszonyait mértéktelenül feldicsérte, idealizálta — ezzel is utalva arra, hogy a többi között, az istváni birodalom koncepciója a középkori keresztény ideálok visszaszorulása, mellőzése miatt nem tudott a századok folyamán érvényesülni. A középkori intézmények magasztalása adott például eszmei támogatást a Gömbös-féle irányzatnak, majd az úgynevezett Csodaszarvas-mozgalomnak. A szociális problémák megoldásaként is, a progresszív mozgalmakkal szemben, a középkorhoz fordult vissza segítségért, és a monopoltökés viszonyokhoz modernizálva a hivatásszervezetet, ezt a jellegzetesen középkori, céheredetű intézményt próbálta feltámasztani. A történelemben azonban tartósan, csak előre forognak a kerekek . . . Mindent összevetve, a középkori eszmék és intézmények segítségül hívásában a magyar ellenforradalmi rendszer belső ellentmondásai tükröződnek: kapitalizmusa, amelyet nemcsak gazdaságilag, de ideológiájában is át, meg átszőttek a feudális elemek, középkori motívumok. Ezért alkalmazta, sok egyéb között a laikus nacionalizmuson kívül a hagyományos vallási-ideológiai befolyásolás eszközeit is. (Mellékesen: a protestáns Horthy-éra alatt is a katolicizmus fegyvertárából merítve, mivel a célok számára így alkalmasabb volt...) A »Szent István-i gondolat«, ez a középkori eredetű eszmerendszer is tehát, mint annyi hasonló, eredeti célját veszítve is, átélte a századokat, és amikor szükség volt rá. feltámasztották. Persze, már más célok, más érdekek szolgálatára. Igazán veszélyessé akkor lett. amikor az első világháború után a nacionalizmus (és ezen belül a Szent István-i állameszme tudatosan szított, noha végképpen a semmibe tűnt ábrándja) mélyen megfertőzte a kispolgárságot és más dolgozó rétegek nem csekély tömegeit is. Nem utolsó sorban ez tette lehetővé Horthyéknak, hogy végzetes útjukra magukkal ránthassák a magyarságot. Most azután hosszú és keserves út elején tartunk még csak: nem csupán másokkal, de önmagunkkal is megértetni, hogy tárgyilagosan lássuk saját történelmünket, s igazi hivatásunkat Európában és a Duna-völgvében. Amely nem a szomszéd népek ellen irányít, hanem a velük együtt való emelkedésre az emberiség felleié ívelő közös útján. (Következik: Boszorkányok pedig nincsenek...!) B. P. A magyar nép története a honfoglalástól 1849-ig Szent István koronája, fölötte a kalocsai királyfej Mária a gyermek Jézussal a XV. századból MVZ Női fej alakú aquamanile a XIII. századból a targya Zarándok vagyok, egy az ezrek közül, akik ezekben a kánikulai hetekben a Nemzeti Múzeum.termeit járják. A történelmi épület új kiállítása történelmet idéz. Világszerte számontartott művészeti értékek és megindítóan egyszerű köznapi tárgyak dokumentálják egy ncp történetét, a magyarság múltját a honfoglalástól 1849-ig. Köröttem halk léptű látogatók álldogálnak a tárlók előtt. Szinte alig hallik egy-egy suttogva ejtett szó. Mire gondolhat az az idős asszony, aki I. István rekonstruált koronáját röstelkedve előhúzott lornyonján nézi? És mit láthat a török sátor lófarkas lobogóját elmerülten szemlélő, ünneplőbe öltözött parasztember a múltat idéző látvány élményén túl? Török nagyvezíri sátor beszédé A tompán fénylő fejedelmi koronák, kövektől ékes keresztek, aranyhimes miseruhák káprázatában tenyérnyi égetett cserépdarab. Kilenc évszázada karcolták belé a malomjáték vonalait, kilenc évszázaddal ezelőtti játékok örömét, napnyugták vörösét őrzi az agyag. A rangos díszek, a káprázatos kegyszerek, a gyilkoló fegyverek gazdáinak nevét feljegyezte a krónikás, márványba domborította a kőfaragó, ércbe örökítették az ötvösök. Vajon kié lehetett ez a téglába karcolt malomjáték? És vajon kié volt a cséphadaró? A tárgyak erre nem felelnek. Azok a legnémábbak, amelyeket leginkább faggatnék, amelyek legtöbbet mondhatnának azokról, akiknek öröme és bánata, vásznakba (Vámos László felvételei) M . áTc. II. Gyula pápa által adományozott díszkard II. Ulászlónak szőtt álma, dalokba szökkent vágya és szerszámot szorító ujja formálta mindazt a szépet, amit ma magunkénak vallunk ebben a hazában. Sobók Ferenc
