Magyar Hírek, 1965 (18. évfolyam, 7-24. szám)

1965-04-04 / 7. szám

DR< VAJ DA IMRE

A MAGYAR GAZDASÁG ÉVTIZEDEK MEZSGYÉJÉN

Felszabadulásunk huszadik évfordulóján vonzó, érdemes feladatnak tűnik elmélkedni a magyar népgazdaságnak e két eseménydús évtizedében végbement fejlődésén, kortársaknak, résztvevőknek, a szabadságban felnőtt, vagy abba beleszületett fiataloknak számot adni a történtekről, eredményekről és hiányosságokról, megoldott és megoldatlan problémákról. De a pillanat minden ünnepélyessége, a visszaemlékezés nyomén feltörő boldog és fájdalmas emlékek vonzása ellenére úgy tűnik, nem ünnepelnénk méltón a nagy sorsfordulót, ha csak hátrafelé néznénk. Az ünnepen ott leng majd Kossuth Lajos márványszemei előtt, az Országházzal szemközt a húsz éve született Magyar Népköztársaság állami zászlaja, ezzel megadjuk a múltnak, ami a múlté. De e húsz évnek mégiscsak elsősorban azzal tartozunk, hogy előre nézünk, hordjuk a követ a következő tíz-húsz esztendő talapzatának, mérjük, faragjuk a létesítendő építmények alakját, formáit, viaskodunk az elérhető legtöbb boldogságot, kielégülést nyújtó tartalomért. Történelmi eseményt csak az ünnepeljen, valóban őszintén csak az ünnepelhet, aki vállalja testamentumát, s aki tudja, hogy neki is kell majd valamit, megemlékezésre méltót örökbehagynda a jövendőnek.

Népgazdaságunk, társadalmunk további fejlődési útjáról essék szó, ezt kívánja a pillanat. Ehhez mindenekelőtt számot kell adnunk jelenlegi sajátos vonásairól, helyzetéről. Hangsúlyoznunk kell, hogy egyedül a jelenlegi kép az, amelyből tovább juthatunk, de a jelenben mindig benne van a múlt is, a kettő ötvözete alkotja a kiindulópontot. Persze lehetetlen egy rövid hozzászólás keretében az adott helyzet minden jelentős vonására kitérni; e sorokban csak néhány kérdéssel szeretnék foglalkozni, olyanokkal, amelyeket a jövő fejlődés szempontjából döntő jelentőségűnek érzek.

Az 1965-ös Magyarortzág a társadalmi munka megoszlásának fő arányait tekintve kétségtelenül ipari ország, és ez már szinte felmérhetetlen ütemű előretörésről szól alig egy fél emberöltő alatt, Ha szóimba vesszük mellette az iskolázottság, a kultúra elterjedését, a kulturális igények átütő erejű, sereges jelentkezését, úgy már kerekedik a kép, tartalmat nyer az »►ipari-« jelleg, s az elért nagy haladásról tanúskodik. De a haladás sem problémamentes; a társadalom egyes elemei — demokratizmusa, felelősségtudata — lassúbban fejlődnek, mint anyagi tartalma, mások — termelő erői — áttörni kívánnak a megmerevedett és szűkké vált kereteken. Gazdasági helyzetünk felméréséből úgy látjuk, hogy tartalma és intézményei között ma nincs meg a kellő összhang. Az idő azonban érettnek látszik arra, hogy szembenézzünk az ebből adódó problémákkal és a nemzet húsz éve felszabadult energiáit megoldásukra mozgósítsuk.

Ipari országgá fejlődtünk, mondottuk, de nem kétséges, hogy ezen a képen jobban, mint számos más ipari országnál üt át az ország egykori agrárjelilege, amelynek számos sajátossága vegyül még ma is ötvöző elemiként a jelenbe. A tanya és a falu társadalmi súlya szemmel láthatóan nagyobb — és ha csökkenően, a közeljövőiben is nagyabb marad —, mint a mezőgazdaságnak a statisztikában kimutatható részesedése. Ez egyben arról is tanúskodik, hogy a magyar népgazdaság még mindig rendelkezik lappangó munkaerőtartalékokkal, de ezek számottevő része az átlagosnál nagyobb, tehát költségesebb, igényesebb képzési problémát jelent Tovább menve, ebből a helyzetből, amelynek elemei fellelhetők a mór városiasodat, iparosodott dolgozó népesség körében is, az is adódik, hogy a magyar népgazdaságnak a társadalom szocialista, humanista jellegének biztosítása és továbbfejlesztése szolgálatában olyan szerkezetre kell törekednie, amely modernizálódik — ma még nem eléggé az —, és egyben, ezzel párhuzamosan és folyamatosan új termelékeny munkaalkalmakat, munkahelyeket is teremt. Ha csak a modernizálást, az automatizálást tartanánk szem előtt, úgy ez könnyen munkanélküliségre, vagy annak torz tükörképére, a nem-termelő foglalkozási ágak túlburjánzására, túl tömörségére vezetne; ha csak új munkahelyek létesítését tűznénk ki célufl, vagy ha — mint a közelmúltban — meggondolatlanul engednénk a jelentkező munkaerő nyomásának -, ügy ez keresztezheti a termelőíolyamatoik esedékes és halaszthatatlan korszerűsítését, műszaki fejlesztését. Pedig ezt Magyarország már nem engedheti meg magának, ehhez ipara már túl jelentős, népének kultúrszímvonala, igényessége, teremtőképessége e korlátokon mindenképpen keresztültörne, de az áttörés célját, irányait helyesebb átgondoltan, tervezetten kijelölni, mint alakulásét egyedül spontán erőkre bízni.

Fejlődésünk fő arányaiba persze beleszólnak a külső piacok, a nemzetközi munkamegosztás igényed is. Ezek az igények igen sokrétűek, változóak; alakulásukat nagy mértékben befolyásolja az a körülmény, hogy iparunk fő piacai most már történelmi tényként megállapíthatóan a Szovjetunió és a szocialista országok — mindazonáltal jellegzetességeik távlatilag is felmérhetők. Két fő vonás domborodik ki. Az egyik, jelenlegi gazdasági szerkezetünk szempontjából jelentősebb elem: a szocialista országok körében megvalósuló munkamegosztás súlypontja a világszerte megfigyelhető tendenciákhoz hasonlóan a gép- és mechanikai ipar körében alakult ka. Gépekre, ipari berendezésekre, közlekedési eszközökre esik az utóbbi évtizedben a világkereskedelem mind nagyobb része, s jelentőségük az előttünk álló időben még növekedni fog. Ipari termelésünkben tehát ezeknek az árucsoportoknak, persze szakosítva, aránylag kevés specialitásra összpontosítva, kell döntő szerepet biztosítanunk. Ezen a -téren létesíthető a legnagyobb összhang a belső szükséglet és a külső piacok — a világpiac minden szektora — között és ez a tevékenység felel meg annak a Magyarország adottságaiból természetszerűleg fakadó igénynek, hogy olyan termékek gyártására rendezkedjünk be, amelyek értékképzésében a nyersanyagok súlya aránylag csekély. Emellett persze nem hanyagolhatók el a könnyűipar, ruházkodás, háztartási javak, gyógyszerek és egyéb vegyi cikkek külföldi piacai sem.

A másik fő vonás a mezőgazdaság körében, azt érintően ismerhető fel. A külterjes mezőgazdasági termelés ideje lejárt, gabonából a hazai szükségletnél vétek lenne többet termelni. A kereslet a növekvő életszínvonal mellett mind az országon belül, mind a külső piacokon az értékesebb, iparilag feldolgozott, tartósított, az új életformáiknak megfelelő élelmiszerek felé tolódott el, ezek között főleg az állati termékek, gyümölcs, szőlő, főzelékfélék és az ezekből gyártott jó minőségű, szép kiállítású konzervek felé. Ez tehát a mezőgazdaság fokozott iparosítását követeli meg, ami viszszahat a tanyára és falura, új arányok felé orientál, új oktatási, képzési, beruházási igényeiket támaszt. Vonjuk le az ebből adódó következtetést: minden fejlődési szintnek ás ugyanígy a világgazdaságba való beépülés minden fokozatának más és más arányok felelnek meg. Nincsenek tartós érvényű arányok, de minden fejlődési színvonal mellett kialakíthatók az optimális arányok, ezek felé kell a tervezésnek irányulnia és irányítania, ezek felé kell a gazdaságvezetésnek haladnia, ahol — mint a legfőbb, legnagyobb szabású beruházások terén — a felismerésből és tudományos értékelésből fakadó döntésnek van helye és ösztönöznie, ahol a népgazdaság számtalan pontján önállóan cselekvő és gazdálkodó egységek (vállalatok, szövetkezetek) és egyének e láthatatlan fényhullámok hatására tevékenykednek.

Dr. Vajda Imre (Varnos László felv.)

Persze itt azonnal felvetődik a kérdés; mik is az optimális arányok? Miről ismerhetők fel, hogyan határozhatók meg? OptimMisak-e a ma, vagy a holnap, a jelen, vagy a jövő szempontjából? Húsz évvel ezelőtt bizonyára azok az arányok voltak optimálisak, amelyek az amúgy is oly végzetesen megritkult és veszélyeztetett emberélet megmentését biztosították. Ma bizonyára nem azok, amelyek csak a jelen szükségleteit tartják szem előtt, hanem azok, amelyek egyben erőteljes segítséget nyújtanak a holnapnak, a jövőnek, a kutatásnak, műszaki fejlesztésnek, az emberi képességek széles körű kibontakoztatásának. Optimálisak azok az arányok, amelyek az emberi tevékenység legnagyobb hatásfokát, tehát a dolgozó emberek igyekezetét, megértését, bizalmát, lelkesedését biztosítják, s ebben benne van a ma mellett a holnap is. De a szocialista tervezés optimális arányainak van még egy követelménye: a társadalmi termék elosztását humánus módon kell biztosítania. Az a gazdasági szemlélet, amely egyes rétegek nyomorát, nélkülözését «természeti törvényként-« fogadja el, hacsak mások jóléte növekszik, és amely a kapitalizmustól annyira nem idegen, a szocialista etikával még ideiglenesen sem egyeztethető össze.

Hiányosságaink közé tartozik azonban, hogy a népgazdasági arányok optimumát gazdasági eszközök, számítások, elemzések útján még nem tudjuk megközelíteni. Ehhez arra lenne szükségünk, hogy egyrészt föl tudjuk mérni a tényleges önköltségeket, az egyes termelési tényezők valóságos árát és kiküszöböljük a fiktív valutaárfolyamok félrevezető hatását, másrészt, hogy hasonló szemlélet uralkodjék a nemzetközi kapcsolatok terén, a szocialista országok közötti forgalom értékelésében. Az árak és értékelések reformján szakembereink az utóbbi évek soréin behatóan munkálkodnak. Általánosan elfogadott irányelv, hogy az egyes áruk árának tartalmaznia kell mindazt, ami előállításukhoz szükséges volt — tehát a közvetlen élőmunkán kívül a beruházott eszközök árát, a fejlesztési költségeiket stíb. —, de nem szabad tartalmaznia azt, amit szükségtelenül, gazdaságtalanul fordítottak termelésükre. Az árakban tükröződnie kell a végzett munka népgazdasági értékének, ami egyben annyit is jelent, hogy ami népgazdaságilag értéktelen, vagy káros — mint például értékesíthetetlen termékek gyártása, felesleges készletek felhalmozása, túlzott anyagfelhasználás, indokolatlan korszerűtlenség, bürokratikus intézkedések nyomán keletkezett költségek stb. — nem szerepelhet a piacra kerülő áruk árában. Az ilyen költségek ne legyenek elrejthetők a központi árrendszer hálójában, hanem jelentkezzenek a maguk lényegében, mint esetleges veszteségek, amelyekért okozóiknak felelniük kell. Nem tartható fenn már huzamosabb ideig a minden egyes áru és szolgáltatás árára kiterjedő,

tízezernyi tétel terjedelmű központi árkatalógus; a termékek nagy részének árát az előállító vállalatoknak felelősségteljesen, központi irányelvek alapján, a piaci helyzetnek megfelelően kell meghatározniuk — enélkül a vállalati önállóság amire még a továbbiakban kitérünk, nem lenne teljes. De rugalmasnak is kell az árrendszernek lennie; az áraknak követniük kell, legalábbis nagy vonalakban, ha nem is naponta, vagy egészen rövid időközökben, de rendszeresen a nemzetközi és a hazai értékviszonyokban beálló változásokat és a kereslet-kínálat viszonyának nagyobb kihatású mozgásait. Ilyen jellegű árrendszeren munkálkodunk, reméljük, hogy azt hamarosan alkalmazni is fogjuk.

Az árrendszer reformja azonban része egy sokkal nagyobb szabású, szélesebb körű tevékenységnek, amely a szocialista tervgazdaság eredményességét és mozgásképességét fokozni hivatott. Meddő lenne ma már azon vitatkozni, hogy milyen körülmények hozták létre a gazdaság olyan mélységű központi irányítását, amely alapjában véve minden döntést az egyes hivatalok kezébe adott és a vállalatokat, azok vezetőit és dolgozóit e döntések végrehajtóinak, vagyis az önálló mérlegelés és elhatározás alól félmentetteknek tekintette. (Ezt egyébként elvként soha senki sem fogalmazta így meg, de a gyakorlat spontánul mégis ezt az állapotot hozta létre.) 1957 óta már több lépés történt e merev felfogás felszámolására, amelyről tudjuk, hogy elméletileg sem helyes, gyakorlatilag pedig kétségtelenül káros. Jelentős szerephez juttattuk a nyereségrendszert a vállalati munka értékelésében, megkíséreltük a dolgozók érdekeltségét kifejező prémium nagyságát a nyereséghez kötni, abból levezetni. Ezek szükséges kezdeti lépések voltak, előkészítették a talajt a messzebbmenő változások, az önálló cselekvés kibontakoztatásához. Ma itt az ideje, hogy tovább lépjünk. Ezt teszik a többi szocialista országban is, kiváltképp ott, ahol az ipar fejlődése már viszonylag magas fokot ért el és a gazdaság bonyolultabbá, sokrétűvé vált. Az utóbbd évek azt bizonyították, hogy a túlzott kötöttség nem hogy biztosítaná a központi célkitűzések, koncepciók megvalósulását, Inkább akadályozza azt, hiszen az egyes intézkedéseket általában nem sikerült összhangba hozná, azok sokszor ellentmondtak egymásnak, de mire az így keletkezett zavart az érintett hivatalok sokasága megszüntethette volna, tájékoztatásuk már elavult, intézkedéseik hatástalanok maradtak — pontosabban ismét káros hatásúak lettek. Szemléltető példája ennek az a jelenség, amelyre fentebb, az árakkal kapcsolatban utaltam: az értékesíthetetlen termékek gyártása, felesleges készletek felhalmozása. A vállalatok Itt is csak a «végrehajtók« voltak, olyan utasítások és intézkedések végrehajtói, amelyek ezekhez az eredményekhez vezettek, noha ezt senki nem akarta. Nem is tételezhető fel, hogy a vállalatok vezetőd ne ismerték volna fel az esetek nagy többségében, hogy e gyakorlat káros, helytelen — de a vállalatok így — így is — juthattak «nyereséghez«, dolgozóik prémiumhoz, vezetőik elismeréshez, nemcsak akkor, ha munkájuk összhangban volt a népgazdasági érdekekkel. Ezt a «mechanizmust«, amely helyes és helytelen cselekvésre is késztet, helyes és helytelen irányba is orientál, s amely alapjában véve gátja nemcsak a gazdasági növekedésnek, hanem a központi célok megvalósításának is, kell a most folyó kutatások és munkálatok során megváltoztatni. A kialakulóban levő új «mechanizmusra« az lesz jellemző, hogy — nem mechanizmus, amin valami élettelen, önműködő, akaratunktól és személyünktől függetlenül érvényesülő gépezet-félét értünk, hanem a szocialista humanizmus olyan rendszere, amely a döntések minden szintjén számol a cselekvő emberek mérlegelésével, a helyzethez való alkalmazkodásával, a társadalmi-népgazdasági optimum keresésével — és arra is ösztönöz, arra is késztet, azt jutalmazza. A legfőbb gazdaságpolitikai döntések hozatala, a fejlődés irányainak meghatározása az országgyűlés, a kormány, a pártvezetés feladata, azok előfeltételeinek megteremtése, végrehajtása a hivataloké, de a gazdasági cselekvés megszámlálhatatlan sokaságú részlete, amiből, ha az irányelvekhez a szükséges eszközökis párosulnak, majd végül összeáll a megvalósult koncepció — ez a gazdaság alapegységeiben, a vállalatokban, szövetkezetekben, a dolgozók kollektíváiban és munkacsoportjaiban, vezetőik magatartásából adódóan dől el. Tegyük hozzá: eddig is ott dóit el, még ha a bürokraták ezt gyakran nem voltak hajlandók tudomásul venni, eddig is ott dőlt el, csak számos esetben nem a célnak, nem is a dolgozó emberek akaratának, szándékának megfelelően. •

A jövő rendszerét úgy kell kialakítani, hogy abban a vállalati ösztönzők — ezek legátíogóbbika, a reális vállalati nyereség — és a dolgozók érdekeltsége egy szinten legyen a népgazdasági érdekkel. Ha pedig feszültség adódik a két szféra közönt, úgy ez ne merevedhessen meg, hanem figyelmeztessen arra, hogy új jelenségek új megoldásokat követelnek.

Gazdaságvezetési és irányítási módszereink továbbfejlesztését és átalakítását részben a bürokratizmus és felelősség közötti történelmi párharc újabb állomásának tekinthetjük.

Ezt a harcot a szocializmusban is meg kell vívni, menete egybefonódik a szocialista demokratizmus kiszélesítésére irányuló törekvésekkel. Ügy látszik, a társadalmi fejlődés minden szakaszán fellép a bürokratizmus valamilyen formában: ismerte az ókor, az egyház, a monarchia. A rendszer jellegéből adódik, hogy szolgálatába állítja-e, vagy leküzdi. A monopolkapdtalizmus az előbbi Utat járja, annak minden embertelenségével, a szoaialdzmusnak küzdenie kell a bürokratizmussal, mert lényegére tör, azt torzítja. Mindannyian felelősek vagyunk a társadalomért, a társadalom felelős a humanizmusért.

Gazdasági rendszerünk akkor lesz Jó fundamentuma a most kezdődő harmadik évtizednek, ha mozgósítja, helyébe iktatja az emberek felelősségtudatát. Ehhez a fundamentumhoz hordjuk a követ.