Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)
1966-08-15 / 16. szám
Dr. PESTHYISTVÁN orvos A kissé őszülő férfi, aki az esős délelőttben a Belvárosi Kávéház üvegablaka mellett szemben ül velem, közelmúltunk egyik tragikus korszakában emlékezetes, tiszta szerepet vitt. Tragédia és tisztaság? Mi által volt tiszta Pesthy István orvos, vagy ahogyan barátai nevezik, Pesthy Pista? Pesthy István a német megszállás kellős közepén, a nyilas hatalomátvétel előtti hetekben, egy szétkapkodott vicclapban, 500 000 példányban mondta ki és vágta oda az igazat. Pesthy Pista csinálta a híres Pesti Postát. A zsarnokságok történetében előfordult már, hogy az udvarban csak a bohóc mondott igazat. 1944-ben, egy zsarnokság kellős közepén, a tisztesség zászlaját egy vicclap próbálta magasba emelni. A Pesti Pósta Pesthy Pistája, változatlanul őrizve eleven, szikrázó, kritikus szellemét, idén lesz hatvan éves. A tetőre érve az ember a mélységbe mindig visszanéz. Ilyen szakadék volt ennek az országnak a szerencsétlen históriájában 1944. — Hogyan jutott eszébe, orvos létére éppen vicclapot alapítani? — Tizenhat éves korom óta rajzolok. A vicc s a rajz életelememmé vált. 1942—43—44-ben, egészen a lap betiltásáig, orvosi munkám mellett, a 8 Órai Űjság munkatársa, rajzolója voltam. Szabad időmet a Negresco egyik törzsasztalánál töltöttem. Újságírók, filmesek, művészek jártak ide, a többi közt szegény Szabados Berci és Sipos Laci, akik 1944 szeptemberében az elsötétítés alatt egyszerűen a Dunába dobták az Erzsébet híd német őrét, s vele az őrizetére bízott robbanóládát. Ennél az asztalnál merült fel egy vicclap készítésének a gondolata. Az új Erzsébet-híd halványan ível a közelünkben; fehér pillangó, lepkeszámyon suhan a víz fölött. — Az első szám megjelenése- után azonban a munkatársak megijedtek, kifogásokra hivatkoztak, »vidékre megyek élelemért«, »falura viszem a családot a bombázások elől«, s eltűntek. Én voltam a főszerkesztő, a szerkesztő, de a tördelő, a korrektor s a kifutó is. És mégsem maradtam egyedül. Jelentkezett Kálmán Jenő, Nóti Károly, jöttek az írástól eltiltott, »félretett« emberek, esténként tilalmas házakba osontam be rajzokért és kéziratokért, amelyekért — mit ért a pénz akkor? — élelmiszerrel, szalonnával, tojással, hízott libákkal fizettem. A lapnak egy pengő volt az ára, félmilliós példányban jelent meg, fél óra alatt kapkodták el az utcán, ha nem taposták a példányokat a sárba, mint a székesfehérvári pályaudvar nyilasérzelmű állomásfőnöke tette. Pesthy Pista finoman és rejtetten beszélt, gondolatokat vitt a rajzok girlandjaiba is, küzdött tréfákkal, a vicc volt a puskacső, a poén a golyó, harcolt sorok között és sorok fö* Önarckép (Or. Pesthy István rajza) lőtt, bombákat rejtett el a hasábokon, vicc-gránátokkal játszott, amelyek a zsarnokságot, az elvetemültséget sebezték meg, és a gazembereket tették nevetségessé. — A cenzúra? — Az volt a szerencsém, hogy a magyar cenzúra fölött álló német ellenőrzés magyarul rosszul beszélő cenzorai nem értették a finom rezgéseket. A lapot az Athenaeumnál nyomták, s mindig sebtében készítették el, hogy még nagyobb baj előtt az utcára kerüljön. A nyomdászok — hagyományosan baloldali emberek — a légópincéből szöktek fel, hogy el ne ússzon a lap, a bombázások alatt szedtek, de nemegyszer azokat a saját, vakmerő vicceiket is beleszedték, amelyektől még nekem is égnek állt a hajam. — Végül három viccen »csúsztam el«. Az egyik ez volt: »Maga fradista?« — »Naná, hungarista«. Akkor vezették be a jobboldali közlekedést, de a földalattinál baloldali közlekedés maradt. Erre jegyeztem meg: »A föld felett jobboldali közlekedés lesz, a földalatt baloldali«. Ez volt a másik vicc. A kérdéses számot elkobozták. A harmadik vicc, de ezt már a magyarul rosszul beszélő német cenzorok is megértették, a csodafegyvert nevettette ki. Német katonák állítanak be egy magyar paraszthoz. »Hallott már a csodafegyverről, amely mindent eltűntet a föld színéről?«, kérdezik. »Ismerem. Tegnap bejött hozzám két német, s fél óra alatt eltűnt két hízóm és három tehenem«. A Pesti Postának kilenc száma jelent meg. Az utolsó 1944. október 14-én, a nyilas hatalomátvétel előtti napon. Az újság fejléce fölött ezt a »slájfnit« közölte: »Fogózz Malvin, jön a kanyar«. Alatta, az első oldalon, Pesthy rajza állt Szálasnál, aki előre megy és hátra néz: »Szálast úgy jön, mintha menne«. Pesthy ellen először elfogatási, majd fölkoncoltatási parancsot adtak ki, da a tréfamester beállt bujdosónak, elrejtőzött a baji erdőben, s a felszabadulás után visszajött szájsebésznek a pesti klinikára. Harminckét éve dolgozik itt, huszonkét éve szájsebész. Űj vicclapok indultak: Ludas Matyi, Szabad Száj; a szájsebésznek csak egy újság kilenc számának röpke emléke maradt, nekünk valamennyiünknek pedig a tanulság, hogy volt idő Magyarországon, mikor a hősök mellett a tisztesség fogalmát majdnem a felkoncoltatásáig a tréfamester védte, a Pesti Pósta Pesthy Pistája. R. p. Palasovszky Ödön író és rendező Azt mondják, a kísérletezőkedv, az új iránt való vonzódás a fiatalok sajátja. Palasovszky Ödön hatvanhét éves, s íme, így vall a művészetről: — A művészet a jövő sürgetése. A különböző korokban, az idők változásai szerint ismét és ismét új kifejezési formákat kell keresni ahhoz a tartalomhoz, amelynek egyetlen célja lehet: az életre nevelés, az élet jobbá és teljesebbé tétele. Sorsa telve volt nyugtalansággal. Szokatlan, mindig újszerű művészete vitákat és szenvedélyeket kavart fel, rendezői, színészi és írói munkássága nem tűrt közönyt. Dühöt vagy rajongást szült, a konvenciókhoz ragaszkodókat elképesztette és ellenkezésre sarkallta. 1924-ben Reorganizáció című verseskötetét az ügyészség osztályellenes izgatás vádjával elkobozta, 1929-ben Toller, Géprombolók című drámáját rendezte, az előadást a főpróba után a rendőrség betiltotta. — A hazai viszonyoknak és a hazai színházkultúra sajátos feladatainak megfelelő új magyar színházra törekedtünk. Ezt az irányt lényegretörő, dialektikus színháznak neveztem. A lényegretörő elnevezés nálunk azt jelentette, hogy minden feleslegest lehántani igyekeztünk, minden konvenciót elvetettünk. A haladó írók közül Whitman, Eluard, Aragon, Majakovszkij, Tzara darabjait az elsők között mutattuk be. Állandó harcok között dolgoztunk. Harcolnunk kellett az üzletes polgári színház ellen, harcolnunk kellett a cenzúrával. Előadásainkat a reakciós sajtó állandó támadásai kísérték. Az ember úgy gondolná, hogy a felszabadulás után az ilyen elveket és eszméket valló művész megbecsülést és korlátlan lehetőségeket kapott. Egy ideig valóban így is történt. Palasovszky a Madách Színház, majd a Dolgozók Színházának vezetője lett. — Alig egyéves tevékenység után a dogmatikus művészetpolitikai irányzat avantgardizmus vádjával megvonta tőlünk a szót. Pedig ahhoz, hogy az új kor felnevelhesse sajátos művészetét, szükség van kísérleti színházra. De abban az időben Shakespeare-ért és Bartókért is harcolni kellett. Az ötvenes évek elején egy budai termelőszövetkezetnél kertészként dolgozott, közben verseket is írt, de kiadót nem talált rá. Amikor ezekre az évekre emlékszik, csöndes íélmosolylyal legyint: — A múlt nem sokat számít. Az a fontos, hogy most olyan-e a világ körülöttem, mint amilyenre vágytam. — Es olyan? — Ez a társadalom fedi elképzeléseimet a haladó társadalomról. — így hát az idő utolérte a művész álmait... — A régi álmokat igen. De a kor új álmokat szült. Az álom sohase független a meglevő valóságtól. Ami jó, az időtállóan megmarad. De a régi és az új harca soha, egy pillanatra sem lankad el. Ez a küzdelem korunkban éppoly eleven, mint valaha. De a mi társadalmunk, ha néha zökkenőkkel is, az újat segíti. — És ön, az örökös »avantgardista«, gátló tényezők nélkül dolgozhat ebben a társadalomban? — Irodalmi lapjaink szívesen közük a verseimet. Most Visszaemlékezéseimen dolgozom. Nyugdíjas vagyok, koromnál fogva rendezői vagy színészi munkát nem tudnék végezni. — Van kapcsolata a magyar irodalmi élet mai képviselőivel? — Sok fiatal írót ismerek és néhányat közülük nagyon tehetségesnek tartok. A mai magyar líráról az a véleményem: jobban kellene bíztatni a költőket az egyéni kifejezésmód megtalálására. — A mostani színház? — A mi kifejezési eszközeink sohasem voltak függetlenek a társadalomtól, amelyben éltünk. Azok a sajátos műfajok, amelyekkel mi kísérleteztünk, ma már csak részben aktuálisak. Üj műfajok létrejöttére van szükség, ezért kellene kísérleti színpad és új drámairodalom. — Történtek próbálkozások... — Azokkal a lehetőségekkel, amelyek most adottak, élni kell. Persze úgy is mondhatnám: a lehetőségek előbb-utóbb megteremtik az újat. — Az új létrehozása mindig az ifjúság feladata? — Mindazoknak kötelességük, akik ebben a korban élnek. — Ügy mondta Visszaemlékezésein dolgozik. A jövő sürgetése kapcsolatos lehet-e a múlttal? — Ha felidézem a múltamat, mindig nyugtalan kereséssel találom magamat szemközt. A sorsomnak egy tanulsága és iránya van: a művésznek a haladás jelentse a legtöbbet, a szüntelen haladás, amely az embernek képességként, a legnagyobb értékként megadatott. K. A. MEZEY MARIA színésznő Jó huszonöt évvel ezelőtt a Vígszínház idényzáró zenés darabjában Mezey Mária féltékeny, ármánykodó udvarhölgyet játszott. Az előadás után Egyed Zoltán, a félelmetes hírű színházi kritikus és bajvívó elragadtatott tanulmányt írt a színésznő orráról. Sajátos nyelvezetén azt fejtette ki, hogy Mezey Mária művészi fölszikrázásában döntő szerepe volt ennek az »izgalmas, titokzatos, érzékeny, ravasz, gőgös, merész, okos és hódító orrnak.« Vajon valóban volt valami szerepe a színésznő izgalmas pályafutásában ennek a teljes hasábon megénekelt orrnak? Legyint karcsú, ideges kezével. Az orr nem nyilatkozik: — Sohasem volt jó orrom, főleg abban az értelemben nem, ahogyan Pesten értik. Sohasem tudtam semmit jó élőre kiszimatolni. Nincs színházi szaglóérzékem... Mezey Máriát a pályakezdés első lépéseinél »franciás« színésznőnek könyvelték el, talán azért, mert abban az időben a magyar színpadokon minden francia sikert, vagy félsikert bemutattak, mindig a kasszára sandítva, amelynek forgalmára jótékonyan hatottak a francia szerzők. A »franciás« színésznő Szegedről indult el, lapossarkú cipőben és sima hajjal, szerényen, csöndben és elfogódottan. Észrevétlenül érkezett, szinte láthatatlanul, nesztelenül osont be a kiskapun, mint egy diáklány, aki a neves művészek kézjegyét gyűjti. A negyvenes évek elején a Belvárosi Színház egyik új darabjának főpróbáján a pesti bennfentes közönség — amely megannyi csalhatatlan szakértőből áll — egyetlen hatalmas fölszisszenéssel fogadott egy halovány mellékszerepet; Mezey Mária úgy »kiugrott«, mint a futóbajnok az indítópisztoly dörrenésére. A következő évben a Vígszínház szerződtette. Ez a szerződés akkoriban fölért a nemesi kutyabőrrel. A büszke és meghitt társulatban gyorsan elsajátította a Vígszínház jellegzetes játékmodorát, betört a filmvászonra, s a filmipar sietve kinevezte a »végzet asszonyá«-nak. Ipari úton előállított vamp-szerepekkel halmozták el Mezey Máriát, akiben akkor már erőteljesen érlelődtek az emberi és művészi válság tünetei. Mit akart ebben a válságos időben a válsággal küzdő színésznő, aki hűvös önfegyelemmel eljátszotta ugyan szerepeit, de fölizzani, perzselni már nem tudott, vagy nem is akart? — Valami mást, valami emberibbet... Én akkor bármit eljátszottam volna, ami közelebb visz az emberekhez... A háború döntő esztendejében, az utolsó háborús nyáron, fölzaklatva a történelem nyers és megrázó fordulataitól, elmenekült a Magas Tátrába. Búvóhelye partizánharcok színtere lett, s a teljességre, az emberi közelségre vágyódó színésznő a legteljesebb közelségben, lőporfüstben élte át a végkifejlet drámai csúcsjeleneteit. Amikor hazatér, kétségbeesett harcot vív egy fiatal iro életéért, aki tüdökavernával került elő a pesti óvóhelyekről. Az újjáéledő magyar színművészeiben, úgy tetszett, nincs számára szerep és szerződés. Papi palástot borít a vállára, s föltűnik egy kicsiny református templom szószékén, ahol az emberszeretetről beszél az embertelenség szörnyű mélységein átvergődött magyaroknak. — S innen már fölfelé vezetett az út? A híres, megénekelt orr megremeg a fanyar mosolytól. — Fölfelé ... Mindenesetre vissza a színpadra. Néger spirituálékat és irodalmi sanzonokat énekelt, rrtire szerződtették az operett-színpadra. — Nem érezte megalázónak? Az »okos és merész« orr belehasít a cigarettafüstbe. — Nem... A színpad sohasem megalázó, legfeljebb a színész alázhatja meg önmagát, ha nem veszi komolyan a színpadot. Én az operettet és a kabarét is komolyan vettem, mert nem tudom másképpen csinálni. A színházi viszonyok rendeződnek, özönlik az új közönség, amely legfeljebb a filléres színházi hetilapok címlapjáról és a moziplakátokról ismerte a »régi« színészeket. Ez a friss, szűzies kíváncsiságú közönség hamarabb megérezte Mezey Máriában a forró, kitárulkozó, tiszta művészi áhítatot, mint a hivatalos fórumok, amelyek nehézkesen és húzódozva vették ki a dobozból, amelybe beskatulyázták. Végül mégis kivették. A színésznő a Madách Színház rangos társulatába kerül, ami ezekben az években ugyanazt jelenti, mint a háború előtt a vígszínházi szerződés. De a »titokzatos és izgalmas« Mezey újabb meglepetéssel szolgál. A rangos Madách Színháztól átszerződik a merészen kísérletező Tháliába, s eljátssza Diderot »Az apáca« című regényének színpadi változatában a kolostor betegesen gyöngéd, zsolozsmák hangjából, liliomszirmok illatából és bűnös szerelemből szőtt alakját, életének egyik legnagyobb sikerét, megint egy francia szerepet, amelynek eljátszása után a Nemzeti Színház meghívja tagjai közé, s kiosztja rá — egy francia vígjáték főszerepét. A Szegedről érkezett »franciás« pesti színésznő egyébként falun él, Buda határán, s esténként egy órát ül autóbuszon, hogy veteményeskertek és krumpliföldek közül megérkezzék a Nemzeti Színház színpadára. Ügy gondolom, ez az út sokkal rövidebb, mint az a másik, amelyen — beérkezett. B. G. Q
