Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-02-15 / 4. szám
Egyetlen filmszerep Postámban nap mint nap találok fényképet kérő leveleket. A levelek szerzői tizenkét-tizennyolc éves fiúik és lányok, akik lelkes szavakkal — és bizony, bizony, néha helyesírási hibákkal! — arra kérnek, hogy küldjék nekik autógrammos fényképet. Ez a fénykép — úgymond — gyűjteményük legértékesebb darabja lesz. A kedves leveleknek rendszerint akad egy kis szépséghibája is. Tudniillik majdnem mind így végződik: "-On a kedvenc filmszínésznőm... eddig minden filmjét megnéztem.« A kedves levélírókkal közölnöm kell: nem szerepeltem még filmen. Egyetlenegyszer, első kereskedelmista koromban ugyan majdnem filmre kerültem. Tagja voltam az iskola gyorsíró versenycsapatának. A csapat megnyerte a Kónyi Manó örökös vándordíját. Ebből az alkalomból megjelent az iskolában egy csomó filmhíradós szakember, Rendező, operatőr, világosítók. Kiáltoztak, nyüzsögtek, szaladgáltak, kábeleket húztak végig az iskolafolyosón. Mi, a győztes gyorsírók, fehér matrózblúzban ültünk a padokban. Jupiter-lámpák vakítottak, olvadt a ránk kent krém és rúzs. Zsebretett kezű, nagyhangú fiatalemberek mustrálhattak minket. Az egyik felém bökött az orrával. — Ez a csúnya, szemüveges minek van itt? Gyorsírástanámőnk meghökkent. — De, kérem... a csapat egyik legkiválóbb tagja,.. még csak elsős, de száznyolcvannal ír.., — Kit érdekel az, hogy hogyan ír? — mondta méltatlankodva a fiatalember. — Azt hiszi, az látszik a filmen? Hozzanak ide helyette egy szép lányt... Filmszinésznő múltam ennyi — ás semmi több. Aki ezek után is óhajt fényképet — annak küldök. Fehér Klára fjp Sándor Károly karikatúrája _ Dftl/ 0{t1/ 4 V!piéon... jöxikTW1 NtUfTr/ Nem akartam író lenni. Orvos szerettem volna lenni, de ez számos akadályba ütközött. Először is gimnáziumi érettségi kellett volna hozzá. De amikor tízéves vontam, a papám munka nélkül volt, nem írathattak gimnáziumba, polgáriba Jártam. A polgári után kereskedelmibe iratkoztam, kereskedelmiben érettségiztem. Ezek után nem lehetett szó orvosegyetemről. Sőt semmiféle egyetemről, mert állást kellett vállalnom, pénzt keresni Ez már a második világháhlorú idején történt. Büszkén mondhatom, hogy én voltam a világ legrosszabb tisztviselője. Ugyanis kétségbeejtő emlékezőtehetségem van. Névre, adatra, te'eíonszámra tíz év múlva is pontosan emlékszem. De tárgyakra, arcokra, helyekre nem. Az utcán állandóan bajban vagyok, nem ismerek meg senkit. Egy alkalommal — miután száz ismerősöm panaszolta, hogy nem fogadom' a köszönését —, elhatároztam, hogy most már óvatos leszek és kivétel nélkül mindenkit üdvözölni fogok az utcán. Így történt, hogy a Rózsadomb aljában fogadtam égj férfi köszönését, aki ezt teljesen félreértette, és futólépésben követett a Rózsadomb tetejéig... Kiskulcsaimat mindig elveszítem, őszintén szólva, ha nem találok egy kulcsot, nem is keresem már, mert tudom, hogy reménytelen — azonnal újat rendelek a lakatosnál. Képzeljék el, hogy ilyen képességekkel — irattárosnak alkalmaztak. Egy hét alatt tönkretettem egy gépgyár jólmenő irattárát. Az iratszekrény a plafonig ért — én százhatvan centiméter alacsony vagyok. Nem értem el a dossziékat és nem is raktam a helyükre, gondoltam, majd úgyis megtalálom másnap. Nem találtam meg. Semmit sem találtam meg. Fuvarlevelek =s devizaokmányok tűntek el, fontos szerződések kerültek kimustrált nyugtamásolatok közé. Vannak, akik a tisztviselő-életet úgy képzelik el, hogy íróasztalnál üilnek, üzletfelekkel tárgyalnak, telefonálnak és leveleket diktálnak. Én mindig úgy emlékszem rá vissza, hogy egy szék tetején állok, rettenetes iratcsomókban turkálok, Izgalomtól verítéke« a homlokom, és lenn, a szék mellett áll a főnököm, és torkaszakadtából ordít: “-Ha két percen belül nem találja meg a Ciffka—Böhm—Meisenholder levelezését, akkor röpülni fog, kisasszony.« A felszabadulás után közgazdasági egyetemre jártam. Közben jelentek meg első riportjaim. Nem tekintettem komoly dolognak, mint ahogy diákkoromban is Írogattam már, iskolai történeteket és szerelmes verseket és ezt se vette komolyan se más, se én magam. A családi krónika csak annyit jegyzett fel művészi hajlamaimról, hogy már kisgyerek koromban összekevertem a valóságot a képzelettel — mint mondják —, álmodozó, máié gyerek voltam. Négy-ötéves lehettem, amikor anyámmal az erdőben sétáltam és megláttam egy öreg-öreg, bőszoknyás parasztaszszonyt, aki kosarát maga mellé tette a fűre és a forrásra hajolva, ivott. Rémülten odarohantam, megTángattam a karját: “Nénike, az istenért, ne igyon a forrásból, mert menten őzikévé változik.« Első tudatos írói művemet a keserves kényszerűség sugallta. Ekkor még nem tudtam ími-olvasni sem. Négyéves voltam. Már akkor nagyon szerettem a cseresznyebefőttet. A befőttes üvegek a szekrény tetején sorakoztak, de a befőttből csak ünnepek és betegségek alkalmával kaptunk. Sokszor bámultam sóvárgó tekintettel a teli üvegeket és vártam a jó alkalmat. Egy délután egyedül maradtam otthjon. Nagy üggyel-bajjal felkapaszkodtam az asztalra, az asztalra tett székre és megkaparintottam egy üveget. A cseresznyét villámgyorsan felfaltam, az üveget elrejtettem az asztal alá. Egy óra múlva anyán« hazajött és kezdődött a vallatás, — Ki nyúlt a befőttes üvegekhez9 — Nem tudom. — Miért nincs a helyén az asztal9 — Nem tudom. i — Hogyan másztál fel a szekrényhez9 — Nem másztam fel. A kérdések egyre jobban szorítottak, a tagadás egyre nehezebbé vált. És ekkor, keserves kínomban a következőket mondtam: — Hazafelé tartottam az óvodából, amikor mögöttem az úton szekérzörgést hallottam. A Kincses bácsiék kocsija volt, elé fogva a Kese. De nem ült senki a bakon, és a Kese egyszerre csak megbokrosodott. Felkapta a fejét, ugrált, ágaskodott, rángatta a szekeret, nyerített, én meg rettenetesen megijedtem és futottam, futottam hazafelé. A ló mindenütt a nyomomban. Éppen annyi időm volt, hogy beszaladjak a házba és bereteszeljem az ajtót. Ekkor a Kese odajött az ablakhoz, a fejével megkocogtatta az üveget és azt mondta: “Te kislány, ha nem adsz cseresznyebefőttet, téged eszlek meg, Gondoltain, inkább egy üveg befőttet adsz oda. mint a kislányodat, nem igaz? Ez volt legelső irodalmi alkotásom. Ezt követte az első kritika. Kemény volt, de igazságos. írói munkám meglehetősen sokrétű. Írok riportokat, elbeszélést, humoreszket is, de írtam és írok nagyjabb lélegzetű munkákat. Most dolgozom “A tenger« című regényem befejező kötetén. Ez a regény 1956-ban jelent meg először, egy pesti lány a főhőse — aki orvos szeretne lenni. Az első két kötet Budapesten, 1944—1948 között játszódik. Én irgalmasabb voltam főhősömhöz, mint hozzám a sors — mert Ágnesből orvos is lesz, méghozzá nagyon jó orvos, — Ha szabad írásaim között válogatnom, legkedvesebbnek a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1959-ben megjelent kisregényemet érzem, címe “Idegen víztükör«, és egy disszidált fiatal orvosról szól. írtam ifjúsági könyveket is, 1958-ban jelent meg “A földrengések szigete« című fantasztikus-tudományos ifjúsági könyvem. Színdarabot is írok. Eddig Budapesten öt színdarabomat mutatták be. “Idézés bűnügyben« címmel munkásegyetemisták • ról szóló darabomat 1949-ben, 1950-ben “Becsület« című gyerekdarabomat, majd 1958-ban “Nem vagyunk angyalok«, 1959- ben “A teremtés koronája«, 1960-ban “Kevés a férfi« című vígjátékaimat. Most befejeztem Bágya Andrással és Szenes Ivánnal “Három> napig szeretlek« című közös operettünket. Űj színdarab írására is készülök, “Bocsánatos bűnök« címmel vígjátékot fogok írni a Madách Színháznak. A színházhoz szorongó gyerekkori élmény fűz. Tízéves voltam, amikor felkerültem Budapestre, és az iskolával életemben először, színházba mentem. Esetlenül ácsorogtam a piros bársony karosszékek mellett, csodálkoztam, hogy elsötétedik a nézőtér. A mellettem iilő gyerek suttogva megkérdezte: “Hová tetted a ruhatári jegyedet?« “Mit?« “Hát a cédulát, amit a kabátodért adtak.« “Hol adták?« »A néni a ruhatárban.« “Eldobtam.« “ó, te szerencsétlen, hát akkor nem kapod meg a kabátodat.« Nem tudtam mit tegyek rémületemben. Miből vesznek nekem másik kabátot, amikor ez Is olyan keservesen került... Mit mondok otthon? A mamám sírni fog... a tanár néninek szólni se merek... megfagytok, ó, teremtőm, legokosabb volna a Dunának szaladni ...« Folytak, folytak a könnyeim, amíg a többiek boldogan hallgatták Rossini vígoperáját, a Sevillai borbélyt... Nekem nem kellett se muzsika, se játék, jaj, mi lesz énvelem.. . Ezt a nyugtalan szorongást azóta is érzem, valahányszor az én darabomat mutatják be... Megbántam-e, hogy író lettem? Nem, Igazán nem. Különben a férjem, Nemes László is író, regényeket ír. Nem is tudnám most már másképpen elképzelni az életemet. És hogy sok humort írok? Nem véletlen. A humorista talán egy kicsit olyan, mint a jó orvos. Nevettet, elfeledteti a fájdalmat, ha szükség van rá, gúnynyal, éllel, szúr és vág, de mindig gyógyítani akar és azt akarja, hogy egészséges életöröm, több derű legyen a világon. Bors László, Kiss Manyi Vígjáték 3 felvonásban Jelenet a második felvonásból Dr. András György jogász fiatal házas. Felesége, Vera, mérnök. Van egy nyolcéves kisfiúk és most várják a második gyereket. Igen, de ha megszületik a kicsi, Vera nem tudja ellátni mérnöki munkáját Is, a háztartást is. Segítség kellene. Rábeszélik tehát a még fiatal nagymamát, hogy hagyja ott tanítónői állását, kis otthonát és költözzön hozzájuk a gyerekeket nevelni. A nagymama, a 48 éves özvegy Szili Mártonné, akinek még kérője is van — nem tud az erőszakos kérlelésnek nemet mondani, elhiszi a fiatalok sok ígérgetését és fogadkozását és feladja önálló életét... és millió oka van rá, hogy ezt a lépését később minden percben megbánja. Otthagyja a fiatalokat s azok újabb könyörgésére, hívására csak akkor hajlik, amikor szerződésben, Írásban kimondják, hogy a mamának, nagymamának legalább annyi tisztelet, megbecsülés és szabadság Jár — mintha Idegen volna. GYÖRGY: ...maholnap majd kölcsönt kérhetünk, zálogba tehetjük a rádiót, mert megnövekedett családot kell eltartani... meri el kell tartani ... a ... VERA: Gyuri! Az Istenért! GYÖRGY: öreg napjaira idejön hozzánk, hát jöjjön, isten hozta, kitűnő pedagógus, kitüntetések, oklevél... és itt áll az unoka, nem tudja, mikor volt a Mohácsi vész. GYURKA: De tudom, azt tudtam. GYÖRGY: Fogd be a szád. Intőt kap. Gúnyverseket ir a tanárairól. Mezítláb tornászik. Mi lesz az ilyen gyerekből? Nézzük meg a bűnügyi statisztikát... tekintsünk be a bírósági archívumokba ... Előbb csak apró kötelességmulasztás. Torkosság. Azután jön a csavargás. Züllött barátok ... ital, dohányzás. Pénz kell... honnan veszi a pénzt? GYURKA: Kérek a nagymamától. GYÖRGY: Hallgass ... kisebb lopások... bandában ... aztán betörés az éjszaka leple alatt... fondorlatos módon.., útonállás ... nem riad vissza semmitől... elvetemült gonosztevő ... ide jut, ide vezet... jóravaló szülők gyereke ... apja, anyja dolgozik, de a nemtörődömség, a kényeztetés, a lelkiismeretlenség. VERA: Gyuri, hallgass! Mi erőszakoltuk... mi beszéltük rá. GYÖRGY: Erőszakolni? Felnőtt embert? Erőszakolni lehet egy gyereket. Egy tizenkét éven alüli szűzlányt. De nem egy meglett pedagógust, aki pontosan tudja, mennyit bír, menynyit vállalhat. Hogy azután évek múlva ne vesse mások szemére ... VERA: Hiszen egy szót se szólt. GYÖRGY: Csak megőrjít a néma szenvedéssel... állása volt, lakása volt... ide költözött, és most úgy néz rám, mint a visszajáró lelkiismeret ... o szeme azt kérdi, mit, tettél velem? Most már öreg vagyok, tanítani sem mehetek, hol a bútorom, hol a lakásom... és ez most már így is marad. MAMA: Nem marad. Dehogyis marad. (Nagyon elszánt.) Még nem késő. Még a féktelen pazarlásom miatt nem kellett zálogba adni az ezüst kanalakat... és a fiad még csak beletett történelem órán és csak mezítláb tornázott .., még nem betörő és nem rablógyilkos. Még helyrehozhatjátok, amit egy év alatt elrontottam. (Sarkonfordul.), ■ VERA: Mama! Mama! Hová megy? ... hová mehet éjszaka... György, eredj ... mondd, hogy nem így gondoltad ... hívd tússzá. GYÖRGY: A mama felnőtt ember... oda mehet, ahová akar, nincs jogunk tartóztatni, VERA: Mama! (Utána rohan.) GYURKA: AnyaI GYÖRGY: Hallgass! GYURKA (hátrál a szobája felé). GYÖRGY: György! hová mész? GYURKA: Én..^én lefeküdni. GYÖRGY: Ide ülj... ide az asztalhoz. Itt van ez a papír és a ceruza. En megkezdem... én majd megkezdem a te nevelésedet. GYURKA: Fázom. GYÖRGY: Mosakodj hideg vízben, majd nem fogsz fázni. GYURKA: Nincs rajtam cipő. GYÖRGY: Torna órán se volt. GYURKA: Jó, csak kapjak tüdőbajt... vagy vesegyulladást ... csak haljak meg, akkor téged is börtönbe csuknak gondatlanságból okozott emberölésért. GYÖRGY: Hogy mersz így beszélni? GYURKA (dacosan): Hát pofozz meg. GYÖRGY: Ne adj nekem nevelési tanácsokat. A módszereket majd én szabom meg. Most pedig leírod százszor... GYURKA: Most? GYÖRGY: Most. GYURKA: Százszor? GYÖRGY: Százszor. Egy féllel se kevesebbszer.. ha itt ülsz karácsonyig, akkor is... leírod, hogy ... hogy ... (Fel-alá járkál a szobában, töpreng) No, írd Tisztel avá ht és anyá at, hogy hosszú életű légy a földön. GYURKA: Tiszteld... tiszteld, mit Írjak? GYÖRGY: (ordítva) Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön... GYURKA: (írja) Tiszteld apádat és anyádat, hogy... hogy tiszteld... nem tudom tovább. GYÖRGY: Nem tudod, hogy mi ez? GYURKA: Nem. GYÖRGY: Majd megtanulod. (Leül az íróasztalhoz, elővesz egy iratcsomót, dühösen lapoz benne, közben a fiú írásába néz) ... hogy hosszú életű légy a földön. GYURKA: Apu... GYÖRGY (felnéz): Mi van? GYURKA: Es aki nem tiszteli, az meghal? GYÖRGY (ráripakodik): Meghal. GYURKA (ráborul a papírra): GYÖRGY: írj! Írj, mert agyonváglak! Mit bőgsz? GYURKA: Apukám!... én úgy féltelek titeket! (Függöny) Soltész Annie, Kiss Manyi, Ujlaky László
