Magyar Hírek, 1967 (20. évfolyam, 15. szám)
1967-07-29 / 15. szám
Itt a nyár, érkeznek — vonaton, autón, repülőgépen — a külföldről hazalátogatok. A lista szinte végtelen. Éppen csak a példa kedvéért sorolunk fel néhány nemrég érkezett csoportot. Július 4-én az egyesült államokbeli New Jersey-ből 60-an érkeztek, a Margaret Erdei szervezte csoport tagjai. Becsig repülőgéppel utaztak, onnan autóbusszal, kocsikkal jöttek Budapestre. Július 11-én Clevelandból érkeztek 40-en, Hudák Ernő vezetésével. Július 12-én New Jersey-ből a Bánkúti Ernő vezette 50 fős csoport szállt le Ferihegyen. A július 13 különösen mozgalmas napja volt Ferihegynek. Először Clevelandból és Kaliforniából érkezett 70 honfitárs, azután a KLM különgépe szállt le, egy száz tagú csoportot hozott az Egyesült Államokból. Nemsokára pedig a Vince András szervezte 25 tagú detroiti csoport érkezett meg, majd Miss Varjú vezetésével ugyancsak 25 főből álló társaság New Jerseyböl. Egyébként a július 12-én New Jerseyböl érkezettek fogadtatása különösen kedves, emlékezetes volt. Az érkezőket olyan rokon- és barátkoszorú fogadta, hogy a már oly sok mindent látott Ferihegyen is feltűnt. Képeink a csoport érkezését mutatják be. A társaság utazását a Hungarian American Center of Hillside nevű magyar egyesület kezdeményezte és utazásukat ugyancsak Margaret Erdei szervezte meg. Mint mondották. tele vannak kíváncsisággal, hiszen a csoport tagjainak java része régi amerikás magyar, olyanok, mint a második képünkön látható Tóth Kálmán bácsi, aki kockás kabátjában, vállán az elmaradhatatlan fényképezőgéppel, hol itt, hol ott tűnt fel a barátok, az ismerősök gyűrűjében. Különben már Amsterdamban, amikor magyar gépre szálltak és a légikisasszony rízlinggel kínálta meg, kijelentette: *Láthatja. kedves, maris odahaza érzem magam. De azért nagyon szeretném már látni Pápát.« Azóta Tóth Kálmán és kedves felesége már Pápán sétálgat, gyönyörködik a szülőváros réglátott utcáiban, mint ahogy bizonyára a gép minden utasa jól érzi magát az augusztus 8-ig tartó hazai túrán. (A felvételeket ifj. Novotta Ferenc készítette) RÓNAI MIHÁLYANDRAS-Jleitt/ijil . /Hí'iiijlut'tml Kerek hatvan esztendeje, hogy A nagy fejedelem bemutatója az új magyar dráma riadója volt az egykori rendbontó Thália immár klaszszikussá nemesedett ifjú színpadán, s hogy a Tájfun vígszínházi premierjével startolt a modern magyar drámaírás világsikere. (Nem volt ez holmi olcsó, holmi „iparos” világsiker, amivel anynyiszor rágalmazták modern drámaírásunkat valaha; visszatérek még reá, hogy mennyire nem.) Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért: ők léptek elsőkül arra a huszadik századi magyar színpadra, melyen Bródy Sándor járt előttük szabadító s úttörő gyanánt, s közölük ma a nyolcvannyolcadik esztendejében járó Lengyel Menyhért az utolsó élő klasszikus. S ami frisseségét, produkcióját, munkakedvét s munkaprogramját illeti: irodalmunkban páratlan, sőt, irodalmunkon is túl, kész világcsoda. Három híján negyven esztendeje már, hogy Horthy-Magyarországon végképp nem találta helyét, kivándorolt, már réges-rég amerikai állampolgár, élni pedig vagy másfél-két évtizede Rómában él. Ott ismerkedtünk meg, ott talélkozgattunk többször is az évek folyamán, még mielőtt elkezdett volna hazajárogatni. Először pár éve látogatott haza, emberöltő után akkor köszönte meg először, akkor fogadta újra a magyar közönség tapsait, mint szerző, az Operaház függönye előtt, Bartókkal közös remekének, A Csodálatos mandarinnak színpadán. Akkor véletlenül nem voltam idehaza, Rómában mesélte el; aztán eljött újra — és most megint. Most hetekre jött, Hadd kezdem mindjárt az első tapasztalattal, még Rómából, jó pár éve már. Valódi megtiszteltetésben részeltetett: elárulta, hogy újabban verseket is ír, meg is mutatta némelyiket. A negyedik vagy ötödik után, félénken bár, kiejtettem egy nevet. — Vörösmarty! — mondtam, mert strófái közül ezt a harangzenét véltem kihallani hirtelen. S boldogabb embert Lengyel Menyhértnél nem láttam azóta sem. — ö a legkedvesebb költőm —- hagyta rám csendesen, nagyon komolyan. Az igazi mester vallomása volt, aki tudja, s vállalja is a nagy hatást, amelynek átadta magát. S ami megindítóbb volt még ennél is, csak ezután következett. Füzetet mutatott, beleragasztva csupa magyar vers, nyomtatásban, újságokból, folyóiratokból kivágva. Lengyel Menyhért privát gyűjteménye: ahol szép magyar verset olvasott, kivágta a lapból, beragasztotta titkon füzetébe. Szorgalmasan csinálta ezt odakünn, csak úgy magának, évekig. Azóta sem érintettem ezt a titkát — s most sem teszem hiába, most sem csupán a dolog meghitt szépsége visz rá. Ehhez ugyanis hozzátartozik még valami. Azt kell ugyanis az irodalomtörténet számára följegyeznem itt, hogy Lengyel Menyhért, a nyolcvannyolcadik évében járó magyar író, aki harminchét éve él egyfolytában odakünn, ma is csak magyarul beszél. Más nyelven egyszerűen nem tud. Akit Londonba Korda, Hollywoodba Lubitsch csábított, a nagy sztárok világfilm-szériáinak szuper-szerzője, az angol és amerikai világfilm egész korszakának fémjelzője: alig gagyog angolul. S olaszul sem, amely gyönyörű országban pedig vagy húsz éve él. Egész bonhomiával vallja ezt be maga is; de tanúja is voltam, egy csésze kávét is milyen bajosan volt képes megrendelni odakünn. Akinek kellett, lefordíttatta: ő soha életében egy sort sem írt le másképp, csak magyarul. Talán ez őrizte meg. Ez zárta össze önmagával, ebbe a gyönyörű börtönbe, melyben még verseket is írt, hogy legyen kivel — önmagával — társalognia. Ez tette. hogy nemrégiben (olvastam kéziratát) Lábán leányai címmel olyan színművet írt, melynek költészete oly áttetsző, mintha szerzője soha el nem öregedett volna, pillanatra sem, attól a húszéves, álomlátó sihedertől, aki először vett írói tollat kezébe valahol Miskolcon vagy Kassán. Talán ez vitt közelebb (amint remélem) az egyéniség titkának megfejtéséhez is: ahhoz, amit. nem mondanék úgy. hogy candeur, hogy áme candide, ha a szótári fordítás, az „ártatlanság”, a „gyanútlanság”, a „tiszta lélek” csak távolról is képes volna kifejezni azt, amit teljes térfogatában a francia szó s annak atmoszférája jelent. Az író lelkének alapszövete ez. S hogy menynyíre, megpróbálom közelebbről is ábrázolni valahogy: konkrétabb közegben is. Sosem volt vitás, ma már irodaion!történeti tananyag, hogy Lengyel Menyhért, a Thália legdiadalmasabb magyar szerzője, hogy Lengyel Menyhért, a Nyugat főmunkatársa a magyar irodalom századelei megújhodásának vezéralakjai közé tartozott. S nem is csupán „esztétikailag”. Éppen a Tájfun világsikerének okát s a mű teljes irodalmi rangját Jelzi legújabb irodalmi lexikonunk azzal, hogy Lengyel Menyhért „ezt a művét a japán világuralmi vágyaknak és sovinizmusnak bemutatása céljából írta, de a közönség érthette rajta bármely imperialista hatalom vágyait és eszközeit is". S Lengyel Menyhért gazdag drámaírói életművén itt most akár végig se menjek. Elég. ha csak egy klasszikus darabját említem a sok közül, csak mert ezt olvastam el újra legutóbb: az „ősrégi”, de annál feledhetetlenebb Sancho Pansa királysága címűt, Sugár Károly és Rózsahegyi Kálmán egykori parádés szerepeivel, amelyből most lehetne még a hajdaninál is hangosabb, mert valódibb siker. Felelősséggel állítom ugyanis, hogy a progresszív dráma mibenléte körül folyó vitákat egy csapásra könnyítette volna meg, kivált pedig a „pozitív hős” iránti szorgalmas szomjúhozást is mesterileg csillapította volna, ha ama viták, s ama szomjúhozás mintegy húsz esztendeje alatt ezt elővették volna egyszer, vagy legalább ehhez foghatót írt volna másvalaki. S hogy ,a publicista Lengyel Menyhértet se feledjük, az Egyszerű gondolatok című, 1918-as könyvbe összegyűjtött cikkek íróját, az Esztendő hasábjain megjelent, s a színdaraboknál nem kevésbé klasszikus háborús cikkekét: irodalomtörténeti nyoma van, hogy épp a galileisták s a legforradalmibb munkásmozgalom ifjú köreiben üdvözölték akkor Lengyel Menyhértben az Adyé mellett legkitarlóbb s legkiáltóbb háborúellenes tiltakozó hangot, a hadszínteret képzelte lángszíneivel festő Szomory mellett, a polgári írók legbátrabbikát, kinek hatása nem maradt el a Húsvét előtt Babitsáru, a tragikusan jajongó Szép Ernő háborús lírájára, s Bíró Lajos háborúvégi nagy publicisztikájára sem. Lengyel Menyhért (Vámos László felv.) Az író csak magyarul tanúit meg — és csak emberül. E kettőhöz pedig a környezet teljes idegenségében s egy kor minden embertelenségében is — önmagával összezárva, valami tökéletesen szigetelő intimitásban — hű maradt. Már-már azt mondanám, hogy erőfeszítés nélkül, álomjáróan, ártatlanul s természetesen; ritkán bár, mint a fehér holló, de mint igazi holló, aki csak azt tudja, hogy holló, s nem is tudja, hogy fehér. Ügy tudva csak, hogy mi az igazság, ahogy — Byron szép szavával — az iránytű „tudja”, hogy van pólus. Frissnek, biológiailag is szinte oly ifjúnak, mint lelkileg, tökéletes hallásúnak, látásúnak, érdeklődésűnek s munkájúnak mindenesetre megmaradt. Űj darabjai — a régi, mesteri kompozíción belül — költőibbek, mint valaha. Emlékiratai, melyeken évek óta dolgozik — meglevén az a szerencséje is, hogy egy életen át vezetett naplói nem kallódtak el —, a. dolog természeténél fogva is egyszerre jelentenek majd irodalmunknak s irodalomtörténetünknek páratlan ajándékot. De persze, lassan írja őket, mert az emlékezéssel versenyt fut a teremtés: közben félre-félreteszi, mert új darabot ír. (Belejavít még a régibe is: a Sancho Pansa végén épp' most módosított: a végét — úgymond — még „meg kellett emelnie”.) Pesten első dolga volt, hogy szaladjon a Körszínházba, megnézni a Petőfi-darabot. Színház után, hazafelé a kocsiban nem is figyel a felesegére. aki lelkendezve mutogat, „nézd, Menyus, a millénniumi oszlop!”, hanem egyszerre csak megszólal: — Szegény Ady, szegény szerencsétlen ember, mennyit nem szenvedett! Ahogy meglepetten rápillantok oldalt, a volánról is csaknem lesiklik a kezem. Hisz’ ez Petőfi volt! Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!' A lélek közlekedőedénye rejtelmesen, de áttetszőén működik.
