Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)

1966-09-01 / 17. szám

nyugalmazott külügyminiszter Sűrű, forró volt a sorsa. Fordulatok, forradalmi évek, uta­zások, hihetetlen viszontlátások. Mikor elment Magyaror­szágról, Ilma húga 19 éves ragyogóan szép kislány volt. Mi­kor viszontlátta, Ilma húgának a kisebbik lánya volt 23 éves. Lakása körül dúsak a kertek. A színek sötétzöldek. A fák roskadtak. Minden érik. Eső suhog. A levelek nedvesen fény­lenek. Tömött, dús kert az élete is. öten voltak testvérek. Négyen élnek. Egyik húga apáca volt. Harminchat évig tanított az Isteni szeretet leányainak főnöknője. Sík Sándor, korának híres egyházi szónoka, a bátyja volt. Magyar irodalmat tanított Szegeden, a piarista rend magyar­országi tartomány főnöke volt, a második világháború után irodalmi munkásságáért Kossuth-díjat kapott, s néhány éve halt meg Budapesten. Sík Endre a Monarchia tartalékos tisztjeként került az első világháború orosz frontjára, s 1945-ben, harminc és fél évi távoliét után tért haza szülőföldjére, Rom-Budapestre. Ilma húga a negyedik testvér. Az ötödik — soffőr volt a minap ment nyugdíjba Gyöngyösön. A testvérek történetéből két adatot jegyeztem föl. Volt olyan idő, mikor húga apácaként tanított Magyarországon, Sík Endre pedig a forradalom bírójaként ítélkezett a szibé­riai Csitában. Mikor a második világháború után diplomata lett a washingtoni magyar követségen, s a külügyminiszté­rium dollárok hiányában több száz svájci aranyat utalt ki be­ruházásaira és fizetésére, Sik Endre a nagy értéket zárható fiók vagy zárható lakásajtó hiányában néhány napig pap­testvérénél — a piarista rend biztonsági zárral ellátott ládá­jában — tartogatta. Hány emberöltőt tartalmazhat egyetlen emberi élet? Évtizedekkel ezelőtt egy piarista kispapot hívtak Sík Endrének Budapesten. »Békeévek«. Ferenc József a császár. A kispap később jogot tanult, ügyvédjelölt lett, s huszonhá­rom éves korában tartalékos tisztként az első világháború oroszországi frontjára került. Hadifogoly éveit szibériai tá­borokban töltötte el. Azután a világ sorsát megváltoztató forradalom katonája lett. Huszonkilenc éves korában Forra­dalom címen újságot szerkesztett Irkutszkban, Szibériában. Harminchárom éves, mikor előadó és egyetemi tanár lesz Moszkvában, ötvennégy esztendős, mikor több mint három évtizedes távoliét után hazatér hazájába. Magyar követ lesz Washingtonban. Külügyminiszter Bu­dapesten. S utazó diplomata több világrészben. E pillanatban nyugalmazott külügyminiszter, az Országos Béketanács elnö­ke, a megbékélést elősegítő' nemzetközi kerekasztalkonferen­­ciák szervezője, az európai kultúra társaságának (SEC) egyik vezetője, szépiró és történetíró, a Fekete-Afrika világszerte ismert historikusa... E dús életben mindennek hihetetlen története van. Harminchat éves korában kezdte tanulmányozni Fekete- Afrika történetét. Az első százhúsz oldalt Hitlerék közeledé­sekor Moszkvából Szibériába evakuálták. A háború után Sík a kéziratot Budapestre hazahozta, befejezte, megírta a teljes első és második kötetet, amely megjelent franciául, azután angolul s napjainkban tankönyvként használják Fekete-Af­rika jónéhány államában. Harminchat éves korában kezdte írni, s hetvenöt éves, mikor Daddah, Mauritania köztársasági elnöke arra kéri, hogy juttatna neki »ha tud« két francia nyelvű kötetet a Fe­kete-Afrikából. — Se pillanatban, ezekben a napokban? .... — kérdem. — Befejeztem Fekete-Afrika harmadik kötetét, írom a negyediket, folytatom Egy diplomata feljegyzései-t, megírom a második kötetet Bem-rakparti évek 49-től 61-ig címen, s a napokban rövidítettem le két kötetrq a Próbaévek-et, ame­lyet eredetileg négy kötetre szántam, s a sorsomat meséltem el benne 17 nyarától 23 őszéig. Asztalán lexikonok, francia, angol könyvek, jegyzetek, irattartók. Nem ismer nyugalmat. Ég, lobog, ezer terv, gon­dolat és szándék röpköd a fejében, külföldi vendégeket fo­gad, ír, utazik, tárgyal, hajnali ötkor kel a rigókkal, hajnal­ban ír, délben tárgyal, délután fogadásokra siet, de nem fá­radt, és nem beteg. Testvéreiről nagy szeretettel szól. Nem választja el őket semmi. Talán csak annyi, hogy az öt testvér közül a »Bandi« látott a legmesszebbre. — Afrikában — moiylja — az elmúlt húsz év alatt több történt, mint előtte kétezer éven át. Így van ezzel Sik Endre is. Idén volt hetvenöt éves, s hetvenöt év alatt átélt három, vagy négy emberöltőt. Már ősz. De nem öreg. Huffy Péter rp6mmenkeim sebész-professzor Ügy hihetnők, az az ember, aki nap-nap után birkózik a halállal, eleven húsba vág, s ujjaival tapinthatja az életet, egy idő után hideggé válik, közönyössé a kín, a félelem iránt, hisz annyit látott, annyi megmenekülést és elmúlást, hogy számára már sem az egyik, sem a másik nem jelenthet sokat. Pommersheim professzor másféle ember. Azok közé az orvosok közé tartozik, akik sohasem tekintik puszta kóreset­nek a beteget. Egész életében megőrizte hivatásának izgal­mát, szenvedélyét, igazi lényegét: a humánumot. 1914-ben avatták doktorrá, 1933-ban nevezték ki egyete­mi magántanárnak, ugyanekkor Budapest főorvosa lett, aztán a László-kórház sebészeti osztályának élére került, ö hasz­nálta először a magyar gyógyászatban a szulfamit készítmé­nyeket és attól kezdve az egyik súlyos kór, a szövődményes orbánc gyógyítható betegség lett. — A háború végén a Rókus kórház pincéjében operál­tunk. Hosszú ideig villanyvilágítás és sterilizálási lehetőségek nélkül, a körülmények a Semmelweis előtti időket idézték, lizoformmal fertőtlenítettünk és papírvattával pótoltuk a köt­szereket. Azok az idők már elmúlottak. Pommersheim professzor az emléküket sem szívesen idézi. — Orvos vagyok és tudom, hogy az emberiség egyetlen méltó és lehetséges létformája a béke. A sebész munkája sem mehet végbe a halál közelében, félelemben. Korunk egyik legkiválóbb struma-specialistája. Majd­nem mindennap műtétet végez most is a Rókus-kórházban. — Kiket operál, professzor úr? — Számomra a betegség súlyossága, a műtét bonyolult­sága jelenti a választást. Ez határozza meg, kiket operálok. A magyar egészségügy az utóbbi "húsz esztendő alatt elérte azt az állapotot, amit így határozhatnánk meg: minden az emberért történik. Az európai hírű sebész ingyen operál. Munkásokat, pa­rasztokat, embereket, akik betegek. (Bocsánat a furcsa kitérőért, de a gépírónő, akinek dik­tálok, közbeszól: — Engem is Pommersheim professzor operált strumá­­val. Műtét közben vicceket mesélt, s amíg hallgattam a hang­ját, a félelem kiszállt belőlem. Nézem a nyakát, a vágás nyomát alig-alig lehet észre­venni.) — Professzor úr, véleménye szerint mi az orvosi hivatás, magatartás lényege? — A beteg élete és az egészsége a fő, ügyi, s nem holmi mellékes dolgok, hogy most szombat este van és az a beteg, aki félelemben él, nem láthat orvost. Nem emlékszem rá, mikor ment el tőlünk beteg úgy, hogy nem engedte magát megoperálni. Mert, ügyi, a sebész dolga nem a műtőasztalon kezdődik, hanem sokkal előbb, amikor bizalmat ébreszt, ma­gatartásával felkelti a biztonság érzését. És ez emberszere­tet, életszeretet nélkül lehetetlen. Ügyi? — mondja és melegfényű szemével hunyorít. — Én professzor voltam a régi időkben is, most is az vagyok. Munkámat a legkedvezőbb körülmények között vég­zem, s alkalmam van tapasztalataimat átadni a következő nemzedéknek. Kicsikét büszke vagyok arra, hogy alorvosaim egy kivételével valamennyien főorvosok lettek. — Mi a véleménye » fiatalokról? — Amit a fiatalokról mostanában gyakorta mondanak, hogy felületesek, s nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, én sohasem tapasztaltam. Nagyon tanulékonyak, végtelenül há­lásak, minden érdekli őket. Műtét után bemennek a beteg­hez és örömmel újságolják nekem, hogy milyen jól van. Mi­nek örültök? — mondom ilyenkor — hiszen természetes az, ha a beteg meggyógyul, ügyi, ez a rendje a világnak. —- Professzor úr hogyan piheni ki a műtétek fáradal­mait? — Nagyon szeretek kocsit vezetni. Műtét után kihajtok a budai hegyekbe, kiszellőztetem a fejemet. Valamikor vitorláz­tam, sportoltam, dehát most már 75 éves vagyok, megelég­szem az autózással. Szeretem a szép képeket, nagy könyvtá­ram van, másfajta, hangosabb örömöket sohasem kerestem. Egy VIII. kerületi csöndes utcában él feleségével. A lánya Svájcba ment férjhez, a fia Budapesten sebészadjunktus. — Vannak betegek, akik évenként megünneplik műtét­jük évfordulóját. Ilyenkor levelet írnak nekem, megköszönik azt, amit értük tettem. Minden ilyen levél örömet okoz, bár jól tudom, csak a kötelességemet teljesítettem. Most már a fiam is kap ilyen leveleket. * Amikor elbúcsúztunk, s lefelé indultam a lépcsőn, hátul­ról apáskodva megcsípte a karomat. — Ügyi, jobb hogy így találkozunk és nem a műtőasz­talon. Arra gondoltam, valóban jobb. De, ha úgy hozná egyszer a sorsom, nyugodtabban feküdnék a műtőlámpák fényében, ha tudnám, hogy az ő keze alá kerülök. Kristóf Attila r Krúdy Adóm volt repülő-alezredes Délután háromkor találkozunk a pesti Üjságíróklubban. Ismeretségünk egy kurta telefonbeszélgetésre terjed, mégis azonnal megismerem. Az unoka-öcs: Krúdy Ádám, volt m. kir. repülőalezredes megdöbbentő hűséggel viseli az író nagy­bácsi: Krúdy Gyula vonásait. Hanyag tartásban ül, kissé fél­rehajtott fejjel, egy pohár konyak fölött. Kezét is avval a tű­nődő, szinte közömbös mozdulattal nyújtja, amellyel az író fogadta az új ismerősöket. Krúdy Ádám a »nyíri pajkosok« lusta szempilláit s a sú­lyos, ábrándos pillák alól kivillanó tűnődő tekintetét örököl­te, ama »búskomoly« pillantást, amellyel a nyíri úriemberek tekintettek a világba. A volt repülő-alezredes — aki a kassai repülőtér parancs­noka volt azon a napon, amelyen a német repülőgépek szov­jet felségjelekkel álcázva bombázták Kassát, hogy a Horthy kormánynak ürügyet szolgáltassanak a hadbaszállásra — 1907. december 23-án született. — Egy napra esett a névnapom, a születésnapom és a karácsony. Én minden évben csak egyszer kaptam ajándékot. S nyomban egy anekdotát kanyarit e hármas ünnepnap köré avval a hanyag, elegáns formakészséggel, amely az író Krúdy legsajátosabb tulajdonsága volt. Festőművész akart lenni, de atyai parancsra jelentkezett a Ludovika Akadémiá­ra: családi alapítványi helyre. 1930-ban tűzérhadnaggyá avat­ták. — Miskolcra akartak helyezni, de én nem szerettem Miskolcot. Pilótaiskolára jelentkeztem. Állítólag jó repülő lett belőlem. Mátyásföldön, egy bemutató-csoportban szolgál­tam, majd hűt évre kölcsönadtak a polgári légiforgalomnak. 1939-től a kassai Repülő Akadémia vezető tanár-parancs­noka. Ott éli át azt a bizonyos álcázott bombatámadást, amelyről jelentést tesz a Honvédelmi Minisztériumban. Ami­kor a háború kitör, megbízzák az éjszakai vadászrepülő köte­lék megszervezésével. — Annak a jelentésnek volt valami hatása az ön további sorsára? — Annak nem... Nem csináltam belőle titkot, hogy mi történt Kassán... De ami később következett, az egyedül an­nak volt köszönhető, hogy Riss János altábornaggyal és tár­saival megkíséreltük létrehozni a katonai ellenállást. De mi következett? 1944 júniusában a Honvédelmi Minisztériumba helyezik, októberben rendelkezési állományba kerül, majd letartóztat­ják. Margit-körúti katonai fogház, Sopron-I^őhida. 1945. ja­nuár 21-én Szálasi parancsára lefokozzák s Németországba deportálják. Április végén szabadul, visszatér Budapestre. A nyíri úriember a demokratikus Magyarország hadseregé­ben alezredesi ranggal szolgál. Mindezt oly természetes, patakzó mesélő-kedvvel mond­ja el, mint egy Krúdy karcolat hőse, lusta kis mosolyokkal, ujjún meg-megforgatva címeres gyűrűjét, a váratlan fordu­latokat is hangsúlytalanul hangsúlyozva. 1948-ban karikatú­rákat rajzol a közelmúltban elhunyt Király Dezső — Rex — szatirikus hetilapjába s a karikatúrák miatt menesztik a had­seregből. Megfellebbezi az elbocsátást, mire visszaveszik tényleges állományba. — Amikor ez megtörtént, leköszöntem és nyugdíjba men­tem. 1951 júniusában, mint volt horthysta repülőtisztet, kitele­pítik Hort községbe. Ott cséplőmunkás, falusi órák orvosa, fölcsap faszobrásznak, míg újra fordul a sorsa, visszatérhet Budapestre. Lakást és állást kap. Szerkesztő műszaki rajzoló lesz egy mechanikai üzemben, fiát — harmadik jelentkezésre — fel­veszik a Műegyetemre. Idén szerezte meg a mérnöki diplo­mát. Az élettörténet sűrű szövetét anekdoták és csiklandós tör­ténetek szövik át, az emberi derű aranyszálai. A volt repülő­alezredes ma egy ipari nagyüzem osztályvezetője, van egy kis kocsija, amelyet ajándékba kapott külföldről. Pontosan öt órakor feláll és kezet nyújt: — Bocsáss meg, mennem kell... A fiamnak holnap lesz az esküvője s még dolgom van. Rugalmasan, kissé görnyedten, sietség nélkül távozik. Az öreg pincér, aki még talpalt az Otthon körben a régi pesti hírlapírók és írók feketéivel, hunyorogva, sápadtan néz utá­na, mint aki kisértetet lát. — Bocsánatot kérek, mintha Krúdy úr távozott volna... — Igen — mondom csöndesen —, Krúdy úr távozott... Baráti Géza 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom