Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-02-15 / 4. szám

'olp/'zS** /VA-m:

KÖLTŐK ÜZENNEK

Olvasóink közül többen hallgatták a Magyar Rádió szülőföldünk adása karácsonyi műsorában a magyar művészeti és irodalmi élet neves képviselőinek üzeneteit, a világ távoli tájain élő honfitársainkhoz. Az utóbbi napokban több levél érkezett szerkesztőségünkbe, amelyekben olvasóink kérik, közöljük nyomtatásban Illyés Gyulának és Devecserí Gábornak a műsorban elhangzott költői leveleit. Néhány szót

Illyés Gyula versének előzményéről: Az Egyesült Államokban élő Zilahy Lajos "VERS LIBRE« címmel költeményben köszöntötte a nemrég hatvanadik születésnapját ünneplő Illyés Gyulát. Erre az üdvözlésre válaszolt Illyés Gyula személyesen ugyancsak versben, a Rádió Szülőföldünk karácsonyi adásában. Devecseri Gábor egy Kanadában élő barátjához intézte sorait.

Merő élelmességből, vagy magyarán szólva hiúságból adtam fejemet erre a téli utazásra. Fiatal Varátom, a nyugati határszél egyik képviselőjelöltje, a Széchényi-könyvtárban kikereste kerületének történetét. Nemcsak a gyér monográfiádat és statisztikai adatokat böngészte végig, hanem belevetette magát a háirlaptár jéghideg dzsumgelébe és kikereste a harmincas évek újságjaiból és folyóirataiból a falukutatók munkáit. Így bukkant egy régi-régi írásomra egy hetilapban. Azt írtam meg, tárgyilagosnak álcázva és a számok pajzsa mögé bújva — hiszen különben nemigen jelenhetett volna meg —, hogy a környék egyetlen kisvárosának egyetlen szövőgyárában munka közben sorra összeesnek az asszonyok.

Motoszkált valami a fejemben, hogy írtam ilyesmiről huszonnyolc-harminc évvel ezelőtt, de el kellett újra olvasnom a cikket, hogy emlékezzem rá: nem a fáradtságtól estek össze a szövőgyári asszonyok, hanem az éhségtől. A 16 fillér napszám, a nyolcfilléres órabér, az áronaluli búza korszaka volt. "Nem akarod megnézni, mi van ott most?- — kérdezte a képviselőjelölt, aki abban az időben még iskolába is alig járt.

Amikor igent mondtam, nem sejthettük, hogy szibériai útnak vágtunk neki. De a Warszawa pompásan fűtött, barátom legutóbbi útjáról egy kis demizsont hozott magával, maradt még valami az alján, majd odalenn újra töltik. Még a kicsit novás bor íze is a régi emlékeket idézte, pedig csak mélyebben süppedtek az évek aljára, mint az útmenti bokrok, házak a hóba. Ha valaki azt mondja nekem akkor, hogy egyszer majd, akár három évtized múlva is, autón térek vissza arra a tájra, faképnél hagyom, ne ugrasson engem, Biciklin mentem, mit mentem: jártam le Pestről, pedig több hz út kétszáz kilométernél.

A kedves kisváros a hótak/iró alatt mintha a meséskönyvből elevenedett volna meg. Az egykori szövőgyárban, amely ma már kombináttá lépett elő, még a kaput sem ismertem meg. A művelődési teremben fogadták a jelöltet is. Az, beszédének színesítése kedvéért előhúzta azt a bizonyos régi cikket és felolvasott belőle egy részletet. A fiatal szövőlányok közben bizony beszélgettek, összenevettek, egymás retiküljét, bundáscipőjét, sálját mustrálgatták. Az volt az arcukra írva, talán oda is súgták egymásnak: Hagyjuk ezeket az ódon dumákat.

Nem tudtam haragudni rájuk, örüljenek az életnek, a szép holmiknak, nem kell nekik már a múlton rágódni. Elég volt, hogy egy-két idősebb férfi, néhány asszony bólogatott, amikor a régi adatokat hallotta, de hzok is mosolygóan, elnézően. Istenem, milyen régen volt, talán igaz sem volt.

Mialatt barátom szónokolt, majd © fiatalabb szövőnők felszólaltak és az egyik új zuhanyozót kért, a másik pedig megbírálta, hogy ez nem tartozik ide, mert ő színházat kér, vagy legalább azt intézze ell a jelölt elvtárs megválasztása után, de lehetőleg még előtt, hogy gyakrabban szálljon ki a Déryné Színház, vagy nyisson itt fiókszínpadot a győri vagy a szombathelyi társulat, mondom, amíg mi választói gyűléseztünk, addig kinn hullott, hullott, hullott a hó. A gépkocsivezető csóválta a fejét, hogy fogunk mi hazamenni? Ekkor előállt egy kis csoport, rövidbekecsesek a férfiak, télikabáton is magykendősek az asszonyok, nylonharisnyára csizmát húztak a lányok. Arra kérték a kedves vendéget, hogy jöjjön át hozzájuk is választói gyűlést tartani. Ma választják meg a községi tanács jelöltjeit, meg a megyei tanácsét is. Szánnal jöttek értünk.

Ennek már nem lehetett ellenállni. Jól bebugyoláltak bennünket bundákba, pokrócokba, a szán siklott a havon.

Bevezettek a művelődési otthonba. Feltereltek az emelvényre, gyors kézfogások: ezek itt a helyi jelöltek, az a járási, emitt baloldalt a község és a téesz vezetőemberei, mármint azok, akik nem jöttek értünk a városba. Egyik jelölt beszámolót mondott a község életéről, a szövetkezet nehézségeiről és eredményeiről, a művelődési otthon életéről. Jelölt barátom elmondta előbbi beszédének kivonatát, majd elegáns mozdulattal és kaján mosollyal rámmutatott: enyém a szó.

Nem kérettem magam, az emlékek kicsordultak belőlem. Elmondtam, hogy már jártam ebben a faluban, majdnem három évtizeddel ezelőtt. Este érkeztem, késő délután vihar volt, felhőszakadás, bőrig áztam a földúton. Csapzottan, kimerültén, éhesen toltam magam előtt a kerékpárt a sárban. Sokan megnéztek, megfordultak utánam, az asszonyok összesúgtak, sajnáltak is. Senki sem mert szállást adni. Féltek tőlem, az idegentől és az — ismerős csendőröktől. Elmondtam, hogyan leltem mégis szállásra, a templom mögött egy kis, tiszta házban. A gazda mindent tudott a faluról. Uj és akkor ritka embertípust ismertem meg benne: az olvasó parasztot. Egy délben hiába vártuk haza. Felesége kiszaladt a mezőre, könnyes szemmel jött haza. Faggattam, hol a férje, nem felelt, összeszorított szájjal, szótlan szemrehányással nézett rám. Mi lelhette? Délutánra megtudtam. Házigazdámat lepedőben hozták haza a szomszédok a csendőrőrsről. Nehezen beszélt, a nyelve is megdagadt. »Gyorsan menjen el» — mondta. Azt üzenik: »ha estére itt találják, magára kerül a sor.«

Szégyelltem magam, hogy miattam bántották. Ekkor jött haza & tízéves kisfiúk az iskolából. Rámeredt az apjára, felkiáltott, azután szétterpesztett tenyérrel, óriásira nyílt szemmel nézett rám. A faluba azóta sem jártam, mondtam a gyűlésnek. Hogy a községből mi lett, azt látom, még á hótakaró alatt is és hallottam most a beszámolókból. Hogy egykori házigazdáimmal mi történt, nem tudom, de azt tudom, hogy |azt az égő gyermekarcot azóta sem felejtettem el.

Csönd volt a teremben. Itt a fiatal lányok sem vihogtak: faluhelyen, közelebb van a múlt, mint a városban. Leültem, kissé zavarban, nem tudOam, ' nem mentem-e túlságosan messzire a személyes dolgokban. Ekkor felállt második jobboldali szomszédom, az egyik helyi tanácstagjelölt, ö mondta az előbb a beszámoló beszédet. Most hozzám lépett.

»Én vagyok a község igazgatótanítója,« mondta.

»Emlékszem« — feleltem, »hallottam az imént.«

»Igen, kérem« — mondta és nagy zavarral küzdött. "Igen, kérem. De azt nem mondtam, hogy én vagyok... én voltam az a gyerek.« Hallgatott egy kicsit, nekem sem jött elő hang a torkomból. így folytatta: »És azt a képet, azt a szörnyűt, amiről az imént beszélt, én magam is látom, azóta is. Ha az nem ösztökél, és gyötör egész gyerekkoromban, talán sohasem lett volna belőlem tanító.«

Csönd volt a teremben is. Körülnéztem, a szülőket kerestem. Itt kell lenniük, hiszen nem öregemberek, még tíz évvel sem lehetnek idősebbek nálam. A tanító elértette pillantásomat. Fejét rázta.

»Korán mentek el régen ebben a faluban az emberek Nincsenek már köztünk.«

»De itt vannak« — feleltem nagyon határozottan, és úgy éreztem, hogy mindennek megvan a maga helye és az értelme az életben.

Hogy is vagyunk most egymással mi magyarok, kintiek. bentiek? Köszönöm Lajos, megrázott a leveled.

S lám köszönöm — azt, hogy megszenvedtetett, hogy kínt adott? Ki érti meg, —

Hogy is vagyunk most egymással mi magyarok, akik sebezzük egymást bárhogy is meg, csak együtt szavazunk, ha nem egyébbel, szánkban a kaini válasz rossz izével:

— Őrzője vagyok én testvéreimnek?!

Emlékszel még a kis történetre, Lajos, egy este Óbuda

fölött mondtam el, tán útravalóul, mert hogy indultál éppen tengeren túl Nagy urunk Rákóczi és megfogyott kis udvara Marseille-ből Rodostó felé hajózva — a szultán vendégei! — újra boldog kis sereg negyednap éneket hallott a gálya-mélyből.

Nem a szó, csak a dallam ért föl,

»Magyar ez?« kérdezte Mikes habozva.

Láncon a mélyben egy sor magyar evezett; vének, vakok, még tatár-szíj fogta rabok — Zay úr lenézett, majd — mit tehetett? —

»bámult soká a tengervíz felett«.

Mindenki hallgatott —

Hogy is vagyunk hát egymással mi magyarok?

Tizenhárom, tizennégy millió

ennyi szerintem, ha nem tizenöt,

aki — tán két rádióhir között —

azzal mond népszámlálási igen-t,

hogy lábizmában érez örömöt,

mert egy magyar labda megint »bement«.

Kinek szinte itthonhagyott személyes barátja Háry és Ludas Matyi, a sose-volt Csicsóné lányai, a kondorosi ménes! s aki megáll, így tölt ki rovatot, azt hallván a City-ben vagy Cité-ben, vagy Szingapúr vagy Tokió szívében, valakik azt mondták; Jónapot.

Hogy is vagyunk hát egymással mi magyarok, és mi külön, akikre a magyar szavak hazája bízatott.

Keresem lelked Lajos, a küldött versben és épp, mert a vers meggyötört s fölemelt, hadd elemezzem, nyújtsam föl Neked mint tükört.

Honvágy és honvágy volt a kusza

vers, a szabad asszociációs vers áruló leitmotivuma, a szökellő gondolatok gyors vízmedre, fonala,

s egyben lasszó, mely tengeren át szivünkbe-szívünkre talált.

Honvágy és honvág nem is egy ország,

s nem is egy földrajzi ország iránt —

Dehát mi iránt és hova lobogott ez a láng?

Én jobban látom.

Abba a szívszorító drága álom — s mégse álom hazába amit fölrakni buzdítottak, a látnoki lángeszű jobbak,

Petőfiék.

S ami ezért a: valóság.

Bennem is egy hon vágya ég —

Engem is honvágy sarkal — rokonitva hozzád — e feledhetetlen ország felé vissza, de mégse hátra, hanem előre konokon —

Hasonlítunk mindannyian, akik — mielőtt odaérünk — már a célba is beleférünk —

Találkozunk vájjon még, nemcsak eszmék síkján, Lajos, de ismét itt, egy budai estén, elintézendő amit kell s lehet?

Legyen szerencséd és szerencsém. Csókolom Piroska kezét azaz Flórával együtt ölelünk, kívánva boldog ünnepet, Mindkettőtöket.

Elképzellek, barátom, hogy ilyenkor, karácsony táján, sétára indulsz. Kezedben hosszú póráz, a végén foxi szaglász, s te, lépdelx>én utána, szemed kissé behunyod és iffy gondölsz Budára.

Az eb vezet mikéntha vak volnál, mégse vak vagy, de látóbb, mint a látó: szemhéjad, mint a színpad, szemhéjad mint a tenger, a vágyott szép vidékek sorban színpadra lépnek, s hajszálerek terében hullámzónak az évek.

Villányi-uti rétek,

Somlói-uti kertek,

Duna fölött eroplán és napsugár a labdán, amit lányok dobálnak; s egy régi-régi bálnak zenéje, s o szorongás, hogy lesz-e táncos ott más elég, elfedni nyüzsgőn, hogy lépted még ügyetlen, akkor fölkéred Évát, és tehetsz vallomást is.

Es kavarog még más is körötted: kézre állva vigyorog a világ rád, s először azt kívánja, hogy légy gonosz, s hiába kívánja, nem lehetsz az; aztán talpára fordul világod, zászlók lengnek, virágszirmok kerengnek az édes levegőben.

Toncz Tibor rajzai

Majd jönnek egyre többen a rém-napok; sötéten mordul rád a sötétség, hogy légy világos, mint ő.

S hiába, mindhiába, nyelved jót szólni béna, ha rossz ad rá parancsot.

S ki mindig is szeretted az embereket — embert személytelen szeretni megintcsak képtelen vagy.

S kilépsz a néptelen nagy mezőkre, hol csak hó van, és bukdácsolsz a hóban, és elmégy idegenbe és idegen maradsz ott, és keressz új imákban, de nem találsz mailasztot.

És felkeres a régi réteknek pára-lelke, és rádlel a gyerekkor csengésen, szánra-kelve, havas lejtőn lobogva, szemek közt melegedve.

S kérded: »Mivel lehetne, míg itt leng a karácsony, találkoznom ma szebbel?« Elképzellek, barátom, amint elképzeled, hogy Budán sétálsz ebeddel.

S amint az óceánon minden emlékeiddel, ha úgy kívánod, átkelsz, s itt régi-új hazát lelsz, mely nem riad rád: »Vissza!« és nem kiáltja: »Vagy-vagy/« görögtűzet se lenget, fáklyákat sem lobogtat; elenged, visszaenged; de ha maradsz, melenget.

■*fc~