Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)

1966-08-15 / 16. szám

cAz ismereŰm magyar Idilúiiős képei Ouzúthdijxt twizttik a halála atáa nlxpj, toüzedcLd (jdpdtztR /Nnhuíiq. hamomt Csontvári életútja egye­dülálló. Eredeti neve Kosztka Mi­hály Tivadar. 1853. július 5- én született Kisszebenben. 1872-ben gyógyszerészi okle­velet szerez. 1877-től joghall­gató Szegeden. Az 1879-es ár­víz idején menti a bajbaju­tottakat. Mentés közben meg­hűl, hörghurutját a Tátrá­ban gyógyítja, az iglói pati­kában vállal állást. Az első »élmény« 26 éves korában éri. A »látomás« napja: 1880. október 1. Va­lami »kezembe adja a raj­zónt, s egy vénypapírra kez­dem rajzolni a Motívumot — vallja. — E perctől a világ legboldogabb embere lettem. Ahogy a rajzban gyönyör­ködtem, hallom: Te leszel a világ legnagyobb festője, na­gyobb Rafaelnél.« E hallu­cináció eldöntötte sorsát. »Jöjjön, aminek jönnie kell, meg nem ijedek azon óriási feladattól, mely vállaimra nehezedni fog.« lőajcía a mailman, után. Elhatározását következete­sen keresztülviszi. Először is látni akarja, kit kell túlszár­nyalnia. Rómába utazik, az olasz fővárosba 1881 tava­szán, húsvét szombatján ér­kezik, zsebében 56 koronával. »■Rafael loggiáiban sem bo­rultam lázba —- írja. — Az élő természetet nem talál­tam.« Hazajön. Itthon szor­galmasan dolgozik. Gácson gyógyszertárat nyit. Házat, kertet vásárol, megteremti a festéshez az anyagi alapot. 1894-ben bérbeadjá a patikát, a díjból függetlenül, nyugod­tan élhet. Negyvenegy éves fővel ta­nulni kezd. Először Mün­chenben Hollósy Simonnal, majd Düsseldorfban Kall­­morgennél, rövid időt tölt a párizsi Julien akadémián is. A mesterségbeli tudást há­rom év alatt elsajátítja, azu­tán a világot járva a »Nagy Motívumot« keresi. Űtja, 1895: Dalmácia, 1897: Sváj­con át Genova, Róma, Ná­poly, Pom'pei, majd újra Dal­mácia, 1901—02: Vezúv, Et­na, }903: Svájc, Bosznia, majd Dalmácia, 1904: Egyip­tom, Szentföld, Athén, Szicí­lia, 1905: Taormina, Szent­föld, Batum, Kaukázus, Ba­ku, a Kaspi tengeren át Sza­­markand, 1906: Baalbek, 1907: Libanon, 1908: Párizs, Berlin, 1913: Konstantiná­poly. 1903-ban stílust változtat. A »színek világításbeli« fo­kozatait alkalmazza az álta­la »Naput«-nak nevezett módszerrel. Képeit 1903-ban Párizsban, 1908-ban Buda­pesten a városligeti Ipar­csarnokban és 1910-ben a ré­gi Műegyetemen mutatja be. A katalógus elé írt előszavá­ban kifejti: »A Jupiter temp­lomával minden a világon lé­tező festmény túl van szár­nyalva.« A siker elmarad. Munkáit a kritikusok maliciózusan fo­gadják. él aJxWÜUML A Pesti Hírlap Csontváryt prófétának csúfolja és gú­nyolódik, hogy karalábén él­degél, az alkohol és nikotin dühös ellensége. Csontváry tudatosan aszké­ta. Istenhitből és napimádás­­ból összetett egyéni vallást konstruál. Valamiféle örök igazságban hisz, egy logiku­san nem magyarázható, a valóság adataihoz csak rop­pant fáradsággal alkalmaz­ható igazságban. A patológi­ás tünetek — bizonyíthatóan — művészete minden mozza­natában szerepet játszanak, méghozzá lendítő erőt jelen­tenek. Dr. Pertorini Rezső, a bu­dapesti Országos Ideg- és El­megyógyintézet főorvosa a művész alkotásaiban, vallo­másaiban vizsgálta s mutat­ta ki a jellemző hatásokat. Munkájához — miután a kórházi kórrajz elveszett vagy talán nem is készült — Csontvárytól származó ere­deti doktumentumokat hasz­nált. Szeptember első napjai­ban nyomtatásban is megje­lenő tanulmányának adatai­ból pontosan kiderül a késői diagnózis — Csontváry ideg­beteg volt. A skizofréniához hasonló kór azonban nála egészen különleges formá­ban jelentkezett. Tudniillik: ha egészséges marad, valószí­nűleg nem is festett volna. Rejtett tehetségét a pszichó­zis hozta felszínre. Ráadásul alkotókészsége — az általá­nostól eltérően — a beteg­ségtől egyáltalán nem gyen­gült, sőt, erősödött. A vilá­gon nincs hozzá hasonló fes­tő, kinek pszichózissal ennyi­re átszőtt, úgyszólván pszi­chózisból fakadó művei eny­­nyire szuggesztívek, művé­szileg ilyen sikerültek lenné­nek. Csontváry 1910-től mind ritkábban fest, ehelyett kiál­lításokat szorgalmaz, szóban, írásban különleges hivatását igyekszik bizonyítani. A Ja­pán kávéház művészasztalá­nál prófétáskodik s vitatko­zik a tréfálkozókkal. Képei­ért az államtól 5 millió koro-A tragikus sorsú magyar zseni bronzba öntött mása — Herényi Jenő, a X. Magyar Képzőművé­szeti Kiállításon bemutatott szob­ra — kerül Csontváry sírjára (MTI - Sziklás Mária leiv.) nát kér. Műveinek állandó ki­állítási csarnokot követel a lerombolandó Nemzeti Szín­ház helyén. Az épület előtt a baalbeki oltárkő mását és egy 42-es mozsárágyút akar felállíttatni. A világháború idején ösz­­szes jövedelmét hadikölcsön­­re költi, elszegényedik, anya­gi helyzete annyira romlik, hogy éheznie, nélkülöznie kell. 1919 márciusában a mű­vészek szakszervezete — Her­man Lipót közbenjárására — segélyezi. Júniusban betegen a János kórházba kerül, ahol két hét múlva, 65 éves korá­ban meghal. ~öáziaJk között táaJxdcui Holta után 40 esztendővel felfedezik. 1958-ban a brüsszeli világkiállításon Csontváry-mű nyeri el a Grand Prix-t. Párizsi, brüsz­­szeli, belgrádi tárlatokon ez­rek és ezrek csodálják az is­meretlen magyar különös hangulatú képeit. A mai, ma­gyar műértő közönségnek Székesfehérvárott, majd Bu­dapesten a Szépművészeti Múzeumban mutatták be a Magányos cédrust, az önarc­képet, a Fohászkodó Üdvözí­tőt, a Sétakocsikázás Athén­ben újholdnál és mind a töb­bi varázsos, mágikus, iszonyú energiáktól feszülő kompo­zíciót — Csontváryt. A budai Várban épülő új Nemzeti Galériában külön terme lesz a magyar Van Gogh: Kosztka Mihály Tiva­dar festményeinek, S hamvai augusztus 1-én az óbudai jeltelen hantok alól a Kerepesi temető művész­parcellájába kerültek: dísz­sírhelyre. A tragikus sorsú Mihály mester a művészet­­történész Lyka Károly, a ze­neszerző Weiner Leó, a festő Nagy Balogh János, a szob­rász Medgyessy Ferenc és a színésznő Jókainé Laborfalvi Róza szomszédságában nyug­szik. Az életében társtalan Csontváry társakra lelt. László Miklós Csontváry Kosztka Tivadar hamvait augusztus 1-én helyezték el a Kerepesi temető művészparcellájAnak díszsírhelyén. Emlékbeszédet dr. Vayer Lajos egyetemi tanár mondott (Wormser Antal felv.) BABITS MIHÁLY: MINT FORRÓ CSONTOK A MÁQLYÁN... Huszonöt éve, 1941. augusztus 4-én halt meg költészetünk egyik legnagyobbja: Babits Mi­hály. A szerénytelen vállalkozás helyett —, hogy 5??°?* részletesen méltassuk, elemezzük a roppant életművet, álljon itt egy költeménye. Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. Lobbanj föl, új dal, te mindenható! Szülj engem újra, te csodaszép! Most beteg a testem. A földi vágyak messze nagyon ... Mint ropogó csontok a máglyán, heverek forró ágyamon. Barátaim elhagytak engem: egyedül maradtam már. Lelkemet kiürítettem, mint aki nagyobb vendéget vár. Ügy fekszem itt, mint a főniksz, ki félve reméli a tüzet, amelyen el fog majd égni s amelyből újraszület. Lobbanj föl, röpíts el engem piros szoknyáid között: egy dallal ölöm meg azt, aki voltam, és már más leszek. Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. Lobbanj föl, új dal, te mindenható! Szülj engem újra, te csodaszép! BÁLINT GYÖRGY ... a konkrétumokhoz fűzte szabatos világnézetének törvény­szerű tanításait RÓNA/ M /HA LY AND RAS* MOST LENNE 60 ÉVES A VÉRTANÚHALÁLT HALT BÁLINT QYÖRQY Szerkesztőség volt, mi ott a szerkesztőségben újságírók — s hirtelen úgy érzem, nem is volt oly régen az egész. Ha még megvolna — ha mindenekelőtt ő volna meg, s ha meg­volnának mindannyian —, most bemennénk néhányan a szo­bájába, gratulálni, hogy születésnapja van, a hatvanadik. Másnap pedig cikke lenne a Pesti Naplóban, fanyar, okos, utánozhatatlan, igazi Bálint-cikk. De hatvanéves korára, fájdalom, már csak szellemalak­ját idézhetem. Most is szerényen, soványan, szemüvegesen, mosolygós félszegen és szőke-kopaszon: mint aki modellt holmi ünnepelt jubiláns portréjához a világért sem áll. Pedig a világ minden ünnepélyességét beleadnám ama két szóba, mely magába foglalja újságírói lényegét is mindjárt: hogy igaz ember volt, kinek feje körül szinte láthatóan, sugárkör gyanánt rezgett e fogalom, mint dicsfény a mártírokon. Hiszen az is lett utóvégre, vértanú. Pedig »csak« újságíró volt. Mesterek közt — hűvösebb, irodalomtörténetibb, műfajibb szóval: — a magyar publicisztika mesterei közt világít most már ő is. S ezzel már rajta is kapom magam: lám, patétikusan írok róla máris. Róla, aki pedig ritkán emelkedett a pátoszig. A hangjára kellett felfigyelni mégis: arra az angol dohány arómájú, fanyar és rokonszenvesen intellektuális hangra, mely különös varázsa, mely kiválóságának sajátosan egyéni, félreismerhetetlen jegye volt. A napi élet egy-egy eseményét, jelenségét »tűzte toll­hegyre«. Megforgatta ezeket elméjének élesen metszett tükrei előtt, majd — szellemesen, nem is provokatívan, nem is ki­mondva, sőt csendesen, mégis lenyűgözően meggyőző erővel — a kesernyés humor és az acélos logika emberséges együt­tesében fűzte e konkrétumokhoz szabatos világnézetének tör­vényszerű tanításait, Aki megírja majd a két háború közti ellenforradalmi kor ix teljes magyar sajtótörténetét, lesz mit álmélkodnia a tényálláson, melyet konstatálnia kell: hogy — ami a legális sajtót illeti — a progresszív, az antifasiszta publicisztika mi­lyen fényes fegyvertényeinek volt színhelye a Világ, a Pesti Napló s a baloldali polgári sajtó néhány más orgánuma. Nem a Népszava funkcióját becsülöm le ezzel, hiszen az másképp, sőt a legtovább érvényesült. De tény, hogy a harmincas évek­ben Zsolt Béla, Hevesi András s a náluk idősebbek mellett, kevesedmagával elsősorban Bálint György jólirányzott csapá­sokat mérhettek a fasizálódó reakcióra a polgári lapok ha­sábjain. Holott ezeken belül épp a Pesti Naplónál volt tán a legcifrább a helyzet: annál a legrégibb és legtekintélyesebb magyar polgári napilapnál, melynek negyedik fénykorát Ke­mény Zsigmond, Vészi József és Hatvány Lajos után, Földi Mihály, ez a meghasonlott és elromlott író, de kiváló szer­kesztő úgy alakította ki, hogy ünnepi vezércikkeinek »repre­zentatív« — klebelsbergi, bethleni, sőt friedrichi portálja mö­gött elhelyezte — Móricz Zsigmonddal az élén — a kor leg­jobb magyar irodalmát s helyet biztosított a mind harcosabb antifasiszta publicisztikának. A Pesti Naplóban ennek leg­javát Bálint György cikkei, már-már nyílt titokként kom­munista szemléletű írásai jelentétték. A szerkesztő persze nemcsak a maga nevében működött: kezével mindinkább az az antifasizmus felé szorított demokratikus polgárság szer­kesztette a lapot, amely ebben egyrészt lelkifurdalását árulta el, másrészt önvédelmi ösztönének engedelmeskedett, és a mind agresszívebb fasizmus ellen valóban jó helyen kereste a hatékonyabb szembeszálló erőt. Amint Bálint György neve mindezt most felidézi, a harmin­­l cas évek levegője — mely csupa miazma volt és csupa oxigén, azaz viharok előszele s benne szorongó sóhaj, fogyó lélegzet, küzdő lihegés — betör szobámba, eltölti a házat, megfekszi a mellem. Rettenet volt, ami lett belőle; ez vitte el őt is, akit — mint közeli barátait, Szántó Rudolfot, Radnóti Miklóst, Péter Andrást — rabszolgának hurcoltak el s meg­öltek. Oda, abba a sírba, ahová elásták, utána kiáltanám most: Mi, barátaid, szerkesztőségi fegyvertársaid, alig-if jabb kor­társaid már mind öregebbek vagyunk Nálad, ki elestél innen a negyvenen. Mögöttünk állsz, sugarasan, örök fiatalon, teli várakozással: előtted a jövő, amiről Te beszéltéL Mi megértük — s méregetjük is a Te mérlegeden.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom